Manapság nagyon divatos azt mutatni napi-heti szinten (akinek nem inge, ne vegye magára!), hogy én mennyire szuperül vagyok, mennyire irigylésre méltó az életem. Ha párban élek, akkor természetesen végtelenül nagy az összhang, a legjobb, legdrágább éttermekbe és szállodákba megyek a másik felemmel (itt kötelező ételfotókkal is illusztrálni a posztot, megjelölve a helyszínt), folyamatosan hatalmas rózsacsokrokat kapok tőle és persze értékes ajándékokat, amiket fontos nem csak személyesen megköszönni, de mindenképp a közösségi oldalakon kell kommunikálni.

Ha gyermek is van, akkor valami csoda az életünk, a férjem a legcsodásabb apuka a világon – az, hogy a fotó előtt/után nem igazán beszélünk egymással (ja, és hogy név szerint tudom, mikor kivel csal engem), az persze nem látszik a képen. Ha pedig egyedül vagyok, egyszerűen majd kibújok a bőrömből elégedettségemben és annyira élvezem a szabadságot, hogy az elmondhatatlan. Telis-tele vagyok barátokkal. Folyamatosan bulizni és/vagy utazgatni járunk. Az már más kérdés, hogy a szórakozóhelyen alig beszélünk egymással, inkább azt nézzük, van-e szabad préda akit levadászhatunk vagy éppen kattintgatunk magunkról néhány előnyös képet (ezeken persze imádjuk egymást). És ha az óriás természetimádat mögé néznünk, azt láthatjuk, hogy végig egymást (de leginkább magunkat) fotózzuk/fotóztatjuk, hogy a kiposztolt fotó temérdek lájkot, irigyet, akár hódolót hozzon.

Mintha az egész életünk értéke attól válna viszonylagossá, hogy mennyi visszajelzést kapunk, és/vagy hány követőnk van. Hogy hányan vannak oda értem, mennyien akarnak velem ismerkedni/összejönni. Akkor vagyok menő, ha irigyelnek! Hogy de jó nekem, bárcsak a helyemben lennének. Persze ilyenkor elmondhatom, hogy azért nem csak ez számít (ez a kedvencem :D), és hogy nem ezért posztolom ki mindezt vagy mesélem el. Csak szeretném, ha a barátaim, családom is velem örülne – igazából miattuk van...

Óriási csapdák ezek, mert könnyen a visszajelzések függőivé válhatunk. Eltávolodunk a lényegtől, és egyre több lesz a kamu. Márpedig aki folyamatosan azon dolgozik, hogy egy álboldogságot tartson fenn, ott ritka az őszinte emberi kapcsolat. Ok-okozat.

Ezért is nagyon fontos, hogy azok, akik mások életéhez hasonlítják a sajátjukat, ezzel tisztában legyenek. Semmiképp sem állítom, hogy minden kamu, amit a közösségi oldalakon látunk, de alapigazság az, hogy ami igaz, valós, azt nem kell FOLYAMATOSAN bizonygatni, kommunikálni – legalábbis nem napi-heti szinten. Se az elégedettségünket, se a boldogságunkat, se a vonzerőnket, se a sikereinket/vagyonunkat, stb. illetően.

Az más, hogy olykor hihetetlen jó érzés világgá kürtölni az örömünket, és igenis, legyünk büszkék arra, amit elértünk - itt az arányokon van a hangsúly! Szóval aranyszabály: sose hasonlítsuk magunkat máshoz, más helyzetéhet, boldogságához. Magunkkal foglalkozzunk, és azon dolgokkal, amikre van ráhatásunk. Hogy hogyan éljük a mindennapjainkat, kikkel vesszük körbe magunkat, mik a céljaink, stb. Mert ez segít elérni a valódi elégedettséget, önbizalmat –mindentől és mindenkitől függetlenül, önazonosan.

Ha Te ezt szeretnéd megvalósítani, keress bátran! www.onkep.com

Mérhetetlenül izgalmas megtapasztalni, hogy a különböző családi minták hogyan befolyásolják az élethez való hozzáállásunkat. Ráadásul az már személyiség kérdése, hogy ezeket a sémákat hogyan éltetjük tovább: ha az apám alkoholista volt, akkor vagy én is ezt a „problémakezelést” választom, vagy épp az ellenkezője lesz rám igaz: még az ittas ember látványát is kerülöm.

Ugyanannak a botnak a két vége, hiszen a viszonyítási pont ugyan az.

Akkor mi a helyzet a boldogsággal?

A boldogság, elégedettség érzése ragadós. Mint azt egy korábbi posztomban is megírtam, kutatások is bebizonyították, hogy az, ha a baráti köröd elégedett és boldog, az 25%-kal növeli az esélyét annak, hogy Te is az légy, illetve még a barátod barátja is hat Rád, azaz az ő boldogsága is 6%-kal növeli a Te elégedettségi szintedet. Gondoljunk bele, hogyan hathat ránk a családunk, akik születésünktől fogva meghatározták/befolyásolták a mindennapjainkat, ha a tagjai

• optimisták, támogatók, és a lehetőségeket keresik,

illetve a kedvezőtlenebb helyzet, ha ők

• pesszimisták, az akadályokra és problémára koncentrálnak, és szokássá vált a panaszkodás, lemondás, esetleg irigység, düh, elkeseredettség.

Tökéletes példa erre 2 csodás hölgy, akik hozzám járnak. Mindketten a negyvenes éveikben járnak, kimondottan csinosak, stílusosak, szórakoztató személyiséggel megáldottak, diplomások, felsővezetők.

Az egyikőjük, Rita azt a programot kapta, hogy „nehogy egyedül maradj, mindenképp legyen melletted férfi, és minél hamarabb szülj, nehogy unoka nélkül maradjunk.” Az intelmeket olyan szülőpártól kapta, akik nem szerették egymást, igazából nem is éltek együtt sokáig, mint 2 idegen állnak egymáshoz, a hölgy sosem látta őket a szeretet bármely formáját kimutatni, csak a felé támasztott elvárásokban értettek egyet. A válás után Rita az anyja mellett nőtt fel, aki a mai napig nem talált párra (akárcsak apuka a néhány évvel ezelőtti haláláig), de mintha ez sosem lett volna vágya. 

A másik hölgy, Panni ezzel szemben totálisan más közegben nőtt fel: a szülei a mai napig szerelmes tekintettel néznek egymásra, ölelkeznek, kézen fogva, összebújva andalognak esténként, nevetve főzőcskéznek, stb.

Anyuka rendben van magával nőként, sikerélményei vannak ezen a területen, és mindig azt mondta a lányának, hogy ez az alap. Ha valami érthetetlen ok folytán apuka elhagyná, ő biztos, hogy nem maradna egyedül, hiába tapossa már a 70-es éveit. És nem azért, mert rohanna új férfi után, hanem mert kvázi ő az a típus, aki vonzza a férfiakat és a boldogságot sugározza magából.

