Racionalitás és lélek találkozása

Miért keserítjük meg életünket a negatív érzelmekkel?

Gyűlölködés, irigység és egyéb „hasznos” dolgok

2019. augusztus 05. - Molnár Marinetta

Mind a mai napig rá tudok csodálkozni, amikor valaki arcán meglátom a mélységes gyűlöletet. Arra gondolok, milyen nehéz is lehet így élni. Alapvetően is kapunk kihívásokat a sorstól, de ha a fájdalmakra, sértettségre és utálatra koncentrálunk, a cipelt súly megsokszorozódik. Gondoljunk csak arra, mennyire jól tud esni, ha egy ismeretlen ember ránk mosolyog az utcán – ha rendben vagyunk magunkkal, automatikusan vissza fogunk mosolyogni, és ez jó érzéssel tölt el. Jól lenni és jót adni, jót kívánni boldogító dolog. Emlékszem, amikor éppen egy tanárról pletykált a diáktársaság, és az egyik lány feltűnően csendben volt. Kérdeztük, hogy valami baja van-e, vagy miért nem szól hozzá? „Én most boldog vagyok, nem foglalkozom mással.” Ez erős nyomot hagyott bennem. Milyen igaza van! Én is azt tapasztalom, hogy főleg azok foglalkoznak másokkal, gyűlölködnek, irigykednek, akiknek komoly problémájuk van magukkal vagy az életükkel. Így volt ez Rékánál is.

Réka mindig is szeretett másokról beszélni, általában túlszínezve a történeteket. Sztorijai szereplői vagy mérhetetlenül gonoszak, vagy áldott jó emberek voltak. Akik közömbösek voltak számára, azokra is a „borzasztóan nem érdekelnek” kategóriába kerültek: ez az ő hangsúlyával az egyik legmegvetendőbb kategóriát jelentette. Akik vállaltan unszimpatikusak voltak számára – noha többükkel csupán egy-két mondatot váltott -, a legválogatottabb jelzőket kapták.

gyulolkodes_modell_sandor_anna.JPG

Pénzügyesként dolgozott egy multinál, és mivel az osztályán a munka csendet igényelt, gyakran járt le dohányozni a többi osztályon dolgozó kollégával, hogy kiadhassa magából, hogy az elmúlt 40 percben milyen felháborító dolgokat tapasztalt. Például: a főnök – aki Réka szerint egész nap semmit nem csinál – számon kérte, hogy miért nem érkeztek meg a munkavállalói bérek időben; a másik kolléganő szerinte semmihez sem ért, akkor mire fel kap ekkora bónuszt – mellékesen ez bizalmas információ -; vagy szörnyülködött, hogy azt a „lófejű” asszisztenst hogyan ültethetik ki a recepcióra.

Engem a többi kolléga keresett meg azzal, hogy elviselhetetlen számukra Réka viselkedése, mert bár olykor jókat lehet vele nevetni, megmérgezi az egész napjukat. Próbálták már éreztetni vele, hogy ez a folyamatos rosszindulat nem tesz jót a morálnak, de sajnos nem ment át az üzenet. Kikerülni nem igazán tudják, mert chat csoportot hozott létre, és egyezteti, hogy mikor menjenek dohányozni, és senki nem vállalja fel, hogy nincs kedve azt a rövid szünetet is mások szidalmazásának hallgatásával tölteni, mert Réka borzasztóan megsértődne és napokig még nyomasztóbb lenne a hangulat. Arra kértek, hogy beszéljek vele, mert nem bírják elviselni. Néhányan már azt fontolgatták, hogy áthelyeztetik magukat egy másik irodába. Annyira azért engedélyt kértem tőlük, hogy adhassak visszajelzést Rékának a viselkedésével, megítélésével kapcsolatban.

Kapóra jött, hogy Réka is megkeresett - miszerint tudnom kell néhány „vállalhatatlan” és „igazságtalan” dologról -, így beültünk egy tárgyalóba. „Marinetta, itt tenni kell valamit, a vállalat nem adhatja a nevét ahhoz, ami itt megy.” És feldúltan elmesélte, milyen igazságtalanul léptettek elő egy hölgyet, aki biztos csak a kinézete miatt a vezető kedvence, és nem is érti, mit esznek a férfiak rajta, hiszen túl vékony. Hagytam, hogy elmondja az említett kollegina összes „vétkét” – a beszámoló főként a leányzó külsejének és öltözködési stílusának minősítéséről szólt, illetve arról, hogy mi alapon született a döntés az előléptetéséről, hiszen ő már régebb óta dolgozik a cégnél és idősebb is nála. 

Miután nagy nehezen sikerült megnyugtatnom, elkezdtem Rékát az életéről kérdezgetni. Kiderült, hogy már évek óta nincs párkapcsolata, ami miatt frusztrálva érzi magát párok közelében. A húgai már férjnél vannak, az egyiknek van egy 2 éves kislánya is, ő pedig 39 évesen, a legidősebb nővérként egyedül él. Kifigurázza, hogy milyen vicces, hogy egyik ruhájába se fér bele, de ő így elégedett magával – persze „a férfiaknak csak az olcsó gebék jönnek be, hiába buták, mint a föld”. Mindezt undorral az arcán mondta – nem volt üdítő érzés hallgatni. Kérdeztem, neki hogy esne, ha róla is így nyilatkoznának? Ha azt feltételeznék, hogy azért kapott béremelést, mert jóban van az egyik vezetővel. Ha minősítenék a kinézetét, a ruháit, stb. „Sehogy, rólam nem mondanak ilyeneket. Vagy nem mernek. (Nevet.) Aki meg igen, az nem érdekel. De a legtöbben nagyon bírnak engem, ha nem lennék, belehalnának az unalomba.” És állítása szerint amiket most elmesélt nekem, az nem is annyira az ő véleménye, mint a többieké, csak egyedül ő mer nekem szólni

Ezután egy mélyebb beszélgetés következett. Kiderült, hogy Réka abszolút nem volt tisztában azzal, milyen érzést vált ki másokból a folyamatos negativitásával és rosszindulatával, és hogy a saját életét keseríti meg azzal, hogy állandóan kesereg, irigykedik, másokkal foglalkozik. Persze belátta, hogy nem boldog és nagyon magányosnak érzi magát, úgy gondolja, a kutyának sem kell. Ezért válik nála célponttá minden csinosabb és/vagy párkapcsolatban élő hölgy. És zokogni kezdett. Sírás közben azt ismételgette, hogy pedig ő nem egy gonosz ember, nem akarja, hogy ezt gondolják róla. Láthatóan megnyugtatta, amikor megértette, hogy ezen lehet változtatni. És hogy ő képes erre, viszont ebben neki is hinnie kell, nem csak nekem. Hogy ezzel, hogy most már jobban látja magát és mások hozzáállását, nagyszerű lehetőséget kapott. Hogy ez csak az ő döntése, és látványos változásokat hozhat az életébe.

