Racionalitás és lélek találkozása

Rátalálni magunkra

A boldogság tényleg csak döntés kérdése?

2019. július 31. - Molnár Marinetta

Rita tavaly töltötte be 40. életévét. Elmondása szerint jó ideje ettől a naptól félt. A harmincadik születésnapját még csak-csak túlélte valahogy – utána két évig tartott, míg feldolgozta, hogy éveinek száma hármassal kezdődik -, de ez a negyven… Igazságtalan. Nincs gyermeke, de igazából sosem az volt a leghőbb vágya, hogy anya legyen. Legalábbis amíg nem a megfelelő férfi van mellette, nem ez a prioritás. Erről beszélni sem nagyon szeret, mert azt érzi, ezért megvetik az emberek. „Mi az, hogy nem akarsz gyereket? Elég önző hozzáállás. Majd megnézheted magad húsz év múlva, akkor bezzeg sajnálni fogod.” És ehhez hasonló ítélkező megjegyzéseket volt kénytelen nap mint nap elviselni. Persze egy idő után immunissá vált az ilyen beszólásokra, de ez együtt járt azzal, hogy elkezdte kerülni a nagyobb családi és baráti összejöveteleket, ahol szóba kerülhetett volna a téma. Ez odáig fajult, hogy mostanra alig mozdul ki otthonról, moziba is inkább egyedül megy el, a barátaival pedig főként telefonon tartja a kapcsolatot. „Már ha azt barátságnak lehet nevezni, hogy csak akkor hívnak, ha valakit ki akarnak beszélni.” Noha Rita az urak megítélése szerint mindig is a csinosabb hölgyek közé tartozott - nem teltek el nyomtalanul a tánctanulással töltött évek -, sosem volt elégedett magával. Szerinte lehetne faragni a lábszárából (mondván túl vastag), növelni a mellei méretét, mindig is zavarta a kezelhetetlen göndör haj és borzasztó, hogy képtelen lebarnulni a napon. Hihetetlen volt számomra, hogy ez a maximum 35 évesnek tűnő szép nő mennyire tudja bántani magát a folyamatos elégedetlenségével, és úgy futnak el mellette az évek, hogy nem élvezi az életét. És ezt ő is tudja.

„Próbáltam én már mindent, jógáztam, meditáltam, pránanadiztam, elvonulásokra jártam, de semmi. Sőt. Még boldogtalanabb lettem.”

Többször találkozom olyan hölgyekkel és urakkal, akik kétségbeesésükben mindenbe belekapnak, azonban nem adják meg maguknak az időt, hogy az adott technika kifejtse hatását. Jógára sokan úgy mennek, hogy késve indulnak és épphogy beesnek a terembe, és az első teendő, hogy selfie-t posztolnak magukról az instára (hesteg szeretemmagam, hesteg eptestbeneplelek, hesteg spirituallifeforever, stb.), és alig várják az óra végét, hogy olvashassák a reakciókat. Elmennek egy szakemberhez, aki ha szembesíti őket a hibáikkal, azonnal kóklernek bizonyul – így újabb és újabb gurut keresnek fel. Elvonuláson vesznek részt, ami ha egy héten belül nem hoz gyökeres változást, akkor az „kidobott pénz”. Így nehéz. Ha belegondolunk, a problémáinkat mennyi ideig „dédelgetjük”, erősítgetjük, és elvárjuk, hogy minden egy csettintésre oldódjon meg. Ha évekig, akár évtizedekig mantrázzuk, programozzuk, hogy szerencsétlenek, csúnyák, magányosak vagyunk, akkor hogy várhatjuk el, hogy azonnal megoldódjanak a gubancok egy-két meditáció után? Nem állítom, hogy nem indíthatja el a változást, de ha egy falat évekig feketére festünk, érthető, hogy nem olyan könnyű visszaállítani az eredeti állapotát.

Rita mindig is az öregedéstől félt, az elmúlástól, a felelősségvállalástól. Nincs párja, mert ahogy ő mondja, „nincs egy normális férfi sem”. Ezen az állításon mindig ledöbbenek, hogy ilyenkor a hölgyek észre sem veszik, hogy éveken át ezt a programot ültetik el magukban, így persze, hogy egy meditáció nem fogja semlegesíteni ezt az üzenetet - pláne ha utána visszatérnek az eredeti gondolatmenethez. És akkor újra csalódnak, mondván „na ez sem ért semmit!”

Kérdeztem Ritát, mikor érezné magát boldognak. „Nehéz kérdés. Hirtelen meg se tudom fogalmazni. Zavar a korom, és az, hogy úgy érzem, sok mindenről lemaradtam. Hogy másképp kellett volna élnem. Hogy nem lehetek újra harminc éves.” Ez tény. De ha belegondolunk abba, hogy ötvenévesen is feltehetném ezt a kérdést, akkor a negyvenes éveiről hasonlóképp nyilatkozhatna - amit éppen most tékozol el. Ez a gondolat láthatóan nagy hatással volt Ritára. Kimondottan értelmes nő, mégis annyira el volt foglalva a negatív érzéseivel, hogy ez meg se fordult a fejében. Hiszen mindig csak azon siránkozott, hogy milyen igazságtalan vele az élet, hogy nem változtathatja meg a múltat, hogy másnak miért jut több a jóból. Most ez egy teljesen új perspektíva, hiszen dönthet arról, hogy tíz év múlva hogy fog nyilatkozni ezekről az éveiről. Ráeszmélt arra is, hogy ha tényként kezeli, hogy „nincs egy normális férfi se”, akkor nagy valószínűséggel egyedül marad. Hogy ha folyamatosan bántja magát, a testét, akkor más miért értékelné, szeretné azt.

Újra feltettem a kérdést, hiszen nem kaptam rá választ. Mikor érezné magát boldognak? „Ha nem érdekelne a korom. Igazából most már látom, hogy nem is ezzel van bajom. Ha egy szerető ember lenne mellettem. Ha lennének értékes baráti kapcsolataim. Ha szeretném magam.” És elsírta magát. Rita nem az a sírós típus, így örültem, hogy végre megengedte magának. Olyannyira, hogy jó néhány percig nem is tudta abbahagyni. Utána megkönnyebbülten azt mondta, hogy akkor most ez lesz az új életének az első napja.

ratalalni_magunkra.jpg

Rita otthagyta a multi világát és most táncot tanít – mindig is ez volt az álma, de sosem merte meglépni. Imádja. Ráadásul újabb baráti kapcsolatai lettek, akikkel eljár szórakozni, és közös utazást tervez. Megkérdeztem, most mit válaszolna arra, hogy mikor lenne boldog. „Most az vagyok, és most csak ez érdekel.”

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.