Talán nem véletlen, hogy míg Rita korábbi fő célja a pártalálás és stabil kapcsolódás kiépítése, gyermekvállalás volt – eddig egy 2 éves kapcsolat a maximum, illetve több szeretői viszony és szerelemhajszolás van a tarsolyban -, addig Panni 2 gyermek édesanyja, a magánéletében, házasságában boldog, és elképzelni sem tudja, hogy bármi történne, ez másképp legyen. Amikor elmondom neki, hogy sugárzik róla ez a szemlélet, és hogy ez mekkora ajándék, azt mondja „ja persze, biztos, hogy sosem lennék boldogtalan. Ha Gergő elhagyna valamiért, természetesen nagyon fájna, de tudom, hogy utána talpra állnék és újra rám találna a boldogság.” Akárcsak édesanyád, ugye? – kérdeztem. „Jaaa, tényleg. Igen, ez valószínűleg tőle jön.” - nevetett üdén a felismerésen.

És akkor itt jön a személyes felelősségvállalás és DÖNTÉS kérdése.

Akárcsak az alkoholista apuka példájánál: eldönthetem, hogy ugyanazt viszem tovább, vagy kilépek a sémából. Igen, Ritának SOKKAL NEHEZEBB, hiszen magának kell kialakítani új programokat, felállítani új viszonyrendszereket, megreformálni a gondolkodását. Fel kell ismernie és el kell fogadnia: bár a szülei boldogtalanul éltek, ehhez minden joguk megvolt, ez az ő dolguk, ehhez Ritának semmi köze, de ő dönthet másképp. Ő élhet másképp. Ő választhatja a boldogságot. MOST.

Alapvetően úgy gondolom, hogy a boldogságot sem hajszolni, sem ölbe tett kézzel várni nem kell/nem érdemes. A BOLDOGSÁGRA ALKALMASSÁ KELL VÁLNI. Ezért sem fogadok olyan klienseket, akik mellettem még 28 másik szakemberhez járnak, mert ott mérhetetlen kétségbeesés és boldogság/szerelemhajszolás van. Ott legtöbbször a hölgyeknek/uraknak eszük ágában sincs önvizsgálatot tartani és VALÓDI VÁLTOZÁST elérni. Ők csak ki akarják pipálni a párkapcsolatot és a családalapítást. Márpedig nem nehéz kitalálni, hogy aki rendben van magával, az nem fog összejönni olyasvalakivel, aki görcsösen, minden problémáját a párkapcsolatára kivetítve akar kapcsolódni. Tehát kicsiny az esélye, hogy a görcsös szerelemüldözésnek végtelen hepinessz lesz a vége. De persze hajrá, csak én nem ezt képviselem.

Ritával temérdek síráson, oldáson, felismerésen, programátíráson vagyunk túl. Már tisztán és harag nélkül tud a szüleire gondolni. Szépen lassan elhitte magáról, hogy értékes, imádnivaló nő, akinek nem az az egyedüli célja, hogy férjhez menjen és szüljön. Ki tudta mondani, hogy csak olyan kapcsolódásba megy bele, ami nem lemondásokkal, hanem örömökkel teli. Sőt, ha egyedül marad, akkor is teljes és boldog életet él. Erre 4 hónapja megérkezett az életébe Ádám, aki életében először úgy kezeli őt, mint a nagybetűs NŐ-t.

Rita esete is azt bizonyítja, hogy megéri megtanulni szeretni magad, és a boldogság eléréséhez a munkát először magadon kell kezdeni. Ha Te is elhatároztad, hogy ezt az utat választod, keress bizalommal! www.onkep.com

Sokan észre sem veszik, hogy már hosszú ideje manipulálják őket, hiszen a manipulátorok tökélyre fejlesztett eszközeikkel könnyedén megvezetik az „áldozatukat”, és nem eresztik. Legyen szó barátságról vagy párkapcsolatról, a folyamatos érzelmi manipuláció bizony nem fér bele, ezért érdemes felismernünk az egyértelmű jeleket. Nézzünk pár tipikus mondatot/példát, amik jelezhetik számunkra: itt bizony manipulálnak bennünket...

„Úgy meg tudok nyílni előtted, mintha mindig is ismertelek volna. Te, végül miért is váltál el? Ugye jól gondolom, hogy a férjed félrekacsintgatott?”

Ő az, aki azonnal közvetlennek mutatkozik, szinte rögtön imád Téged, azonban ennek célja van: az, hogy minél hamarabb a bizalmába fogadd. Ezt érdemes időben észre venned és tudatosan kezelned, hiszen ő lesz az, aki ha kedve úgy tartja, ezeket az infókat felhasználja ellened.

“Dehogy, az nem úgy volt, hanem…”.

Istenien tud hazudni és elferdíteni a valóságot, a lényeg az, hogy neki legyen igaza. A legnagyobb probléma ezzel az, hogy elhiteti Veled, hogy Te emlékszel rosszul, Te tetted helytelenül, végül totálisan elbizonytalanít, és elkezdesz kételkedni a memóriádban és a józan ítélőképességedben.

“Ó, az semmi, ehhez képest nekem…”.

Ne is próbálj panaszkodni, neki mindig rosszabb lesz.  Természetesen ez is arról szól, hogy vele kell foglalkozni, hiszen a Veled történtek mik ahhoz képest, amin ő ment keresztül. Párkapcsolatban pedig amint elmondod, Téged mi bánt, bocsánatkérés helyett azonnal rávágja, hogy valamivel Te még jobban megsértetted - ami természetesen jóval grandiózusabb probléma, mint a Tiéd.

“Engem mindenki bánt, pedig én csak jót adok”.

Tökéletesen alakítja az áldozat szerepet.  Mindenki - még Te is! - igazságtalan  vele,  mindig más a hibás - legfőképp Te. Zéró felelősségvállalás, maximális hárítás.

„Persze, menj csak a barátaiddal meccset nézni! Igaz, hogy mi hetek óta sehol se voltunk kettesben, de ne is foglalkozz vele! Biztos ezt érdemlem...”

A bűntudatkeltés mestere. Soha nem mondaná ki pontosan, amit ő szeretne, azt várja el, hogy Te ajánld fel. És ha véletlenül kiállsz a saját vágyaid mellett, vérig sértődik és úgy fogalmaz, hogy a leglelketlenebb embernek érezhesd magad.

„Ha segíthetek, kérlek hívj, eldobok mindent és azonnal ott termek Nálad, számíthatsz rám! Ó, szombaton? Akkor pont nem jó, sajnos nem tudom megoldani. Nem, a jövő hét se jó.”

Esküdözik, hogy rá mindig lehet számítani, odaadó barát, pár. Azonban amikor az ígéreteket tettek válthatnák fel, valahogy mindig közbejön valami...

„De jópofa ez a ruha! Szuper, hogy nem takargatod a vastagabb lábaid és hogy bevág a hurkácskáidnál!”

Úgy tesz, mintha bíztatna, pedig igazából folyamatosan aláássa az önbizalmad. Amint kiszimatolja az érzékeny pontjaidat, támadásba lendül és elkezdi nyomogatni azokat a bizonyos gombokat.