És Réka döntött. Szuper csaj. Kivett 1 hét szabadságot, és elutazott egyedül vidékre, hogy átgondolja az életét. Olyannyira komolyan vette a dolgot, hogy önismereti csoportba is jelentkezett. Miután visszatért a szabadságáról, kérte, hogy üljünk le újra beszélgetni. Öröm volt látni, hogy ez a 39 éves nő, akit mindenki leírt, igenis elhatározta, hogy változtat az életén. A találkozónk után írt a messenger csoportba, ahol elnézést kért mindenkitől a viselkedéséért. Nem mártírkodott. Később kiderült, őszinte volt a megbánása és elhatározása. A kollégák sorra kerestek meg, hogy milyen átváltoztató gépbe tettem Rékát, mert teljesen ki van cserélve, nem gyűlölködik, sőt… Többet mosolyog, teljesen más a kisugárzása. Szárnyai alá veszi az új kollégákat, jelentkezett is mentornak. Egyik nap pedig süteményt sütött és azzal kínálta őket. Az már csak hab a tortán, hogy néhány hónappal később rátalált a szerelem is – ezt elsőként nekem újságolta el fülig érő szájjal.

gyulolkodes2_modell_sandor_anna.jpg

Évekkel ezelőtt egy csodálatos személyiséggel rendelkező vezető kollégám azt mondta nekem, miután egy hasonló, nagyon problémás emberről beszélgettünk: „Marinetta, én nem mondok le egykönnyen az emberekről.” Persze a türelemnek is van határa, de ez a mondat belém égett. És igen. Rékának is csupán őszinte, objektív visszajelzésre, megértésre és a belé vetett hitre volt szüksége. A többi már rajta múlt.

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

Rátalálni magunkra

A boldogság tényleg csak döntés kérdése?

Rita tavaly töltötte be 40. életévét. Elmondása szerint jó ideje ettől a naptól félt. A harmincadik születésnapját még csak-csak túlélte valahogy – utána két évig tartott, míg feldolgozta, hogy éveinek száma hármassal kezdődik -, de ez a negyven… Igazságtalan. Nincs gyermeke, de igazából sosem az volt a leghőbb vágya, hogy anya legyen. Legalábbis amíg nem a megfelelő férfi van mellette, nem ez a prioritás. Erről beszélni sem nagyon szeret, mert azt érzi, ezért megvetik az emberek. „Mi az, hogy nem akarsz gyereket? Elég önző hozzáállás. Majd megnézheted magad húsz év múlva, akkor bezzeg sajnálni fogod.” És ehhez hasonló ítélkező megjegyzéseket volt kénytelen nap mint nap elviselni. Persze egy idő után immunissá vált az ilyen beszólásokra, de ez együtt járt azzal, hogy elkezdte kerülni a nagyobb családi és baráti összejöveteleket, ahol szóba kerülhetett volna a téma. Ez odáig fajult, hogy mostanra alig mozdul ki otthonról, moziba is inkább egyedül megy el, a barátaival pedig főként telefonon tartja a kapcsolatot. „Már ha azt barátságnak lehet nevezni, hogy csak akkor hívnak, ha valakit ki akarnak beszélni.” Noha Rita az urak megítélése szerint mindig is a csinosabb hölgyek közé tartozott - nem teltek el nyomtalanul a tánctanulással töltött évek -, sosem volt elégedett magával. Szerinte lehetne faragni a lábszárából (mondván túl vastag), növelni a mellei méretét, mindig is zavarta a kezelhetetlen göndör haj és borzasztó, hogy képtelen lebarnulni a napon. Hihetetlen volt számomra, hogy ez a maximum 35 évesnek tűnő szép nő mennyire tudja bántani magát a folyamatos elégedetlenségével, és úgy futnak el mellette az évek, hogy nem élvezi az életét. És ezt ő is tudja.

„Próbáltam én már mindent, jógáztam, meditáltam, pránanadiztam, elvonulásokra jártam, de semmi. Sőt. Még boldogtalanabb lettem.”

Többször találkozom olyan hölgyekkel és urakkal, akik kétségbeesésükben mindenbe belekapnak, azonban nem adják meg maguknak az időt, hogy az adott technika kifejtse hatását. Jógára sokan úgy mennek, hogy késve indulnak és épphogy beesnek a terembe, és az első teendő, hogy selfie-t posztolnak magukról az instára (hesteg szeretemmagam, hesteg eptestbeneplelek, hesteg spirituallifeforever, stb.), és alig várják az óra végét, hogy olvashassák a reakciókat. Elmennek egy szakemberhez, aki ha szembesíti őket a hibáikkal, azonnal kóklernek bizonyul – így újabb és újabb gurut keresnek fel. Elvonuláson vesznek részt, ami ha egy héten belül nem hoz gyökeres változást, akkor az „kidobott pénz”. Így nehéz. Ha belegondolunk, a problémáinkat mennyi ideig „dédelgetjük”, erősítgetjük, és elvárjuk, hogy minden egy csettintésre oldódjon meg. Ha évekig, akár évtizedekig mantrázzuk, programozzuk, hogy szerencsétlenek, csúnyák, magányosak vagyunk, akkor hogy várhatjuk el, hogy azonnal megoldódjanak a gubancok egy-két meditáció után? Nem állítom, hogy nem indíthatja el a változást, de ha egy falat évekig feketére festünk, érthető, hogy nem olyan könnyű visszaállítani az eredeti állapotát.

Rita mindig is az öregedéstől félt, az elmúlástól, a felelősségvállalástól. Nincs párja, mert ahogy ő mondja, „nincs egy normális férfi sem”. Ezen az állításon mindig ledöbbenek, hogy ilyenkor a hölgyek észre sem veszik, hogy éveken át ezt a programot ültetik el magukban, így persze, hogy egy meditáció nem fogja semlegesíteni ezt az üzenetet - pláne ha utána visszatérnek az eredeti gondolatmenethez. És akkor újra csalódnak, mondván „na ez sem ért semmit!”

