Rebeka 41 éves, 11 éve házas, 2 gyermek anyukája. Férjével Gergővel még az egyetemen ismerkedtek meg, aztán évek múltán újra találkoztak egy baráti társaságban, és összejöttek. Gyorsan történtek az események, hiszen ő és a férfi is szerettek volna családot alapítani, így nem vártak évekig az esküvővel, igazán bele sem gondoltak, mivel járhat egy házasság.
Igaz, Rebi még várt volna picit, hogy jobban megismerjék egymást lakva is, és csak kettesben legyenek, de végül is neki sem volt ellenére a mennyegző, mert a barátnők sorra mentek férjhez és szülték a gyerekeket. „Már mindenki azt kérdezte tőlem, hogy mi lesz velem, csak nem maradok vénlány, és ketyeg a biológiai órám is.”- válaszolta arra a kérdésemre, hogy mi volt a legfőbb indok, amiért nem kért még egy kis időt a házasságig. „Meg igazából mire vártam volna? Ugyanott tartottunk, ugyanazt akartuk.” Kevésbé romantikus indok, de annál praktikusabb. Hamarosan érkeztek a gyerekek, bár már az első, Anna születése után jelentkeztek a problémák.
Valahogy olyan volt, mintha nem egymás nyelvét beszélnék, így inkább a napi teendőkre szorítkoztak a diskurzusok, és azokra is egyre ritkábban került sor. Gergő egyre többet dolgozott, egyre kevesebb időt töltött a családjával, az a minimális intimitás is megszűnt, ami az elején volt - bár anyagilag bőven mindent megadott nekik, így ezt Rebi nem is tette szóvá. Azonban a nő nem is nagyon akart visszamenni dolgozni – korábban asszisztens volt-, elkezdett rettegni, hogy mi lesz így, mi lesz, ha Gergő lépni akar, valamit azonnal tenni kell. „Igen, főként én szerettem volna, hogy legyen még egy gyerekünk. Gergő nem volt túl lelkes, kérte, hogy várjunk még, de én nem szerettem volna, hogy nagy korkülönbség legyen a kettő között. Ma már tudom, hogy nagyon féltem attól, hogy egyedülálló anya leszek, és mindent megtettem, hogy helyreálljon a családi harmónia.” Megkérdeztem, hogy az milyen volt, mert eddig csak praktikus okokról és tervszerű lépésekről beszélt. „Igen, most már látom, hogy olyan igazi családi összetartozás érzésem sose volt – és valószínűleg Gergőnek se. Nagyon szerettem volna jó feleség és jó anya lenni, de valahogy a feladatra koncentráltam, és észre sem vettem, hogy Gergővel nincs meg köztünk az az érzelmi kapocs.”
A lényeg, hogy Rebi állhatatossága győzött, és hamarosan megszületett Zita is. Apuka egyébként fiút szeretett volna, így kissé csalódott volt, hogy ha már lesz 2. gyerek, az ismét lány. Nem éreztette ezt folyamatosan Rebivel, csupán egyszer mondta el neki. Viszont Zita érkezése után még kevesebb időt töltött otthon – indokolatlanul -, és érdekes módon este is folyamatosan a telefonját nyomkodta, egyértelmű volt, hogy valakivel chatel.
Kérdeztem, hogy ez nem volt-e gyanús, és rákérdezett-e arra, hogy kivel üzenget késő éjszaka is. „Nem, homokba dugtam a fejem. Egyedül két barátnőmmel beszéltem meg. Ők azt tanácsolták, hogy azonnal kérdezzek rá, bár számoljak azzal, hogy akkor borul a bili, és lehet, magamra maradok. Így csendben maradtam, úgy tettem, mintha nem észleltem volna semmit, pedig tudtam, van valakije. Egyre feszültebb lett köztünk a viszony, mindenre ingerülten reagált, máskor pedig madarat lehetett volna fogatni vele. Éreztem, hogy el fogom veszíteni.” Kérdeztem, hogy mit. „A biztonságot. Azt, hogy családban élünk. Igen, ma már tudom, hogy sosem voltunk igazán család érzelmileg, de akkor rettegtem ettől. Hogy hogy fogom megoldani, és hogy vissza kell mennem dolgozni. A barátnőim új stratégiát javasoltak: csábítsam vissza. Na ez volt a legkeményebb. Már régóta nem működött köztünk a szex, és most hirtelen játsszam el, hogy kívánom.” És eltorzult Rebi arca, a teste összerezzent. Ő is lereagálta, hogy észrevettem, hiszen a test automatikus reakciói nem hazudnak. „Igen, tudom. Méltatlan. Mindkettőnknek. De már inkább lakótársak voltunk, és valószínűleg egyikőnk sem erről álmodott. De mindent bevetettem, elkezdtem máshogy öltözködni, és közeledtem hozzá, bár legbelül mélységesen megvetettem. Erre egy napon azt mondta Gergő, hogy nem bírja tovább, el szeretne válni.