Persze van, hogy valaki rosszul fogalmaz, azonban ha a fenti példák közül többel is rendszeresen találkozol, az már nem a véletlen műve. Itt is fontos a tudatosság, hiszen ezután eldöntheted: maradsz áldozat szerepben, vagy kilépsz belőle. Up to you! :)

Ha Számodra is ismerősek a fenti példák, valamiért mindig hasonló kapcsolódásokba kerülsz - de ezen szeretnél változtatni és/vagy szeretnéd átírni a rossz programjaidat, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és jelentkezz egyéni coachingra!

Marinetta

„Teljesen kilátástalannak látom a helyzetem. Úgy érzem semmi jogom sincs, és megőrülök a tehetetlenségtől és az igazságtalanságtól. A gyerekem anyja mindent megtesz, hogy elszakítson a kislányomtól, hogy ne is láthassam, mégis úgy állítja be mások előtt, hogy én vagyok a rossz apa, aki nem törődik a picivel.”

Márk és Móni 6 évvel ezelőtt jöttek össze, és miután már mindketten a harmincas éveiket taposták, úgy érezték, ideje megállapodni. Bár már az első években is voltak komolyabb súrlódások, sőt, szakítottak is, mégis együtt maradtak, valamiért hinni akarták, hogy ez működhet közöttük. Aztán az egyik szakítás-kibékülést követően Móni bejelentette: gyermeket vár – ami finoman szólva is megdöbbentette Márkot, hiszen azt beszélték meg, hogy ezzel várnak – már csak a kapcsolat instabilitására való tekintettel is -, és Móni szedi a gyógyszert. „Tudod, milyen megbízhatatlanok ezek a tabletták...” – magyarázta a kismama Márknak, hogy ez mégis hogyan történhetett meg. A kezdeti sokk után azonban Móni Márk beleegyezésével úgy döntött, megtartja a babát, és közösen nevelik majd fel.

Megszületett Bianka, és Márk a világ legboldogabb embere lett – első látásra beleszeretett a kis jövevénybe. Igyekezett megadni mindent a kislánynak, mindazt a szeretet, amit ő nem kapott meg gyerekkorában. Még a pelenkát is örömmel cserélte ki, mert minden pillanatát meg akarta élni az apaságnak. "Na ilyen egy jó apa" - mondták mások, és erre Márk kellőképp büszke is volt.

Bár Móninak komoly hangulatingadozásai és kirohanásai voltak, a férfi ezt a szülésnek, a megváltozott helyzetnek tudta be – eleinte. Azonban miután állandósultak a veszekedések, viták – persze legtöbbször Bia előtt – Márk egyre rosszabbul érezte magát a bőrében, de kitartott a kislánya miatt. Éppen ezért derült égből villámcsapásként érte, hogy az anyuka egyik napról a másikra szakított vele, így Márknak mennie kellett.

„Elköltöztem, de rendszeresen látogattam Biácskát, fontos volt, hogy ne érezze meg, ami anyukája és köztem történt. Volt, hogy kisebb kirándulásra vittem, ilyenkor mindenki olvadozott, hogy milyen helyesek vagyunk együtt.

Azután néhány hónap múlva újabb pofon jött. Amikor odamentem, hogy láthassam Biát, Móni sokszor be sem engedett, mondván épp alszik a pici, vagy most nyűgös, csak jobban felzaklatnám. Így ment ez hónapokon keresztül. Azután egyszer csak észrevettem, hogy a bejárati ajtó mögött férficipők sorakoznak - így tudtam meg, hogy új kapcsolata van a gyerekem anyjának. Őrjítő érzés volt, hogy én alig láthatom a kislányomat, míg egy idegen férfi vele él. Persze a gyerektartást azonnal követelte Móni, és bírósághoz fordult, hogy az összeget minél hamarabb biztosítottnak lássa. Pedig az első pillanattól fizettem, sosem hagynám, hogy a kislányom bármiben is hiányt szenvedjen.” – panaszolta Márk.

 „A helyzet csak még rosszabbá vált, amikor én is párra leltem, Zitára, és mikor Bia találkozott vele, rögtön szimpatikusak voltak egymásnak. Móni látta, hogy a gyerek kedveli Zitát, és jól érzi magát a társaságában.

Ekkor mondta először, hogy bár örül ennek, de nem fogja engedni, hogy elvigyem magammal a kislányt akár egy éjszakára is, mert Bia nem tud máshol aludni csak otthon. Na persze, csak a nagyinál, a bölcsiben, stb. Így összesen kéthetente 4 órát találkozhatom a kislányommal, ami őrület, mert mindenki mondja, hogy látszik, mennyire imád engem a kislány, és a szívem szakad meg, mert amikor visszaviszem az anyjához és eljövök, vígasztalhatatlanul sír utánam.” – meséli Márk, és bár eddig tartotta magát, most eltörik a mécses...

Meg kell mondanom, megrendítő látvány ilyen állapotban látni egy férfit. És bárcsak egyedi lenne ez az eset, de számtalan nagyon hasonló történetet osztanak meg velem, ahol a szétválás után a gyereket használja fel egyik arra, hogy bosszút álljon a másikon. Van, ahol az édesanya még távoltartásit is kér, hogy az apa a saját házába ne mehessen be, mondván ez összezavarja a gyereket. Na igen, pláne ha apuka házába egy másik férfi költözik be... Van, ahol apuka több száz kilométert utazik, hogy láthassa a gyerekét (akár karácsonykor is), és mikor megérkezik, anyuka azt mondja, hogy ő márpedig nem engedi be – vagy szimplán nincs otthon a gyerekkel, amikor apuka láthatásra megy. Máshol még telefonhoz sem adják a kicsit, így totálisan elvágják a kapcsolattartás és a kötődés kialakulásának lehetőségét az édesapától. És bárki bármit mond, hogy hova lehet ezzel fordulni jogorvoslatért, a gyakorlatban tehetetlennek és jogfosztottnak érzik magukat ezek az apukák.

És mi most a helyzet? – kérdezem Márkot.

"Érdekes info, hogy a volt párom egyik barátnője elszólta magát: Móni anno tudatosan nem szedte a fogamzásgátlót, mert teherbe akart esni. Ez azért elgondolkodtatott – vajon ezt az egész folyamatot kitervelte? Mindegy is... Időközben anyukával szakított a pasija, hááát, ez sem segített a helyzeten. Én feleségül vettem a páromat, azt a nőt, aki imádja a gyermekemet és együtt harcol velem azért, hogy többet láthassuk Biát, aki sajátjaként szereti a kislányt. Gondolom ez sem segített az édesanya gyűlölködésén. A pszichológus megállapította, hogy mennyire szeret engem a kislányom, hogy rám is szüksége van, mégsem történik semmi. Jó állásom van, szerető párom, elképzelésem sincs, mi lehet a baj, miért nem halad az ügy. Ráadásul visszahallottam, hogy anyuka azt terjeszti mindenhol, hogy én egy rossz apa vagyok, aki nem törődik a gyerekével, felé se néz. Most komolyan, hogy lehet ezt az állapotot ép ésszel kibírni? Hogy lehet mindezt megtenni egy apával, egy emberrel? Velem, aki első perctől imádom a lányomat, az életemnél is jobban szeretem, és egyszerűen meg van kötve a kezem!" No igen. Csak elképzelni lehet ennek az apukának a fájdalmát és dühét. Azonban higgadtnak és kitartónak kell lenni, mert az hosszútávon igenis kifizetődő. Érdemes felkeresni a családsegítőt, bekérni különböző szakvéleményeket, és egyszerűen muszáj(!) bizakodónak maradni, tudatosan kezelni még a legkiakasztóbb szituációkat is. Mert igenis arra is van példa, hogy egy sokat látott és tapasztalt bírónő is átlát a szitán...