Kérdeztem Ritát, mikor érezné magát boldognak. „Nehéz kérdés. Hirtelen meg se tudom fogalmazni. Zavar a korom, és az, hogy úgy érzem, sok mindenről lemaradtam. Hogy másképp kellett volna élnem. Hogy nem lehetek újra harminc éves.” Ez tény. De ha belegondolunk abba, hogy ötvenévesen is feltehetném ezt a kérdést, akkor a negyvenes éveiről hasonlóképp nyilatkozhatna - amit éppen most tékozol el. Ez a gondolat láthatóan nagy hatással volt Ritára. Kimondottan értelmes nő, mégis annyira el volt foglalva a negatív érzéseivel, hogy ez meg se fordult a fejében. Hiszen mindig csak azon siránkozott, hogy milyen igazságtalan vele az élet, hogy nem változtathatja meg a múltat, hogy másnak miért jut több a jóból. Most ez egy teljesen új perspektíva, hiszen dönthet arról, hogy tíz év múlva hogy fog nyilatkozni ezekről az éveiről. Ráeszmélt arra is, hogy ha tényként kezeli, hogy „nincs egy normális férfi se”, akkor nagy valószínűséggel egyedül marad. Hogy ha folyamatosan bántja magát, a testét, akkor más miért értékelné, szeretné azt.

Újra feltettem a kérdést, hiszen nem kaptam rá választ. Mikor érezné magát boldognak? „Ha nem érdekelne a korom. Igazából most már látom, hogy nem is ezzel van bajom. Ha egy szerető ember lenne mellettem. Ha lennének értékes baráti kapcsolataim. Ha szeretném magam.” És elsírta magát. Rita nem az a sírós típus, így örültem, hogy végre megengedte magának. Olyannyira, hogy jó néhány percig nem is tudta abbahagyni. Utána megkönnyebbülten azt mondta, hogy akkor most ez lesz az új életének az első napja.

ratalalni_magunkra.jpg

Rita otthagyta a multi világát és most táncot tanít – mindig is ez volt az álma, de sosem merte meglépni. Imádja. Ráadásul újabb baráti kapcsolatai lettek, akikkel eljár szórakozni, és közös utazást tervez. Megkérdeztem, most mit válaszolna arra, hogy mikor lenne boldog. „Most az vagyok, és most csak ez érdekel.”

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

Menni vagy maradni?

Avagy mi alapján döntünk egy párkapcsolatról?

„De ezt nem tehetem meg vele ennyi év után, biztosan nem viselné el.” Sokszor hangzik el ez a mondat férfiak és nők szájából egyaránt hosszú együtt töltött évek után. Persze a legtöbben érzik legbelül, mi lenne a helyes döntés, mégis nagy bátorságra van szükség ennek felvállalására.

Bence, a harminckét éves középvezető azzal a problémával fordult hozzám, hogy úgy érzi, nem a saját életét éli. Természetesen először a munka volt a fókuszban. Fiatalabb korában nem volt kérdés, hogy mérnöknek tanuljon, hiszen édesapja is az volt. „Ez magától értetődő dolognak számított, más opció fel sem merült.” Igazából ért a munkájához, halad is előre, csak nincs meg az a wow élmény, hogy boldog vagyok így. És Bence érzi, hogy azért azt jó lenne érezni. Később kiderült, nem a munkával van a probléma.

Jó mérnökhöz mérten mindent megtervezett az életében. Gimnázium után egyetemre kell menni, tanulmányi versenyeken indulni – itt remélhetőleg lecsap rá egy menő cég -, minél hamarabb elhelyezkedni valahol, majd megismerkedni egy lánnyal, akivel családot lehet alapítani, és a harmincas évei közepére/végére elérni egy magasabb pozíciót. A terv mérföldkövei sorra ki is lettek pipálva (pontosan ahogy azt korábban leírta), és eljutott a családalapítás lépcsőfokáig.

Bence és Angéla még egyetem alatt jöttek össze először, akkor fél évig voltak együtt. A lány végül úgy érezte, mégsem neki való a mérnöki pálya, így egyetemet váltott és közgazdásznak tanult, bár azt sem szerette annyira. Ahogyan akkoriban Bencét sem, mondván túlzottan „karót nyelt” hozzá. Így szakítottak. Bence 24 éves korában, egy siófoki mulatozás alkalmával újra találkoztak és a sorsszzerűségre hivatkozva újra összejöttek. A lány elmondása alapján sokat változott azóta, megtanulta értékelni a stabilitást és hogy lehet számítani egy férfira. Bence sosem volt az a csapongó típus, gimnáziumban tudatosan nem keveredett komolyabb kapcsolatba, egyetemen már engedélyezte magának, hogy legyenek érzelmei, így elkezdett kötődni Angélához. A csalódás után persze jött néhány kaland, de egyik se volt komoly. Így amikor visszatért hozzá a lány, azt gondolta (legalábbis utólag így értelmezi), hogy akkor a párkapcsolattal sem kell többet bíbelődni, pipa.

Eltelt nyolc év. Az első négy évben nem éltek együtt, Angéla sokat ingázott és különben is nagyobb szabadságra volt szüksége, amit Bence sem bánt. Elmondása szerint ez jót is tett a kapcsolatnak, mert tudtak hiányozni egymásnak. A következő két év szólt igazából az összecsiszolódásról, hiszen már együtt éltek, közös barátaik lettek, nyaralni se kettesben mentek, hanem társasággal, de ott is egyre gyakrabban vitatkoztak, Angéla többször megalázóan beszélt Bencével az ismerősök előtt. Az utóbbi két évben a lány már rendszeresen felhozta, hogy ideje lenne továbblépni, hiszen sorra mennek férjhez a barátnők, van, aki már babát vár, ők meg még sehol sem tartanak. Igaz, gyakrabban van nézeteltérés mint együttlét, de akkor is. Végül is – gondolta a férfi -, a nősülés majd a gyerekvállalás illeszkedik ez előírt ütemtervhez, de valami mégsem stimmel. Nem kellene ennél egy picit jobban akarnia? Igazából csak élnek egymás mellett, keveset beszélgetnek, az a kevés is inkább vita vagy a praktikus dolgokra vonatkozik: befizette-e a másik a csekket, rossz a netkapcsolat, intézkedett-e valaki, leszakadt a függönykarnis, vissza kellene fúrni, stb. Kettesben szinte sehová nem mennek, jobb, ha a barátok is jelen vannak, mert akkor mindketten vidámabbak és van téma.

