Racionalitás és lélek találkozása

Magadat választod vagy a félelmeidet?

Avagy a rajzszög esete

2019. július 09. - Molnár Marinetta

Kiskoromban arra neveltek, hogy mindig a tanárnak van igaza, „csüngjek a szavain és nézzem ki a szemét” – ugye milyen lehetetlenül hangzik? És persze az örök mottó mantrázása sem maradhatott el, miszerint „bármit elvehetnek tőled, csak a tudást nem”. Ennek megfelelően kitűnő tanulónak kellett lenni, tanulmányi versenyeket nyerni, na meg szépen szavalni, jazzbalettozni – aki ismer, tudja, hogy ez abszurd -, vérvételkor a sor elejére állni és példát mutatni, hiszen ez katonadolog. Azt gondoltam, hogy csak akkor vagyok szerethető, kizárólag akkor fogadnak el, ha a maximumot nyújtom, ezért megfeleltem az elvárásoknak. Na igen. Csak eközben az ember elfelejti, hogy neki is lehetnek nehézségei, fájdalmai, megoszthatja a problémáit és elgyengülhet. Hogy talán csak a legfontosabb dolgot nem követelik meg tőle: azt, hogy szeresse magát.

megfeleles.JPG

Színészként jött az újabb alázatra nevelés – mindent ki kellett bírni, mindent el kellett viselni, mondván: „így lesz belőlünk jó színész”. Döbbenetes élmény volt, amikor az egyik oktató rajzszöget tett az egyik tanonc székére, hogy az beleüljön – és ezt végignézette velünk. Mérhetetlenül nyomasztó érzés volt. Természetesen az oktató kimondottan szórakoztatónak találta ezt, és hangosan nevetett. Mi meg síri csendben ültünk, még egymásra se mertünk nézni. Egy másik alkalommal az oktató utasította az egyik lányt, hogy sétáljon át a termen és utána megbeszélte a fiúkkal, hogy milyen közönséges a mozgása, karaktere. Persze azok, akik a leginkább rettegtek, nevettek ezen, bízván abban, hogy így ők biztonságban lesznek és őket nem alázzák meg.

(Gimnáziumban olvastam először a Mario és a varázslót, ami nagy hatással volt rám. Akkor még hihetetlen volt számomra, hogy a megfélemlítés ilyen formája működhet. Hogy beleegyezéssel, csendben, lehajtott fejjel tűröd a lelki terrort. Hogy az emberek nem szólnak egy szót sem, hanem némaságukkal asszisztálnak mások megszégyenítéséhez, pusztán félelemből.)

Jöttek a színházi próbák, előadások, heti 7 nap, ha volt vasárnap 1-2 szabad óránk, már örvendeztünk. Persze senki sem mert szólni, hogy szeretne a párjával, a családdal vagy barátokkal is időt tölteni. Természetesnek vettük, amikor egy-egy rendező ledagadtozta az 50 kilós lányokat és üvöltött a széthajtott, ingyen dolgozó színészeivel. Mindezek ellenére szégyenteljesnek találtuk azt, ha valaki kilépett egy-egy próbafolyamatból, azt gondoltuk: egyértelműen túl link és gyenge ahhoz, hogy igazi, alázatos színész legyen. Ma már felnézek azokra, akik ezt megtették.

És valóban. Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy kitisztuljon a kép. Megdöbbentő, hogy amíg a félelmeim vezettek, azt hittem, hogy ez az alap állapot. Hogy mindezt EL KELL VISELNEM.
De következetes az élet – amíg ezt nem ismerjük fel, és nem változtatunk a hozzáállásunkon, kapjuk az újabb és újabb pofonokat.

Mindegy, milyen szektorba, milyen pozícióba kerültem, továbbra is maximalistának tartottam magam, és úgy éreztem, ennek a titulusnak meg kell felelnem. „A munka mindenekelőtt” - jó sztachanovista módjára abban kerestem az örömöt és a visszaigazolást - a kötelességtudat megelőzte a magánéletet. Ma már tudom, ez mind-mind távolabb vitt saját magamtól, attól, hogy szeressem magam.

Sokan nem is gondolják, mennyire nem alapvető dolog az, hogy szeretjük magunkat. Kőkemény munka. Nap mint nap. Már a felismerés sem egyszerű, tagadunk, amíg csak ki nem fogyunk az ellenérvekből. Fájdalmas az elfogadás, de ez kell ahhoz, hogy el tudjunk indulni azon az úton, ahol mi magunk vagyunk a fontosak, a legfontosabbak (és itt véletlenül sem az önzőségre gondolok). Ahol már nem félünk attól, hogy mi a következménye annak, ha kiállunk magunkért. Ahol megadjuk másoknak a tiszteletet és cserébe joggal el is várhatjuk azt. Ahol ha méltatlan egy szituáció vagy egy kapcsolat – legyen az baráti, munkahelyi vagy párkapcsolat - ,elengedjük azt. Mert ennél jobban szeretjük magunkat. Sokkal jobban.

Annak, aki ezt még nem próbálta, eleinte nagyon új, furcsa érzés lehet. Viszont egyértelműen azt tapasztalom mind a coaching alkalmaimon, mind a körülöttem lévők életében – és persze a sajátomban is -, hogy megéri a kockázatot. Olyannyira felszabadító érzés, hogy ez kihat minden területre, és gyökeres változásokat indíthat el a mindennapjaidban. De mint említettem, ez melós. Minden egyes nap gyakorolni kell. Cserébe viszont a saját életedet élheted és nem az attól való félelem vezérel majd, hogy mit szólnak mások. Hogy elfogadnak-e. Hogy elég jó vagy-e. Hogy megmarad-e a munkád. Hogy neheztelni fog-e a vezetőd, hogy el kell rohannod a gyermekedért az iskolába. Hogy ugye nem sértődik meg egy barátod, ha fáradt vagy és lemondasz egy találkozót. Hogy ugye nem hagy ott a párod, csak mert te nem szeretnél nyitott kapcsolatot.

A mai napig számtalanszor eszembe jut a rajzszöges eset. Korábban csupán arra használtam ezt az emléket, hogy eszembe juttassa: nem hagyhatom szó nélkül mások alázását. Ma már arra is fókuszálok, hogy magamért kiálljak és másokat is ebben támogassak.

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.