Persze minden történet árnyaltabb, mintsem hogy néhány mondatban össze lehessen foglalni. Mindenkinek megvan a maga igazsága. Azonban a fenti eset SAJNOS mérhetetlenül gyakori, márpedig ezekben fel sem merül a bántalmazás gyanúja, szimplán az egyik fél bosszút akar állni a másikon. Vagy csak magának akarja a gyereket. Azonban ami a legfájóbb, hogy bár ebbe belerokkannak az apukák, mégis: aki a legtöbbet sérül a harcban, az a gyerek. Az a gyerek, akit megfosztanak a másik szülő szeretetétől. Akit a másik fél ellen nevelnek, és megpróbálják beletáplálni a gyűlöletet. Akivel el akarják hitetni, hogy nem fontos az apukának. Elhagyta, mert már nem szereti. Már nem akarja, mert új párja van. Miközben ez a kisfiú vagy kislány felnőhetne szeretetben is. Ahol bár a két szülő külön, de békességben nevelhetné őt. Ahol megtaníthatnák neki, hogy bármi történik, a két szülő mindig szeretni fogja őt, és együtt mindent megoldanak. Lehetne így is...

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy szeretnéd megoldani az elakadásod, akkor látogass el a www.onkep.com oldalra és jelentkezz egyéni coachingra! 

Őszinte mosoly vagy erotikus tekintet? Természetes póz vagy feszített beállás? Örömöt sugárzol vagy a "luxust"? Csak néhány szempont, amit érdemes megfigyelni, amikor valakinek a képét nézzük - vagy akár a sajátunkat. 

"Nem értem, miért nem mernek közeledni hozzám a normális pasik."

Mondja ezt sok olyan hölgy, akik igenis nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy WAMP avagy FEMME FATALE kisugárzásuk legyen. Minden egyes fotójuk, megmozdulásuk arról tanúskodik, hogy a nehezen elérhető, végtelenül szexi nőt alakítják, így hát azok a férfiak, akik már nem ezt a játszmát kívánják játszani érthető módon továbbsiklanak az ilyen típusú hölgyek felett. Arról nem is beszélve, hogy gyakran a szexinek szánt tekintetet sokan flegmának, vagy szimplán kimondottan unszimpatikusnak érzik.

"De hát mindenki a legjobb oldalát szeretné mutatni."

Persze. Azonban ez mindenkinek mást és mást jelent. És itt (is) van nagy jelentősége az értékrendnek. Ha én rendben vagyok magammal, már nem kell felturbóznom a képeimet, nem kell végtelenül szexinek mutatnom magam - és ugye tudjuk, hogy ez legtöbbször elég átlátszó -, nincs szükség arra, hogy azt mutassam, mennyire fancy életet élek, hiszen ha mindez igaz, akkor ez ALAP. Nem szorul magyarázatra. Amit magyarázni kell, ugye... Szóval ha én már készen állok egy igaz, beteljesült, mély érzelmekkel teli őszinte kapcsolódásra, azt mégis hogyan szeretnénk elérni egy felszínes, külsőségekre összpontosító világképpel?

"De mások is szexi és menő fotókat tesznek ki magukról."

No igen. Attól függ, honnan merítünk. Hasonlíthatjuk magunkat celebekhez, influenszerekhez - szerintem nem jó irány, de hát mindenkinek szíve joga. Én inkább azt szoktam javasolni, hogy olyan embereket érdemes alapul venni, akik VALÓBAN boldogok. Persze itt is felmerül a kérdés: Neked mit jelent a boldogság? Azt, hogy a social média felületein a "nagyon bejött az életet" mutatom, egyébként meg a koktélos, bulis fotók után otthon kesergek? Avagy a pózolós, erotikus arcot vágó "annyira dögös vagyok" pillanatok egy igazából önbizalomhiányos embert takarnak? Persze kivételek mindig vannak, de újra és újra visszatérünk ahhoz, hogy ami valós, azt nem kell túltolni. Ha szexik vagyunk, nyugodjunk meg, érződni fog rajtunk. :)

Akkor mégis mi a vonzó?

A kérdést érdemes talán úgy pontosítani: mi a vonzó BENNEM? És mi a vonzó annak a típusnak, akit mi szeretnénk magunk mellé. Ennek a 2 kérdésnek a megválaszolása nagyban tud segíteni abban, hogy közelebb kerüljünk a megoldáshoz. Hiszen a hasonló hasonlónak örül alapján ha kiegyensúlyozott, vidám, megbízható férfit szeretnénk, akkor érdemes nem a túlfűtött erotikát reklámozni magunkról. Ha számunkra tényleg nem az a legnagyobb érték egy pasiban, hogy van pénze, akkor nem érdemes folyamatosan azt hangsúlyozni, hogy az nekünk mennyire fontos. Persze, bízhatunk abban, hogy az IGAZI majd átlát a szitán, de szerintem feleslegesen ne nehezítsük a dolgát. :) Szóval: őszinteség, természetesség, nyitottság, igényesség. Nem kell megijedni, választhatjuk az arany középutat is, mutathatjuk az előnyös idomokat, a kacér mosolyt, a lényeg, hogy önazonos és felszabadult legyen - ezzel sosem fogunk mellé lőni.

Ha Te is szeretnéd rendbe tenni a gondolataid és az életed, akkor jelentkezz egyéni coachingra! www.onkep.com

Annyian rettegnek a magánytól, hogy folyamatosan az tölti ki a mindennapjaikat, hogy eltereljék az egyedüllétről a figyelmüket, társasággal vegyék körbe magukat, programot szervezzenek a hétvégékre, az ünnepekre és maradjon olyan barát a közelben, aki hasonló cipőben jár.

Rettenetesen nehéz helyzet, amikor egy nő a 30as, 40es, 50es éveiben azt tapasztalja, hogy a környezetében mindenki házas, gyereke van, már nincs ideje „csajos” dolgokra, sőt, rá is egyre kevesebb. Ha találkoznak, az is vagy az esküvő tervezgetéséről, a várandósságról, gyereknevelésről szól, nem pedig a korábbi pasi ügyekről. Viszont ahogy az élet számos területén, itt is érdemes önvizsgálatot tartani: áldozatként akarok működni és az örök vesztes szerepét játszani, vagy felkészülök a jövőmre, és átengedem ezeket az energiákat magamon, és hagyom, hogy szeressenek?