Mindemellett Bence már élete részének tekinti Angélát, és tart attól, hogy ha szünetet kérne – szimplán azért, hogy mindketten átgondolhassák, tényleg egymással akarják-e leélni az életüket -, akkor végleg elveszítené a lányt. Kérdeztem Bencét, hogy ezen félelmeit megosztotta-e Angélával. „Dehogy, akkor jönne a sértődés meg a hiszti, és utána napokig hozzám se szólna.” Kíváncsi voltam, hogy ez a reakció mennyire jellemzi a kapcsolatukat. „Sajnos Angéla túlérzékeny, én meg valószínűleg túlzottan merev vagyok, ahogyan azt a kapcsolat elején is mondta rólam. Többször megbántódik, és akkor jön a múlt felhánytorgatása, hogy mikor hogyan voltam vele érzéketlen, és ez akár egy hétre is megpecsételi a hangulatot.” A beszélgetésből kiderült, hogy az intim együttlét már jó ideje háttérbe szorult, mondván: sok a stressz, Angéla munkahelyet váltott, aztán jött a költözködés, mindig volt valami. Mindezt Bence lehajtott fejjel, maga elé nézve, közben a nyakát jobb kezével masszírozva mondta.

mennivagymaradni.jpg

Kis szünet után megkérdeztem, hogy amikor a tervet írta, benne a családalapítás pontot, milyen kapcsolatra gondolt. „Hát nem ilyenre.” Mindig megdöbbent, amikor valaki erre a kérdésre azonnal rávágja a választ. Utána rutinosan jön a finomítás: „persze őt is szeretem még valahol, és elég jól megvagyunk végül is, nincs tányérdobálás, mással mindent elölről kellene kezdeni, ki tudja, az jobb lenne-e, szóval miért is vetnék véget ennek?” De én nem ezt kérdeztem. Hanem azt, hogy milyenre gondolt korábban. Milyen az a kapcsolat, amilyet magának kívánt még tizenévesen. Sőt, akár most. Milyen a jó kapcsolat, amiben nem kérdés a gyermekvállalás sem? A válasz most később érkezett. „Hát… teljesen más. Ott őszinteség van. Érdekli a másikat az is, ahogyan én érzek és hogy én mit akarok. Ahol én is fontos vagyok.” Ennyit a sztereotípiákról, hogy egy férfi mennyire nem foglalkozik az érzelmeivel. Folytatta. „És most már látom, ez nem az a kapcsolat. Évekig próbáltam helyrehozni, jobbá tenni – nem sikerült. Szóltam, nem lesz ennek jó vége, Angéla ezen is csak felkapta a vizet. De nem tudom, hogy képes vagyok-e kidobni nyolc évet az életemből. És őt is sajnálom magára hagyni.”

Hihetetlen, milyen gyakran találkozom ilyen helyzetekkel. Mindig van kifogás, finomítás, hogy „igen, de”. Hogy félünk az egyedülléttől, hogy találunk-e olyasvalakit, aki melegséget és örömöt ad és nem a frusztrációnkat növeli. Akkor már jobb a megszokott rossz, mint az ismeretlen és kiszámíthatatlan jövő, ugye?
Kérdeztem Bencét, hogy látja magát/magukat 5 év múlva. Egyperces fejcsóválás lehajtott fejjel majd mély sóhaj következett. „Borzasztó…”

Ez a felelősségvállalás. Hogy tudjuk, mi döntünk a saját életünkről. Hogy mindig van más megoldás. Hogy merünk élni és fontosak lenni magunknak. És hogy vállaljuk, hogy nem a félelmeink vezetnek. Hogy megengedjük magunknak a tévedést de utána tanulunk belőle. Hogy nem úgy élünk, mi lett volna, ha... Meglátjuk, Bence hogy dönt. Te mit gondolsz?

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

 

Elvárásaink hajszolása - avagy tudjuk, mit is akarunk pontosan?

Ritka manapság olyan hölggyel találkozni, akin semmilyen szépészeti beavatkozás nem történt. Ha nem is műtét, de legalább egy hajhosszabbítás, műszempilla, stb. A legtöbb nő szeretne szép/szebb, vonzóbb lenni. Érthető. Nem csak számos kutatás, de személyes tapasztalat is alátámasztja, hogy az emberek zöme preferál egy olyan baráti vagy munkakörnyezetet, ahol kellemes külsejű, magára adó kollégákkal dolgozhat. Ráadásul ez gyakran motiválóan hat ránk is, mondván nehogy már alulmaradjak a vékonyabbal/fiatalabbal szemben. Ezért belezsúfoljuk napirendünkbe a heti 3 edzést, csökkentjük a bevitt szénhidrátot, kipróbálunk különféle „zsírbontó” praktikákat, karcsúsító fehérneműbe tuszkoljuk a testünket és olyan fotókat posztolunk magunkról, amiket agyonfilterezünk, csak hogy kivívjuk a közönség elismerését.

Milyen érdekes ez. Hajszolunk egy olyan képet, ami nem mi vagyunk. Gyakran olyan elvárásokat támasztunk magunk és mások felé, amik teljesíthetetlenek. Csak a lényeg marad ki. Hogy ha lehámozzuk a mázt, a külcsínyt, mi magunk mit tudunk adni a másiknak. És ez már önismeret.

a_tukorkep.jpg

Huszonévesen azt hisszük, megváltjuk a világot. Minden lehetséges. Kevés embernek adatik meg, hogy alapvetően jól lássa magát és a környezetét, hogy ne kompenzáljon, ne hordozzon családi terheket. Akik nem ilyen szerencsések, hajlamosak kivetíteni saját hibáikat másokra és mindent, mindenkit hibáztatni ahelyett, hogy felelősséget vállalnának a saját életükért. „Mert a szüleim nem szerettek eléggé”, „mert folyamatos veszekedésben nőttem fel”, „mert nem láttam szerető férfi-női viszonyt”, „mert az apám nem foglalkozott velem”, „mert nem járattak sportolni”, vagy „XY-nak könnyű, bezzeg alám nem toltak lakást, autót”. Természetesen könnyebb mindenért mást okolni. Ezzel szemben az elvárások magasak: a másik fél legyen rendben magával, legyen intelligens, romantikus, hűséges, értsen meg minket, keressen jól, legyen helyes, sportos, magas, gyakran még az is meghatározásra kerül, hogy milyen színű legyen a szeme, a haja. Igen. Vannak ideálok. Azonban bele szoktunk gondolni abba, hogy MI MIT ADUNK?

Talán elcsépelten hangzik, de hasonló hasonlót vonz. Ezt édesapám mindig kijavítja, hogy a fordítás helyesen „Hasonló hasonlónak örül”. Azaz miért várjuk el, hogy a másik fél izmos, szálkás legyen, ha rajtunk is van jó pár felesleges kiló? Hogy várjuk el, hogy a másik hűséges legyen és csak minket akarjon, ha mi is egyszerre több chatet folytatunk a különböző társkereső oldalakon? Ha a túlzott romantikára és érzelmességre vágyunk, miért lepődünk meg, hogy nem egy alfa hím van mellettünk?