Én persze bepánikoltam, és zokogtam, hogy mi lenne velem nélküle. Hogy hogy teheti ezt a gyerekekkel, tönkre vágja az egész életüket. Végig sírtam az éjszakát, teljesen magamba zuhantam, hívtam a barátnőim, akik azt mondták: ne hisztizzek, tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, legyek szuper feleség, küldözgessek családi fotókat, emlékeztessem, milyen fontosak számára a gyermekei.”
Kiderült, ez az „emlékeztetés” többször átváltott zsarolásba, hogy ha Gergő mégis elmenne, felejtse el a gyermekeit, többé nem fogja látni őket és fizetheti a gyerektartást. Ez hatásosnak bizonyult, mert valami változott Gergőben. Nem költözött el. Nem említette az okát, szimplán haladtak tovább a mindennapokban. Kérdeztem, hogy kiderült-e, mi volt ennek az oka. „A barátnőim szerint hatott, hogy én kitartottam, a szerető meg valószínűleg hisztizett, és elküldte Gergőt. Én győztem.”
Sosem fogom elfelejteni azt az arcot. Sokszor láttam már közelről sikeres, győztes embert, de Rebi arca teljesen mást fejezett ki. Megkeseredettséget, cinikusságot és kiábrándultságot. De örömöt és boldogságot semmiképp. Ezt visszajeleztem neki. „Mégis minek örülnék? Hogy hülyére lettem véve, meg lettem alázva, és megtartottam azt, akit végül a szeretője kidobott? Nagy eredmény.” Kérdeztem, hogy mit vár most ettől a kapcsolattól. „Semmit. Már megbántam, hogy akkor nem hagytam elmenni. Totál rideg a viszony közöttünk, vagy nem szólunk egymáshoz vagy csak szurkálódunk, bár őszintén szólva ez inkább rám jellemző. Gergő meg mindenre csak megvonja a vállát, nem is reagál, vagy maximum odadob egy lesajnáló szót, és otthagy. A gyerekek is érzik ezt, pedig azt hittem, jól játszom előttük a szerepem. Nem is olyan rég Anna megkérdezte tőlem, hogy miért vagyok boldogtalan, és hogy elválunk-e apával. És legnagyobb meglepetésemre azt mondtam neki, hogy lehet. És ezt jó érzés volt kimondanom. Ezért jöttem most hozzád.”