Azt tapasztalom, hogy rengeteg hölgy vágyódik megbízható, magabiztos, céltudatos, pozitív, családcentrikus férfira. A kérdés: vajon egy ilyen férfi a folyamatosan kesergő de kifelé az „annyiraélvezemazéletetfolyamatosanpörgökésbulizomésannyirakívánatosvagyokhogycsakerotikusantudoknézni” hölgyet választja párjául? Legtöbbször nem. Örök szabály, hogy ha egy olyan párt szeretnénk, aki már „megérkezett”, rendben van magával, nem kell kompenzálnia a komplexusait, és nyugalmat áraszt, először nekünk kell ilyenné válni. Tehát amíg „őrültek házát” játszunk, folyamatosan mindenen idegeskedünk, rágódunk, bosszankodunk, amíg kesergünk, más dolgaival vagyunk elfoglalva (vagy épp pörgünk a sajátjainkon!), amíg minősítgetünk, addig biztosak lehetünk abban, hogy ez nem az az állapot. De ne próbáljuk becsapni magunkat: attól, hogy kifelé mindig mosolygunk és elmondhatatlan happinesst közvetítünk, vagy időnként jógázunk, meditálunk még nincs kipipálva a harmónia állapota. Pláne ha ezt legfőképp azért tesszük, mert totál trendi és mert szuper fotókat készíthetünk magunkról.

Nincs olyan, hogy túl késő. Mindig van lehetőségünk változtatni. Persze maradhatunk a komfortzónánkon belül, de komolyan: eddig ez bevált? Boldog vagy? Beteljesült az életed? Ha NEM, akkor hogy lehet ragaszkodni egy olyan életstílushoz, ami nem hoz örömöt az életedbe? Mert ha mindent ugyanúgy teszel, mint eddig, hogy is változhatna bármi is? Nekem is olyan komoly programjaim voltak a fejemben, olyan elképzelésem volt a párkapcsolatokról, arról, hogy milyen férfit szeretnék, hogy folyamatosan zsákutcába kerültem. Volt, amikor már azt hittem, feladom, és egyedül élem le az életem. Amint mertem ezzel szembenézni, megdolgozni az elakadásom és totálisan más lehetőséget adni magamnak: megérkezett az új élet, az igazi kapcsolódás, a valódi felnőtt szerelem. Pedig nem volt egyszerű, hiszen annyi korábban elvnek hitt gát állta utamat, annyi sztereotípia és szülői program, félelem tartott távol önmagamtól. Amíg védekeztem, hogy ez azért van, mert..., vagy azért gondolom úgy, mert..., illetve megmagyaráztam a rossz működésem, addig ugyanabban a pocsolyában tapicskoltam. Éppen ezért mondom, hogy amíg valaki nem köteleződik el a változtatás mellett, addig senki sem segíthet neki, és bár sajnálhatja magát (vagy éppen azt adja le magáról, hogy mennyire szuperül van), kizárólag ő a felelős. Akkor mit tehetünk?

1. Merni kell egyedül lenni (de nem menekülve és közben sóvárogva egy pár után), egy komolyabb párkapcsolat után – pláne ha eddig folyamatosan valamilyen viszonyban voltam – legalább egy évig. Igenis megtapasztalni az összes ünnepet egyedül, nem pedig máshoz viszonyítva. Aki még ezt se bírja kivárni, annak hajrá! (Tévedés ne essék, van, akinek hamarabb megérkezik a message/változás, de ezt az időt én biztosan nem spórolnám le.)
2. Megismerni a saját működésem. Felismerni, hogy mik a saját félelmeim, és mik azok, amiket a család belém táplált. Módosítani az elcseszett programjaimon.
3. Elfogadni és megszeretni magam, mert addig csak szeretet után kuncsorgó utánfutók leszünk, és majd nagyon meglepődünk, hogy de miért nem szeretnek minket eléggé, vagy miért érdemelnénk mi sokkal jobbat?
4. Nem sajnálni magam, hogy miért nem jön még mindig a nagy Ő? Én se vagyok a türelem bajnoka, de itt nem cipővásárlásról van szó. Kinek nem inge, ne vegye magára, de egy igazán rendben lévő, szeretni tudó, nyitott, pozitív ember nem áll minden utca sarkán. Éppen ezért se meglepő, ha valakinek mindig van valakije - vélhetően kapcsolatfüggő, és fontosabb számára az, hogy mindig legyen párja, mint hogy boldog és elégedett legyen. Mi ugye nem ezt akarjuk... Akkor pedig türelem.

És ami a legfontosabb és talán legszebb: mire megérkezik az igazi, addigra már nem is olyan égető a dolog. Mert rendben vagyunk magunkkal. Mert magától értetődő. És ezért mondom azt, hogy ez az állapot minden nehézséget, fájdalmat megér. Mert sokkal de sokkal többet kapsz viszont, mint amennyit befektetsz. Úgyhogy Hölgyek és Urak, hajrá!

Ha Te is változtatnál, JELENTKEZZ MOST egyéni coachingra! 

Marinetta

Egyre több olyan hölgy jelentkezik hozzám gigantikus önbizalomhiánnyal, akik bár gyönyörűek, és korábban sikeresek, elismertek voltak, mégis összeomlanak a – valós/vélt – társadalmi elvárások alatt, és megviseli őket, hogy azt látják: a többi TÖKÉLETES ANYA kirázza a kisujjából a gyereknevelést.

Zsófi is egy ilyen anyuka. Minden alkalommal, amikor találkozom vele, mintha egy szépségszalonból jött volna: csodás haj, smink, stílusos öltözék – a húszas éveiben járó nők is megirigyelhetnék fittségét, igényességét, pedig ő már 41 évesen 2 kisfiú édesanyja. Ő persze lestrapáltnak látja magát, aki már egy hete nem mosott hajat, és nem győz elnézést kérni a kinézetéért... Bár egy időre visszatért a munka világába vezetőként, most szünetet tart, mert már nem érzi a korábbi elhivatottságot.

„Borzasztó azt látnom, hogy se anyaként, se dolgozó nőként nem tudok teljesíteni. Nem is értem, a férjem hogy visel el, amikor én éppen megőrülök otthon, míg a barátaink olyan higgadt szülők és náluk minden olyan nyugis.”

Egy másik coacheem Olívia, aki szintén kétgyermekes anyuka éppen azt ecsetelte, hogy a barátnői mind-mind azt mutatják, hogy mennyire jól tudják kezelni a gyermekeiket, és ő konkrétan egy csődtömegnek érzi magát emiatt, hiszen az ő fia és lánya néha elviselhetetlenek. Ráadásul felszaladt rá néhány kiló, és csak akkor csípi ki magát, ha hozzám jön, mert ez legalább egy kis énidő. 

A harmadik hölgy, Margaréta már meg is kérte az ismerőseit, hogy ugyan osszák már meg vele a nehézségeket is a gyerekneveléssel kapcsolatban, de felvetését síri csönd követte. „Kizárólag a tökéletesen boldog fotókat látom a tökéletesen jólnevelt és fantasztikusan viselkedő gyerekeikről, én meg már a 3. sminket sírom le tehetetlenségemben, és mert annyira egyedül érzem magam a született tökély anyukák között."