Emlékszem, amikor egy barátnőm azt mondta, ő egy igazi „királyt” szeretne maga mellé – itt nyilván nem a titulusra, hanem az archetípusra gondolt. Kérdeztem, hogy ha elvonatkoztatunk a meséktől, milyenek a királyok? Nézzük például VIII. Henriket. Király volt, magas, korabeli leírások alapján jóképű, tehetős, érzékeny lélek: szerette a versírást, táncot, zenét. Sportolt is: teniszezett és footballozott. Főnyeremény! Ja, az már egy másik kérdés, hogy számos ágyasa mellett hat felesége volt, akik közül kettőt le is fejeztetett. Vélhetően nem kérdezte meg a nap végén, hogy „Hogy telt a napod Szívem?”, vagy nem nyugtatta meg párját, hogy „Beszéljünk őszintén az érzéseinkről és oldjuk meg együtt a nehézségeinket”.

Szóval mielőtt a hatalmas elvárásainkat hajszoljuk és bánkódunk amiatt, hogy miért vagyunk egyedül vagy miért nem a megfelelő ember van mellettünk, érdemes önvizsgálatot tartani. Hogy egyáltalán tudjuk-e pontosan, mit akarunk, mi mit adunk, mi hol tartunk az életünkben, mik a félelmeink, milyen az értékrendünk, személyiségünk, önbecsülésünk, ezáltal mit közvetítünk magunkról a világnak. A párkapcsolat tükör. Mindezt tökéletesen megmutatja.

Néhány éve egy kedves barátnőm, Anna felhívott a randija után és ezt mondta: szuper volt a beszélgetés, annyira élveztem, istenien lehetett vitatkozni a férfivel, nagyon jó érvei voltak. Ekkor megkérdeztem tőle: hallod, mit mondasz? Egy párkapcsolatban az a célod, hogy jókat vitatkozzatok? És akkor döbbent rá, hogy az eddigi kapcsolatai egyik fő mozgatórugója az volt, hogy a felek rivalizáltak egymással. Persze, ettől lehet szenvedélyes is egy viszony. Egy darabig. Utána már azt mondják: mi olaszosan szeretjük egymást. És ez az olaszos szerelem gyakran az utálatig, szélsőséges esetben a tettlegességig fajul. És persze, hogy csak a másik a hibás. Érdekes volt ez a néhány perc, amíg Anna ezt végigfuttatta magában. Hogy vágyott egy szeretetteljes, nyugodt, stabil kapcsolatra, mialatt ő is teljesen mást képviselt – így törvényszerűen hasonlót vonzott be.

Összegezve: bízhatunk a vonzás hatalmában - mert igenis működhet - csak érdemes tisztában lenni egyrészt azzal, hogy pontosan mire is vágyunk, másrészt azzal, hogy nagy szerepe van annak, hogy mi milyenek vagyunk. És ha mi rendbe tesszük saját magunkat, a lelkünket, akkor nagy eséllyel hasonló ember lesz a jutalmunk.

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

A Mr. Bigek és az elköteleződés paradoxona

Bizonyára sokan emlékszünk a Sex és New York Carrie Bradshawjára, aki kiélvezvén a szingli lét örömeit, sok csalódással a háta mögött boncolgatja a szerelem témakörét. Több barátnőmmel a mai napig megnézzük a sorozat különböző részeit –, megdöbbentő, hogy van, aki szó szerint idéz jeleneteket -, a filmekről nem is beszélve. Na és persze ott a férfi is, aki az összes évadon keresztül a főhősnő áhított szerelme – Mr. Big. Amikor tizenévesen néztük a sorozatot, elképzelhetetlennek tartottuk, hogy majd’ 20 év múlva élesben is találkozhatunk a fel-feltűnő pasikkal, akik egyszer mindent megtesznek a szeretett nőért, majd kámforrá válnak és legközelebb egy másik hölgy oldalán láthatjuk viszont őket. Ez persze fáj. És talán a legkönnyebb általánosítani és ítélkezni, mondván „sajnos megbízhatatlanok a mai férfiak”… A coaching alkalmaimon számos férfi keres fel karrierrel kapcsolatos elakadásokkal, amik mögött sok esetben a magánéleti nehézségeik állnak. Ezen esetek alapján bizton állíthatom: nem ilyen egyszerű a képlet.

Miután megjelent a „Született feleség mindenáron(?)” írásom, számos úr/srác keresett meg azzal, hogy meg kellene fogalmaznom a történet (karrier vagy magánélet) másik oldalát is, hiszen az legalább annyi kérdést vet fel, mint a női. Ezért most elmesélem Nektek Levente történetét.

Leventével az irodájához közeli parkban találkoztunk először – mondván könnyebben meg tud nyílni a szabad levegőn -, és meglepetésemre hozott két kávét, szendvicset és süteményt az egyik kávézóból. El is nevettem magam, hogy azt hittem ez egy coaching megbeszélés lesz, nem pedig piknik. Ő is nevetett, majd magabiztosan rávágta, hogy nem fog étlen szomjan hagyni, mert higgyem el, ez nem az a rövid és egyszerű beszélgetés lesz.

Levente 38 éves jogász, hozzám azért fordult, mert azt érezte, megteremtette az egzisztenciáját, elérte, amit szeretett volna a munkájában, nem okoz gondot, ha megtetszik neki egy közel 1 millió forintos óra, és igazából bármelyik nőt megkaphatná, de mégsem boldog. Kiégett. Eddigi tapasztalatom szerint az üzleti világban a férfiaknál a 38 éves kor a kánaán időszaka. Amikor már letettek valamit az asztalra, egyre feljebb és feljebb lépkednek a ranglétrán, kellő önbizalommal rendelkeznek és élvezik a kihívásokat, akár csak a kockázatot. Éppen ezért meglepő volt számomra, hogy ez az ereje teljében lévő férfi a kiégést emlegeti – valószínűleg láthatta is az arcomon, mert rögtön belekezdett a történetébe.

elkotelezodni.JPG

Szegényebb családban nevelkedett, ahol már korán felnőttként kellett viselkednie és édesanyját támogatnia. Mondtam is, hogy valószínűleg nem véletlen ez a gondoskodó attitűd, hogy egy „üzleti” megbeszélésre hoz nekem ételt, italt, és folyamatosan mosolyog. „Milyen jó kis álarc, ugye?” Megindító volt nézni ennek a férfinek az arcát, aki kerülte a tekintetemet. Mivel később bólogattam csak, így kénytelen volt a szemembe nézni. Onnantól nem volt mosoly.

