Manapság nagyon divatos azt mutatni napi-heti szinten (akinek nem inge, ne vegye magára!), hogy én mennyire szuperül vagyok, mennyire irigylésre méltó az életem. Ha párban élek, akkor természetesen végtelenül nagy az összhang, a legjobb, legdrágább éttermekbe és szállodákba megyek a másik felemmel (itt kötelező ételfotókkal is illusztrálni a posztot, megjelölve a helyszínt), folyamatosan hatalmas rózsacsokrokat kapok tőle és persze értékes ajándékokat, amiket fontos nem csak személyesen megköszönni, de mindenképp a közösségi oldalakon kell kommunikálni.

Ha gyermek is van, akkor valami csoda az életünk, a férjem a legcsodásabb apuka a világon – az, hogy a fotó előtt/után nem igazán beszélünk egymással (ja, és hogy név szerint tudom, mikor kivel csal engem), az persze nem látszik a képen. Ha pedig egyedül vagyok, egyszerűen majd kibújok a bőrömből elégedettségemben és annyira élvezem a szabadságot, hogy az elmondhatatlan. Telis-tele vagyok barátokkal. Folyamatosan bulizni és/vagy utazgatni járunk. Az már más kérdés, hogy a szórakozóhelyen alig beszélünk egymással, inkább azt nézzük, van-e szabad préda akit levadászhatunk vagy éppen kattintgatunk magunkról néhány előnyös képet (ezeken persze imádjuk egymást). És ha az óriás természetimádat mögé néznünk, azt láthatjuk, hogy végig egymást (de leginkább magunkat) fotózzuk/fotóztatjuk, hogy a kiposztolt fotó temérdek lájkot, irigyet, akár hódolót hozzon.

Mintha az egész életünk értéke attól válna viszonylagossá, hogy mennyi visszajelzést kapunk, és/vagy hány követőnk van. Hogy hányan vannak oda értem, mennyien akarnak velem ismerkedni/összejönni. Akkor vagyok menő, ha irigyelnek! Hogy de jó nekem, bárcsak a helyemben lennének. Persze ilyenkor elmondhatom, hogy azért nem csak ez számít (ez a kedvencem :D), és hogy nem ezért posztolom ki mindezt vagy mesélem el. Csak szeretném, ha a barátaim, családom is velem örülne – igazából miattuk van...

Óriási csapdák ezek, mert könnyen a visszajelzések függőivé válhatunk. Eltávolodunk a lényegtől, és egyre több lesz a kamu. Márpedig aki folyamatosan azon dolgozik, hogy egy álboldogságot tartson fenn, ott ritka az őszinte emberi kapcsolat. Ok-okozat.

Ezért is nagyon fontos, hogy azok, akik mások életéhez hasonlítják a sajátjukat, ezzel tisztában legyenek. Semmiképp sem állítom, hogy minden kamu, amit a közösségi oldalakon látunk, de alapigazság az, hogy ami igaz, valós, azt nem kell FOLYAMATOSAN bizonygatni, kommunikálni – legalábbis nem napi-heti szinten. Se az elégedettségünket, se a boldogságunkat, se a vonzerőnket, se a sikereinket/vagyonunkat, stb. illetően.

Az más, hogy olykor hihetetlen jó érzés világgá kürtölni az örömünket, és igenis, legyünk büszkék arra, amit elértünk - itt az arányokon van a hangsúly! Szóval aranyszabály: sose hasonlítsuk magunkat máshoz, más helyzetéhet, boldogságához. Magunkkal foglalkozzunk, és azon dolgokkal, amikre van ráhatásunk. Hogy hogyan éljük a mindennapjainkat, kikkel vesszük körbe magunkat, mik a céljaink, stb. Mert ez segít elérni a valódi elégedettséget, önbizalmat –mindentől és mindenkitől függetlenül, önazonosan.

Ha Te ezt szeretnéd megvalósítani, keress bátran! www.onkep.com