Egy hét alatt 3 ilyen sztoriba futottam, és higgyétek el, mindhárom hölgy kívül/belül csodálatos, csak a kamuvilág elbizonytalanította őket. Mindhárman megmutatták a „tökély” anyukák családi fotóit. Nos, beszédesek. Zéró őszinte mosoly, leginkább pózolás, beállított fotók, tökéletesen kitakarított nappali, illetve fotóstúdió a háttérben. Aztán ahogy beszélünk a tökéletes családokról, azért csak kiderül, hogy az egyikben apuka meglepően nőies vonásokkal van felvértezve, és minden kvázi férfi feladatot anyuka lát el. De legalább nem féltékenykedik... A másikban édesanya folyamatosan posztolja a „legjobb apust”, miközben rendszeresen tájékoztatják, hogy „apus” éppen hol játszik még papás-mamást. Volt, ahol apuka külsőre nagyon férfi, csak éppen minden döntését félelemből hozza, és anyuka, aki bár bátrabb és határozottabb, csöndben marad, nehogy apuka megijedjen és elmeneküljön egy hasonlóan félénkebb hölgy karjaiba. És most csak néhány konkrétumot meséltem.

Ezzel a legkevésbé sem azt akarom állítani, hogy nincs olyan, hogy valakinek könnyebben megy az anyaság, de a kirakatszerű élet, és ennek a felhánytorgatása valahogy mindig visszás. Amit ennyire görcsösen kell mutatnunk, abban általában van valami kamu. Ami természetes számunkra, annál nem érzünk kényszert arra, hogy folyamatosan mutogassuk.

Ellenben azok, akiknek eszébe sem jut, hogy másnak is lehetnek nehézségei – hiszen nem ezt látják - egyre mélyebbre süllyednek az önhibáztatásban.

Aki látta A stepfordi feleségeket tudhatja, hogy az ennyire makulátlan hölgyek általában robotok. :D Nyilván viccelek, de tény: olyan, hogy valaki mindenben tökéletes nincs. És valóban, amikor én is meglátok egy-egy „stepfordit”, rögtön azt érzem, mennyire nehéz lehet neki. Nem elég, hogy valami nagyon nem stimmel az életében, még mutatni sem meri, ami ismét rengeteg energiáját emészti fel. Ennél már csak az borzasztóbb, amikor ez párosul a megmondó-léttel is, ahol ősanyaként mindent is jobban tud mindenkinél és tankként védi a gyermekeket a laza szülőktől.

Emlékszem, olyan üdítően hatott rám egy barátnőm, aki a fiú ikreivel látogatott meg, és a földön pelenkázta át őket. Kínjában már nevetett magán, hogy basszus évek óta ebből állnak a napjai, és most már felesleges is pelenkázót venni, hiszen egy hegyen is ki tudná cserélni. Egy másik barátnőm pironkodva mesélte, hogy a tökéletes nevelése nem jött be, a gyermeke folyamatosan üvölt, és bármennyire is „szégyen”, van, hogy a kezébe adja a telefont, mert az egy picit leköti. Persze ennek az apa – aki mondjuk csupán a fürdetésre ér haza – nem igazán örül. Mindezt totálisan kifáradva, gyöngyöző homlokkal és magát hibáztatva meséli – szívszorító volt így látni őt, a korábban oly magabiztos Nőt, akinek sosem létezett lehetetlen. Eddig.

Szóval Hölgyeim! Nincs tökéletes anya és tökéletes nevelés. Ez nem egy hibátlansági verseny. Nem kell mindenben szupernek és kiemelkedőnek lennünk. Hibázhatunk, ahogyan a mi szüleink is megtehették és majd a gyermekeinknek is lesz rá lehetősége. Isteni, ha valakinek ez gördülékenyebben megy, de sose a makulátlan családi fotókból induljunk ki. Ne engedjük, hogy ítélkezzenek felettünk, és az „ősanyák”, a szülői munkaközösség élharcosai és önjelölt megmondói folyton kioktassanak, fontoskodjanak és minősítsenek minket. Mert aki ezzel van elfoglalva, annak valami nagyon nincs rendben az életében. Csak gondoljunk bele: ha mi igazán boldogok és elégedettek vagyunk, érdekel minket más? Ugye nem...? Szóval tökéletlen és hibázni merő anyukák, hajrá!

Ha Te is szeretnéd fejleszteni az önbizalmad és/vagy változtatnál az életeden, jelenkezz most egyéni coachingra! 

Marinetta

Egy gyereket sosem lenne szabad eszközként használni arra, hogy revansot vegyünk a másikon, hogy bosszút álljunk azért, mert valamiért nem működött a kapcsolat. Nézzük most a férfiak oldalát.

Sajnos az ügyfeleimen keresztül is számtalanszor tapasztaltam, hogy milyen lelketlen és elborzasztó az, ha a házasságból/kapcsolatból való kilépést az egyik fél a gyereken keresztül igyekszik megtorolni. Férfiakat látok összetörve és kétségbeesve, mert nem tudják kezelni azt a bosszúhadjáratot, amit a volt feleségük/párjuk indított ellenük.

Igen, egy válás nagyon nehéz helyzet, és sosem csak az egyik fél hibás. Idő kell, míg mindketten feldolgozzák a kudarcot, mégis legtöbbször sokkal jobb döntés, mint benne maradni egy utálkozó, megcsalásokkal teli, megalázó, vagy akár bántalmazó kapcsolatban.  A gyermek szempontjából is. És amit fontos megjegyezni és egyértelművé tenni: ilyenkor a férfi nem a gyereket hagyja ott, hanem kilép vagy elmenekül egy boldogtalan kapcsolatból - nagyon nem mindegy, melyik üzenetet közvetítjük a kisfiúnak/kislánynak! Mindenesetre az mindig ledöbbent, hogy ha mondjuk egy édesanya, aki elvileg mindennél jobban szereti csemetéjét, mégis őt használja arra, hogy az apán bosszút álljon – legyen szó az anyagiakról, de leginkább a lelki megnyomorításról. „Innentől felejtsd el a lányod/fiad!”, „Meg fogja tudni Zsuzsi, hogy milyen alávaló vagy!”, „A gyerekeden spórolsz?”, „Apa vagy te?”, „Az utolsó forintodat is leperlem rólad”, és hasonló mondatok hagyják el gyakran a bosszúszomjas fél száját.

Miközben a gyűlölet vezérli az anyukát, a legnagyobb sebet a saját gyermekén ejti.

Gyakori eset, hogy férfiak azért nem mernek kilépni egy mérgező, már évek óta nem működő, boldogtalan és méltatlan kapcsolatból, mert rettegnek attól, hogy a párjuk elszigeteli majd őket a gyereküktől. És sajnos nem alaptalanul, hiszen bár vannak üdítő kivételek is, ahol az egyedül maradt fél korrekt módon állt a váláshoz, és a gyerek érdekeit tartotta szem előtt – sajnos ez a ritkább eset. (Kinek nem inge, kérem ne vegye magára, tényleg tisztelet a kivételnek.)