Míg egy nőtől legtöbbször azt várják el kiskorában, hogy jól nevelt, jó tanuló, csinos, kedves legyen, addig a férfiakba sokszor azt nevelik, hogy apa után ő a férfi a házban, neki kell vigyáznia a kishúgára, ha elesik – katonadolog, nem sírunk, de persze szidás jár a verekedésért. Minden gyerek más és más személyiség, ezek az elvárások adhatnak egy biztonságos keretet, de nem mindenkiből ugyanazt a reakciót váltják ki. Levente esetében, ahol apuka nem vetette meg az italt, anyuka ezt elnézte, hiszen „olyan nagy a teher apátokon, tönkreteszi a munka és mégsem ismerik el”, nem volt olyan könnyű kivívni édesapa elismerését, aki nem rejtette véka alá, hogy csalódott Leviben, amiért nem válogatták be a városi focicsapatba. Arra persze senki nem volt kíváncsi, hogy egyáltalán szereti-e a focit, hiszen „melyik fiú nem szereti a focit?”. Apuka nem tudta, hogy sokan. Többek között a fia sem.

Később jött a folyamatos noszogatás, hogy mi van a lányokkal? „Oda kell ám figyelni, olyanok ezek, hogy rögtön odalesznek érted és gyereket akarnak.” Miután meglett a diploma, megváltozott az álláspont, jött az „élvezd ki az életet fiam, mert utána már nem engedi a nő” korszak, és záróakkordként, úgy Levi 30 éves korára apuka újabb intelme következett: „most már szerezz valakit, anyád unokázna”. Huhh. Ezt hallgatni is nyomasztó volt. Levente gyerekkorától azt a programot kapta, hogy a nőtől tartani kell, nehogy teherbe essen, majd ha összejössz vele, utána már vége a „jóvilágnak”, de azért valamit mégiscsak lépni kell, hogy nagyika babázhasson. Így nem csoda, hogy az alapvetően érzelmes fiú bár összejött lányokkal, valahogy egy pont után mégsem hagyta, hogy komolyabbra forduljon a kapcsolat. Nem véletlen, hogy megkapta a „megbízhatatlan pasi” és az „ő is csak olyan mint a többi” címkét. De volt, akihez kötődött is – Beának hívták a lányt -, nem tudott elszakadni tőle, mégis újra és újra elhagyta. És akkor jöttek a köztes állomások, önbizalom-növelő randik, kalandok, kisebb kapcsolatok, de valahogy mindig visszatért Beához, aki melegséget árasztott, megértő volt, és visszafogadta, bár az idő múlásával – érthető módon - apadt a lelkesedése. Levi ezt is annak tudta be, hogy biztos már többet akar, nem elég neki, hogy szereti, és a pánik újabb lelépéshez vezetett. „Nem értette meg, hogy én még nem vagyok érett a házassághoz, gyerekvállaláshoz.” Kérdeztem, mi az, hogy érett? „Ok, akkor nem érett, csak még nem akartam ezzel elvágni az életem.” Kíváncsi voltam, hogy mit jelent az, hogy elvágja az életét. „Nem is tudom. Igazából tényleg nem tudom. Most, hogy így beszélgetünk erről, nem értem, miért mondtam ezt.”

A hosszas beszélgetésből kiderült, hogy Levente – ha túljutunk az „óvakodj a nőtől, mert veszélyes” programon -, kimondottan szeretne egy stabil, szerető hátteret. „Furcsa, most úgy érzem, mindig is erre vágytam. Ez hihetetlen. Akkor miért cselekedtem ez ellen?”

A további alkalmaink főleg ennek megválaszolásával és az új cél felállításával és elérésével teltek. Miután Levente felismerte a saját béklyóját és sikerült új nézőpontból látnia saját magát, az életét, a lehetőségeit, új erőre kapott.
Megható volt látni, hogy ez a férfi 38 éves korára talált rá saját útjára, igazára, és most tudta meg, mit gondol ő - és nem apuka, anyuka, vagy a haverok - valójában a nőkről, kapcsolatokról. Gyökeres változás következett az életében. Beát ugyan már nem tudta visszahódítani, de eljegyzett egy helyes tanárnőt, és elindította saját vállalkozását.

Tudom, ez sokaknak nem mentség arra, hogy miért tűnik el sok férfi néhány randi után. Arra sem, hogy miért szakítanak mielőtt komolyabbra fordulna egy kapcsolat. Minden eset más és más. Azzal viszont nincs mit tenni, hogy nem sürgethetjük mások érési folyamatát és saját benső munkáját. Ítélkezni felesleges. Van, aki 38 évesen eszmél rá, min kell változtatnia, van, akinek még több idő kell ehhez. Mi csak arról dönthetünk, hogy kivárjuk-e ezt az időt, vagy a saját életünkre koncentrálunk.

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

Magadat választod vagy a félelmeidet?

Avagy a rajzszög esete

Kiskoromban arra neveltek, hogy mindig a tanárnak van igaza, „csüngjek a szavain és nézzem ki a szemét” – ugye milyen lehetetlenül hangzik? És persze az örök mottó mantrázása sem maradhatott el, miszerint „bármit elvehetnek tőled, csak a tudást nem”. Ennek megfelelően kitűnő tanulónak kellett lenni, tanulmányi versenyeket nyerni, na meg szépen szavalni, jazzbalettozni – aki ismer, tudja, hogy ez abszurd -, vérvételkor a sor elejére állni és példát mutatni, hiszen ez katonadolog. Azt gondoltam, hogy csak akkor vagyok szerethető, kizárólag akkor fogadnak el, ha a maximumot nyújtom, ezért megfeleltem az elvárásoknak. Na igen. Csak eközben az ember elfelejti, hogy neki is lehetnek nehézségei, fájdalmai, megoszthatja a problémáit és elgyengülhet. Hogy talán csak a legfontosabb dolgot nem követelik meg tőle: azt, hogy szeresse magát.

megfeleles.JPG

Színészként jött az újabb alázatra nevelés – mindent ki kellett bírni, mindent el kellett viselni, mondván: „így lesz belőlünk jó színész”. Döbbenetes élmény volt, amikor az egyik oktató rajzszöget tett az egyik tanonc székére, hogy az beleüljön – és ezt végignézette velünk. Mérhetetlenül nyomasztó érzés volt. Természetesen az oktató kimondottan szórakoztatónak találta ezt, és hangosan nevetett. Mi meg síri csendben ültünk, még egymásra se mertünk nézni. Egy másik alkalommal az oktató utasította az egyik lányt, hogy sétáljon át a termen és utána megbeszélte a fiúkkal, hogy milyen közönséges a mozgása, karaktere. Persze azok, akik a leginkább rettegtek, nevettek ezen, bízván abban, hogy így ők biztonságban lesznek és őket nem alázzák meg.