Csodás folyamat volt, ahogy ez a nő ráeszmélt a saját működésére és tényleg beleállt a legkellemetlenebb beszélgetésekbe is. Persze, az elején még mindenki mást is hibáztatott, de végül belátta, hogy az ő döntése volt, hogy nem állt ki magáért, a vágyaiért, az életéért, és benne maradt ebben az érzések nélküli, kiábrándító dagonyában. És nem köteles elviselni a megaláztatást, pláne úgy, hogy igazán sosem szerette azt a férfit, és csupán egyfajta biztonság illúzióját látta benne. Felismerte, hogy nem egy másik nő miatt alakult így a házassága, hanem mert már az elején nem volt meg a kölcsönös tisztelet és a jó kommunikáció. Inkább egy közös projektet vittek végig, és bár mindketten szeretik a gyerekeiket, egymást sajnos nem. És kizárólag a csemetékre hivatkozva egyikőjük sem lépett ki, mert félt a következményektől. Kemény, de elkerülhetetlen felismerés volt ez Rebi számára. Viszont az, hogy belátta, kizárólag ő felelős a saját sorsáért, újra hitet adott neki. Új célokat. Mind a magánéletben, mind a munkában. Ahogy kezdte felépíteni az önbizalmát, elhatározta, hogy változtat az életén: visszamegy dolgozni, sőt, beiratkozott egy intenzív nyelvtanfolyamra, hogy fejlessze magát és bővítse a lehetőségeit. Miután újra elhelyezkedett és letelt a próbaideje (azaz már volt saját, biztos jövedelme), Gergővel megbeszélték, hogy ennek a házasságnak így semmi értelme, és engedjék el egymást. A férfi először nagyon meglepődött, de miután Rebi biztosította, hogy ugyanúgy láthatja a gyermekeit és közös szülői felügyeletet fognak gyakorolni, azonnal belement. Évek óta az első felnőtt-felnőtt kommunikáció volt kettejük között. Rebivel felkészültünk az összes eshetőségre mind a Gergővel, mind a gyerekekkel folytatott beszélgetés kapcsán, így a lehető leggördülékenyebben alakult. Semmi sárdobálás, hibáztatás, zsarolás, csupán két ember felelősségteljes és hiteles diskurzusa. Megbeszélték, hogyan viszik végig ezt a projektet is, és hogyan lesz a továbbiakban a gyerekekkel - egyáltalán hogyan mondják el nekik -, illetve mi lesz az anyagi oldallal. Persze maradtak még elvarratlan szálak, de a legfontosabb kérdésekben egyetértettek.
Azóta Rebi ki van cserélve (mind külsőleg, mint belsőleg - hirtelen fel sem ismertem az új, szőke hajszínével, és fogyott is jó pár kilót), hiszen rengeteg előtte az ismeretlen és új dolog – amitől persze fél is picit -, azonban az az állandó mélabú, ami körül lengte, teljesen eltűnt. „Az az érzés, hogy nem alázom már magam nap, mint nap, és merek tenni azért, hogy majd egy másik férfi oldalán boldog lehessek, hatalmas erőt ad. Hozzáteszem, már kapom is a visszajelzéseket férfiaktól, és kezdem újra nőnek érezni magam. A gyerekek is sokkal jobban fogadták, mint gondoltam, bár mint említettem, valószínűleg sejtették egy ideje. Segített, hogy Gergővel tényleg közösen és szerintem megnyugtatóan mondtuk el nekik.” Arra a kérdésemre, hogy most – több nehézség után és még több kihívás előtt - hogyan érzi magát ezt a választ kaptam: „Olyan hihetetlen érzés őszintén élnem ennyi év után. Hogy nem vagyok megfeszülve minden egyes nap. Hogy nem kell a haragomat és megvetésemet elnyomnom magamban – őszintén, már nincs is bennem. Hogy nem rettegek attól, hogy elhagynak. Hogy újra hiszek magamban, és hogy a gyerekeimnek megmutathatom, hogy nem szabad lemondani a boldogságról, hanem merni kell tenni érte. Ez valami csodás érzés, és hatalmas erőt ad a mindennapokhoz. Végre van reggel energiám felkelni.”
Több negyvenes hölgy és úr jár hozzám, akik hasonló cipőben járnak. Persze a történetek itt-ott különböznek, de a lényeg közös: hibáztathatjuk a környezetünket, a párunkat, a szeretőt, az anyóst, stb. a saját boldogtalanságunkért, de kizárólag a mi felelősségünk, milyen kapcsolatban vagyunk benne és mit tehetnek meg velünk. A kérdés: képesek vagyunk tenni azért, hogy jobbá tegyük a jelenlegi állapotot, illetve felismerjük, ha el kell engedni, mert méltatlan hozzám és csak a boldogtalanságban tart? Mert igenis egy megcsalás után is helyre lehet hozni egy házasságot, ha rálátunk, mi miért történt, beismerjük a saját hibáinkat, és kőkeményen megdolgozva ezt együtt, még erősebbé is tehetjük a kapcsolatot. De ha a megcsalás mögött a totál elhidegülés, tiszteletlenség és érdektelenség van, az már más tészta. És fel kell ismernünk a kettő közti különbséget. Ettől függetlenül sajnos a legtöbben a fejet a homokba stratégiát választják, és így "élik" a mindennapjaikat.
Tükör, őszinteség, döntés, következetesség. Nap, mint nap. Ez a kulcsa ennek a folyamatnak. Mert boldogságot csak boldog ember adhat.
Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy AZONNAL változtatnál az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!