Nap mint nap találkozom esetekkel, ahol a gyerekbe azt ülteti a megkeseredett szülő, hogy például

- apu már nem szeret minket – a gyereket

- apu elhagyott, új életet kezd nélkülünk – a gyerek nélkül

- apu megalázta anyát – a gyereket

- apu egy szemét, gerinctelen alak, sosem szabad bízni a férfiakban

- apunak van egy új nője – bár ezt leginkább trágár szavakkal írják le, mint pl. k.rva, sz.jha, stb. – akiért itt hagyott minket – a gyereket.

És ezek a napi mantrák szép lassan beivódnak a gyermekbe, mígnem totálisan ellehetetlenítik azt, hogy minimálisan is szeretni tudja a ritkábban látott szülőt, és a későbbiekben egészséges párkapcsolata legyen.

Persze az uszító félnek ilyenkor semmi sem drága, hogy minél jobban kitölthesse dühét a másikon – ott tesz keresztbe, ahol tud. Ekkor van az, hogy mindenki annak szurkol, hogy „anyuka bepasizzon”, akkor hátha leáll a gyalázkodással és a gyűlölködéssel. Az már tényleg a legkevesebb, hogy méltatlan színben tünteti fel a gyermek előtt a másik szülőt, ellene neveli, azonban ez olyan mélységes fájdalmat tud okozni, amit csak hosszú évek terápiájával lehet majd orvosolni. Arról nem is beszélve, hogy megtanítja a kislányt/kisfiút szívből gyűlölni, és megkeseredetten élni. De hallottam már olyan döbbenetes esetről is ugye, ahol anyuka tudatosan eljátszotta, hogy felakasztja magát a gyermekei előtt, csak hogy érzelmileg zsarolhassa őket – ezzel maradandó traumát okozva nekik. És utána nagyon meglepődünk, hogy a kislány nem meri magára hagyni az anyukáját, és biztos ez is apu miatt van.

Nem hangzik jól, igaz?

Két ember kapcsolata mindig a 2 félen áll, bármily klisésen is hangzik. Az, hogy  ők gyermeket vállalnak, nem csak azzal jár, hogy milyen cuki lesz majd tologatni a babakocsit és elmondhatják magukról, hogy ők családanyák/családapák, hanem felelősséggel is. Hogy milyen értékeket adnak majd át a gyereküknek. Hogy bármi történjék is a szülők párkapcsolatával (hiszen ez az ő dolguk, nem az utódé!), az a cél közös marad, hogy a gyerek lelkivilága ne sérüljön, és támogassák egymást abban, hogy a gyerek biztos legyen abban: őt mindkét fél nagyon szereti és számíthat rájuk. Mert ez a gyerek érdeke. E nélkül a hozzáállás nélkül nem beszélhetünk arról, hogy valaki mindennél jobban, feltétel nélkül szereti a fiát/lányát.

Bár ez csupán egy írás, mégis annyira hálás lennék, ha eljutna olyan anyukákhoz, akik hasonlóan cselekednek. Mert látniuk kell, hogy ezzel megnyomorítják a gyereküket. Mert a kicsinek az apjára, az apuka szeretetére és támogatására is szüksége van. A saját sértettségünk sosem lehet indok arra, hogy a gyermekünket ilyen méltatlan és döntéshelyzetbe hozzuk, és azt hitessük el vele: csak engem szerethet, a másikat nem. Mert ilyenkor bár magunkat is benne tartjuk ebben a gyűlölet energiában, de ami még rosszabb: a gyermekünknek is ezt a mintát adjuk át és megbélyegezzük az életét. És ezért kizárólag mi leszünk a felelősek. 

Ha szeretnéd megugrani az elakadásaidat és megváltoztatni az életedet, jelentkezz egyéni coachingra most!

Marinetta

Dia eddigi egész élete a kiszámíthatóságon, racionalitáson alapult, és kívülről tökéletesnek tűnt: megteremtette anyagi biztonságát, vezető lett kontrolling területen és férjhez ment. Szép és okos, ráadásul sikeres... Ez eddig elég szuperül hangzik, sokan pontosan ilyen életre vágynak.

Azonban a válás hatalmas felismerést hozott számára: rájött, hogy az anyagias, gyakran felszínes/üres, kifelé „tökéletes, fancy élet”, a másoknak való megfelelés/bizonyítás nem teszi boldoggá. Hogy valami nagyon hiányzik az életéből, de ekkor még ő sem tudta, mi az.

Elindult ez önismereti úton – mit elindult, berobbant rá :D -, szakemberhez fordult, és nyitott a lelki folyamatok, a keleti filozófia irányába.

Jógaoktatónak tanult – korábban egy órát sem tudott komolyan venni -, és rátalált a meditációra. Elkezdett festeni. Pszichológiai előadásokat hallgatott és önismereti könyveket olvasott. A korábbi kifelé való megfelelés helyett a fókuszt magára, a lelkére, önvalójára helyezte.

Elkezdte rendbe tenni a saját érzéseit, lelkivilágát, értékrendjét, emberi kapcsolatait, szembenézett az elakadásaival, a rossz programjaival és megváltoztatta az egész világát. Rájött, mi volt az, ami hiányzott korábbi életéből: Önmaga. A saját vágyai, az igazi céljai, a valódi értékek. Felismerte, hogy a boldogságot nem az anyagi biztonság, a karrier vagy az határozza meg, hogy kapcsolatban van-e vagy sem, hanem az önszeretet, önazonosság. Hogy kizárólag olyan emberekkel veszi körbe magát, akik őszinték, pozitívak, valóban szeretik, igazak, támogatók. Rájött, hogy nincs szüksége annyi tárgyra, tulajdonra, nem kell ragaszkodni annyi mindenhez, mint korábban. Hogy csak olyan dolgokkal szeretne foglalkozni, amik örömmel töltik el. Megérkezett számára a bizonyosság, hogy bármi lehetséges és irányíthatja az életét. Minden érte történik.

Így is lett. Hónapokra kilépett a munka világából, eladta gyönyörű lakását, és most egy hátizsákkal és kiskutyájával, Daisyvel vág neki a világnak, kezdve Argentínával. Bónuszként eddig teljesen ismeretlen érzések is rátaláltak Diára egy vadonatúj kapcsolódás révén – de persze én sem árulhatok el mindent. ;)

Semmi menekülés, semmi elvárás, csak egy cél: boldogan, önazonosan, szabadon élni. Nem a külvilág felé, hanem befelé figyelve.

Most, hogy leírom a történetét futkos rajtam a hideg, mert annyira jó érzés végig kísérni egy ilyen újjászületést. Bizonyára vannak néhányan, akik nem értik, miért adja fel valaki eddigi életét a bizonytalanért, de sokkal-sokkal többen vannak, akiknek igazi inspiráció Dia storyja. Hogy bármikor megváltoztathatod az életed. Dönthetsz úgy, hogy kilépsz a mókuskerékből, a megfelelési kényszerből. Hogy magadat választod. Az igazi értékeket, embereket, környezetet. Még ha fájdalmas is a szembesülés a régi éneddel, elakadásaiddal, programjaiddal. Mert így van értelme élni. Nos, így néz ki a valóságban az imádott Ízek, imák, szerelmek film - és még koránt sincs vége...