(Gimnáziumban olvastam először a Mario és a varázslót, ami nagy hatással volt rám. Akkor még hihetetlen volt számomra, hogy a megfélemlítés ilyen formája működhet. Hogy beleegyezéssel, csendben, lehajtott fejjel tűröd a lelki terrort. Hogy az emberek nem szólnak egy szót sem, hanem némaságukkal asszisztálnak mások megszégyenítéséhez, pusztán félelemből.)

Jöttek a színházi próbák, előadások, heti 7 nap, ha volt vasárnap 1-2 szabad óránk, már örvendeztünk. Persze senki sem mert szólni, hogy szeretne a párjával, a családdal vagy barátokkal is időt tölteni. Természetesnek vettük, amikor egy-egy rendező ledagadtozta az 50 kilós lányokat és üvöltött a széthajtott, ingyen dolgozó színészeivel. Mindezek ellenére szégyenteljesnek találtuk azt, ha valaki kilépett egy-egy próbafolyamatból, azt gondoltuk: egyértelműen túl link és gyenge ahhoz, hogy igazi, alázatos színész legyen. Ma már felnézek azokra, akik ezt megtették.

És valóban. Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy kitisztuljon a kép. Megdöbbentő, hogy amíg a félelmeim vezettek, azt hittem, hogy ez az alap állapot. Hogy mindezt EL KELL VISELNEM.
De következetes az élet – amíg ezt nem ismerjük fel, és nem változtatunk a hozzáállásunkon, kapjuk az újabb és újabb pofonokat.

Mindegy, milyen szektorba, milyen pozícióba kerültem, továbbra is maximalistának tartottam magam, és úgy éreztem, ennek a titulusnak meg kell felelnem. „A munka mindenekelőtt” - jó sztachanovista módjára abban kerestem az örömöt és a visszaigazolást - a kötelességtudat megelőzte a magánéletet. Ma már tudom, ez mind-mind távolabb vitt saját magamtól, attól, hogy szeressem magam.

Sokan nem is gondolják, mennyire nem alapvető dolog az, hogy szeretjük magunkat. Kőkemény munka. Nap mint nap. Már a felismerés sem egyszerű, tagadunk, amíg csak ki nem fogyunk az ellenérvekből. Fájdalmas az elfogadás, de ez kell ahhoz, hogy el tudjunk indulni azon az úton, ahol mi magunk vagyunk a fontosak, a legfontosabbak (és itt véletlenül sem az önzőségre gondolok). Ahol már nem félünk attól, hogy mi a következménye annak, ha kiállunk magunkért. Ahol megadjuk másoknak a tiszteletet és cserébe joggal el is várhatjuk azt. Ahol ha méltatlan egy szituáció vagy egy kapcsolat – legyen az baráti, munkahelyi vagy párkapcsolat - ,elengedjük azt. Mert ennél jobban szeretjük magunkat. Sokkal jobban.

Annak, aki ezt még nem próbálta, eleinte nagyon új, furcsa érzés lehet. Viszont egyértelműen azt tapasztalom mind a coaching alkalmaimon, mind a körülöttem lévők életében – és persze a sajátomban is -, hogy megéri a kockázatot. Olyannyira felszabadító érzés, hogy ez kihat minden területre, és gyökeres változásokat indíthat el a mindennapjaidban. De mint említettem, ez melós. Minden egyes nap gyakorolni kell. Cserébe viszont a saját életedet élheted és nem az attól való félelem vezérel majd, hogy mit szólnak mások. Hogy elfogadnak-e. Hogy elég jó vagy-e. Hogy megmarad-e a munkád. Hogy neheztelni fog-e a vezetőd, hogy el kell rohannod a gyermekedért az iskolába. Hogy ugye nem sértődik meg egy barátod, ha fáradt vagy és lemondasz egy találkozót. Hogy ugye nem hagy ott a párod, csak mert te nem szeretnél nyitott kapcsolatot.

A mai napig számtalanszor eszembe jut a rajzszöges eset. Korábban csupán arra használtam ezt az emléket, hogy eszembe juttassa: nem hagyhatom szó nélkül mások alázását. Ma már arra is fókuszálok, hogy magamért kiálljak és másokat is ebben támogassak.

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

 

Született feleség mindenáron(?)

Klári egy csinos, helyes, kimondottan értelmes egyedülálló harmincas nő. Az egyik göndör fürtje megzabolázhatatlan, mindig a szemébe lóg. Járása magabiztosságot sugall – nem véletlen, csoportvezető egy nagyvállalatnál, amire kimondottan büszke. Sok barátja van, a kollégái is kedvelik. Hozzám azért jött, mert szeretett volna szintet lépni és osztályvezetői babérokra törni. Minden adottsága meg is volt hozzá. A coaching alkalmak során megtervezte az odavezető utat, és öröm volt nézni, ahogy lépésről-lépésre haladt előre. Noha nem volt meghirdetve a pozíció, mégis az igazgató - aki az évek alatt csupán néhány felületes mondatot váltott vele - behívta a következő hétre, hogy beszélgessenek a jövőről.

De akkor jött a törés. Erre a beszélgetésre már nem került sor. Klári említette korábban, hogy otthon folyamatosan noszogatják a szülők, nagyszülők, hogy mikor lesz már unoka, és nehogy „vénlány” legyen. Ez a dolog nyomasztotta is a lelkét, jósnőtől kezdve mindenféle látóhoz elment már segítséget kérni, a létező összes fórumon próbált társat találni, egyszerre több férfival is randizott. Beszéltük, hogy hamarosan áttérünk a magánéleti tervek megvalósítására is, és nem pánikszerűen üldözzük a „vágyott” boldogságot. De idáig már nem jutottunk el: a sok Tinderes randiból megmaradt egy férfi.

A következő ülés alkalmával – amit nem véletlenül négyszer tolt át más időpontra, így hónapokkal később találkoztunk – egy összezavarodott, riadt tekintetű nő ült velem szemben, aki elmondása szerint nagyon boldog. Lesz. Igaz, hogy a férfi iránt, akivel összejött, igazából nem érez nagy vonzalmat, de végre van valaki, aki szereti. Igaz az is, hogy a férfinek annyira nem volt szimpatikus Klári személyisége, de azon meg lehet majd változtatni. Ugye. Klárit sok minden zavarja a másik félben, de hát „senki sem tökéletes”. Abban azért mindketten egyetértettek, hogy minél hamarabb jöjjön a házasság és a gyerek. A régi barátok megemlítették neki, hogy nem érzik köztük az összhangot, és furcsa, hogy a férfi már a második randitól drágámnak, szerelmemnek hívja, folyamatosan fogja a kezét - mondjuk ezt Klári sem értette - és már egy hét után a közös családot tervezi - ő visszatámadt, hogy irigyek és jobban szeretik őt a „szinglik nyomorában” látni. Többségükkel meg is szakította a kapcsolatot. A szülők persze örvendeztek, hogy végre lesz unoka, és bár még nem ismerik az urat, de azt tudják, hogy jól áll anyagilag és vezető. Klári mindezt úgy mondta, mintha arról beszélnénk, hogy súlyos betegként milyen kezeléseken kell átesnie ahhoz, hogy újra egészséges legyen. Hogy a társadalomnak, családnak megfeleljen.

Nem mert rám nézni. Mondta, hogy tudja, tudja, ne is reagáljak, mert nem akarja meggondolni magát. Bólogatva bámult maga elé. Hallgattunk.
Végül bejelentette, hogy ott fogja hagyni a munkahelyét, hogy a kapcsolatra koncentrálhasson és a majdan születendő gyermekre. Döntött. Végérvényesen.

Bő fél évvel később egy kávézóban ültem, és valaki megérintette a vállam. Felnézek, erre a Született feleségekből ismert Bree kiköpött mása állt előttem, először nem is ismertem fel. Klári volt az. Szoborszerű arcán egy állandó félmosoly ült, beszéde kissé robotszerűvé vált. A rakoncátlan tincset hiába kerestem – kiegyenesíttette a haját. Megdöbbentő volt számomra a változás. Otthagyta a munkáját, férjhez ment és már várandós is. Igaz a barátok elkoptak és sokat van egyedül, de hát „ott az a nagy ház, rendben kell tartani”. Arra a kérdésre, hogy hogy van ez a válasz érkezett: Ádám szeret engem és én szeretem Ádámot. Kellemesen beszélgettünk, bár ez a hölgy ismeretlen volt számomra.

bree_szf.jpg

Egy éve keresett fel újra. Elment a baba. Válnak. Kérdezte, hogy emlékszem-e a Dallasból arra a jelenetre, amikor Pamela zuhanyzik, és megjelenik mellette Bobby, aki az elmúlt néhány évben halott volt a történet szerint. De Pamela ezt az elmúlt néhány évet csak álmodta. És Klári most arra vágyott, hogy bárcsak ez vele is megtörténne, és kiderül, mindez csak álom volt, és megint ott tartanánk a beszélgetésben, hogy miután előléptetik, áttérünk a magánéletre és nem pánikszerűen hajkurássza a párkapcsolatot

Klári most egy nemzetközi csapatot vezet. Néhány barátjával sikerült újraépíteni a kapcsolatát. Összejött egy férfivel a cégcsoportból, aki mellett önmaga lehet. Azt mondja, lehet, hogy ő az igazi, de ha nem, az sem baj, nem rugózik ezen, csak a jelenre koncentrál. Amikor legutóbb találkoztunk, nem volt se tökéletes frizura se szoborszerű arc, csak őszinte nevetés. És a kis göndör tincs újra a szemébe lóg.

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

Új irány

Miért is indítok blogot, pont én, aki eddig elzárkózott a publikálástól és coachként sem reklámoztam magam soha? Hivatkozhatnék a szokásos közhelyekre, hogy a 15 év önismereti munka, a nehézségek, megoldások, tapasztalások vagy a temérdek coach foglalkozás eredményei sarkalltak erre, de közel sem így történt. Valahogy mindig megtaláltak azok az emberek, akik elakadtak életük valamely területén és tőlem kértek segítséget - legtöbbször ajánlásra kerestek fel, vagy az élet sodorta hozzám őket. Voltak köztük kiégett vagy irányt vesztett ügyvezető igazgatók, felsővezetők (meglepően sokan), elégedetlen, többre vágyó beosztottak, szerelmi háromszögbe vagy a magányba beleragadt hölgyek és urak, önértékelési problémával küzdők, döntésképtelenek, karrierista vagy épp kapcsolatfüggő felnőttek és „meg nem értett” fiatalok. Mindig is éreztem, hogy mások támogatása az utam, az ő sikerük, életük jobbra fordulása tölt fel engem is, de eszembe se jutott, hogy a személyes vagy csoportos foglalkozásokon túl, a komfortzónám totális elhagyásával másképp is segíthetek. Életem legfájdalmasabb tapasztalása hozta el a felismerést.

uj_irany.jpg

Nagy valószínűséggel mindenkinek elérkezik az életében az a pillanat, amikor egy közeli hozzátartozót vagy fontos személyt kell elengednie. Én édesanyámtól búcsúztam el. Soha nem voltam az a fájdalmával „haknizós” típus, így még a legközelebbi barátok is csak később értesültek a hírről. Érdekes, hogy anélkül, hogy ezt bárhol tudattam volna az ismerőseimmel, az utóbbi időben sokan kerestek meg azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet anya-lánya, anya-fia kapcsolatot helyrehozni, illetve feldolgozni egy szerettünk elvesztését. Megdöbbentő volt ez számomra, mert az elmúlt években főként önértékeléssel/önszeretettel, magánéleti és karrierben történt elakadásokkal fordultak hozzám tanácsért. És most, ha csak elmentem egy edzésre, vagy beültem egy kávézóba, ismeretlenek elegyedtek szóba velem és osztották meg történetüket. Miután megtudták, hogy hasonló cipőben jártam/járok, és elmeséltem az én utam, az én megoldásom, többen mondták, hogy ezt meg kellene írnom, mert másoknak is segíthetnék ezzel. Azóta többen is visszajeleztek, hogy javul az édesanyjukkal való kapcsolatuk, vagy „szépen” (erről majd egy későbbi bejegyzésben írok), megértéssel és elfogadással haladnak előre a gyászfolyamatban.

Ez a noszogatás kellett ahhoz, hogy létrehozzak egy blogot, ahol megoszthatom Veletek a tapasztalataimat, coachingos történetemet – természetesen a szereplők nevét és egy két paramétert megváltoztatva. Ha már néhány embernek segíthetek ezzel, már megérte, hogy ráléptem erre az útra. :)