Ha Te is szeretnél változtatni az életeden, akkor látogass el a www.onkep.hu oldalra és jelentkezz egyéni coachingra!

Marinetta

Annyian és annyit írtak már a szerelemről, illetve arról, hogy hogyan találjuk majd tartsuk, javítsuk meg – esetleg engedjük el -, hogy ha nem lenne életünk egyik legfontosabb – vagy leginkább vágyott – eleme, már bizonyára zsigerből törölnénk az erről szóló posztokat. Én például sosem szerettem az olyan írásokat, amik abban igazolják a nőket, hogy ők mindent szuperül csináltak, hogy kizárólag a férfi a hibás, amiért nem értékelte őket. Látom nap, mint nap az olyan képeket, amire az van írva: „Ne sírj utána, meg sem érdemelt”, vagy „Majd az idő úgyis téged igazol,”, „Majd akkor fog neki igazán fájni, ha végleg elveszített”, és hasonló nagyon hasznos bölcseletek. Aki ezeket megosztja, bizonyára épp mélyponton van és az egész világgal tudatni akarja ezt – de legfőképp azzal, akinek nem kell, vagy nem eléggé. Ez sajnos sosem a várt hatást hozza meg, mi több, gyakran szánalmassá válhatunk azok számára, akiket épp meg akarunk hatni, vissza szeretnénk hódítani.

Sajnos rossz hír, hogy aki ebben a „na majd én megmondom/odaszúrok neki”, frusztrált, bosszút forraló állapotban van, az nagy valószínűséggel valami hasonlóban is marad, hiszen egy olyan férfi/nő, aki rendben van magával, biztosan nem olyan párt fog magának választani, aki fortyog a dühtől és egy szakítás után világgá kürtöli, mennyire szemét is volt vele a másik. Továbbá az irigykedő, folyton másokkal foglalkozó, kesergő ember sem lesz vonzó lehetőség, hiszen az szintén nem OK számára. Sosem fog előre vinni a kesergés, a vád, hogy a másik mit nem tett meg és mennyire alkalmatlan a párkapcsolatra, hiszen az az ő dolga. Ráadásul mi ezzel a hozzáállással csak egyre távolabb és távolabb lökjük magunkat a céljainktól.

Vesszőparipám, hogy a párkapcsolat tükör. Már a választásunk megmutatja, mi hol is tartunk az önismeretben, mennyire szeretjük saját magunkat, vagy éppen mennyire tévúton vagyunk, mennyire rettegünk az egyedülléttől, mennyire társfüggők, esetleg áldozatok vagyunk. Hogy merünk-e rálátni a saját működésünkre, arra, hogy mit teremtünk magunk köré.

Ilyenkor már hallom is a reakciókat, hogy „már hogy teremteném magamnak ezt”, „már miért is érdemelném ezt”, de a válasz igenis az, hogy Te teremted. Mert ha látod, hogy a társad(at)

• nem érdekli, Te mit szeretnél
• nem becsül Téged
• folyamatosan vitatkozik Veled
• hazudik vagy elhallgat dolgokat
• megcsal
• kihasznál, lehúz
• megbízhatatlan
• nem foglalkozik azzal, ha Neked fáj, ha megbánt
• számára nyűg Veled beszélgetni
• állandóan negatív, lehangolt, kedvtelen melletted és Téged is lehúz
• szavakkal vagy tettekkel bánt Téged
• cinikus Veled
• nem figyel Rád
• számára nem vagy ELÉG fontos
• , stb., stb.

akkor nagyon nincs mit magyarázni.

És a lényeg talán az ELÉG szócskán van. És tudom, jönnek a magyarázkodások, hogy hát ez relatív, hogy „szeret, de...”, vagy „akar ő foglalkozni velem, de...”, „sokat dolgozik”, „fáradt”, „elég baja van neki így is”, „tudom, milyen nehéz neki”. Szóval ha valaki itt tart, akkor hajrá, hitegesse magát, senki nem akadályozhatja meg ebben, mert azt hiszi, hogy majd „megváltoznak a dolgok”. És így is lesz, csak nem abba az irányba, amerre szeretné. Egyre rosszabb lesz, egyre több kifogást és magyarázatot kell kitalálni a világnak. Aztán ha belefáradt, szép lassan leépíti a baráti kapcsolatait – hiszen már mindenki arcára kiül az őszinte vélemény -, vagy újakat keres, akikkel felszínes dolgokról lehet csacsogni. De láthatjuk, hogy nem konfrontálódik, nem vállalja az igényeit, nem mer tenni magáért. Így igenis, ő tartósítja ezt az állapotot, ő punnyad bele, azaz ő teremti. Ha nem így lenne, ha tenne azért, hogy jobb legyen (nem, ez nem az, hogy még több mindent elvisel), és ha belátja, hogy ez ennyi volt, nem maradna benne. Lenne, volna, tenne, ha... Aki érti és mer lépni, annak van remény, hogy változtasson az életén, aki nem, és kötekedik, annak marad a szomorkodás, az önsajnálat, a mártír-szerep és a düh. És a "miért csak velem ilyen a világ". 

Szóval, ha merünk szembenézni a saját működésünkkel, és felállítunk bizonyos szűrőket a párválasztásnál – már a leges legelején -, akkor jó esélyünk van arra, hogy ne ugyanabba a pocsolyába lépjünk újra és újra. Persze vannak sajnálatos esetek, amikor valamit nagyon benézünk, de általánosságban elmondható, hogy amennyire békében vagyunk magunkkal és szeretjük magunkat – akár annyira, hogy inkább egyedül legyünk - , akkor hasonló állapotban lévő pár talál ránk. Ha én is OK vagyok és Te is OK vagy. Ha azonos az értékrend. A célok. Ha a habitusunk nem kioltja, ellehetetleníti, hanem támogatja a másikét. Ha akkor is jó vele lenni, ha csak összebújva nézünk egy filmet. Ha nem akarjuk megváltoztatni a másikat. Ha tudom, ő igazán megért és társam az életben. Ha férfi – nő viszony van kettőnk között és nem válunk a párunk anyjává, pszichológusává, megmentőjévé, vagy éppen a megkeserítőjévé. Rengeteg buktató, de ami szuper hír, hogy ha foglalkozunk magunkkal - nem felszínesen, hanem mélyre menve, szembenézve az árnyoldalainkkal és az önhazugságainkkal -, és közelebb kerülünk saját magunkhoz, akkor rossz ember nem érkezhet az életünkbe, hiszen már meghaladtuk ezt az elakadásunkat. Mi dönthetünk. 

(Plusz tipp: sose a közösségi médiában látottakhoz mérjük a saját boldogságunkat, mert rengeteg FOLYAMATOSAN (!) a tökéletes párkapcsolatáról posztoló ember mérhetetlenül bizonytalan, szomorú, vagy üresnek érzi az életét.)

Ha magadra ismertél, és/vagy változtatnál az életeden: www.onkep.com