Egyre több olyan hölgy jelentkezik hozzám gigantikus önbizalomhiánnyal, akik bár gyönyörűek, és korábban sikeresek, elismertek voltak, mégis összeomlanak a – valós/vélt – társadalmi elvárások alatt, és megviseli őket, hogy azt látják: a többi TÖKÉLETES ANYA kirázza a kisujjából a gyereknevelést.
Zsófi is egy ilyen anyuka. Minden alkalommal, amikor találkozom vele, mintha egy szépségszalonból jött volna: csodás haj, smink, stílusos öltözék – a húszas éveiben járó nők is megirigyelhetnék fittségét, igényességét, pedig ő már 41 évesen 2 kisfiú édesanyja. Ő persze lestrapáltnak látja magát, aki már egy hete nem mosott hajat, és nem győz elnézést kérni a kinézetéért... Bár egy időre visszatért a munka világába vezetőként, most szünetet tart, mert már nem érzi a korábbi elhivatottságot.
„Borzasztó azt látnom, hogy se anyaként, se dolgozó nőként nem tudok teljesíteni. Nem is értem, a férjem hogy visel el, amikor én éppen megőrülök otthon, míg a barátaink olyan higgadt szülők és náluk minden olyan nyugis.”
Egy másik coacheem Olívia, aki szintén kétgyermekes anyuka éppen azt ecsetelte, hogy a barátnői mind-mind azt mutatják, hogy mennyire jól tudják kezelni a gyermekeiket, és ő konkrétan egy csődtömegnek érzi magát emiatt, hiszen az ő fia és lánya néha elviselhetetlenek. Ráadásul felszaladt rá néhány kiló, és csak akkor csípi ki magát, ha hozzám jön, mert ez legalább egy kis énidő.
A harmadik hölgy, Margaréta már meg is kérte az ismerőseit, hogy ugyan osszák már meg vele a nehézségeket is a gyerekneveléssel kapcsolatban, de felvetését síri csönd követte. „Kizárólag a tökéletesen boldog fotókat látom a tökéletesen jólnevelt és fantasztikusan viselkedő gyerekeikről, én meg már a 3. sminket sírom le tehetetlenségemben, és mert annyira egyedül érzem magam a született tökély anyukák között."
Egy hét alatt 3 ilyen sztoriba futottam, és higgyétek el, mindhárom hölgy kívül/belül csodálatos, csak a kamuvilág elbizonytalanította őket. Mindhárman megmutatták a „tökély” anyukák családi fotóit. Nos, beszédesek. Zéró őszinte mosoly, leginkább pózolás, beállított fotók, tökéletesen kitakarított nappali, illetve fotóstúdió a háttérben. Aztán ahogy beszélünk a tökéletes családokról, azért csak kiderül, hogy az egyikben apuka meglepően nőies vonásokkal van felvértezve, és minden kvázi férfi feladatot anyuka lát el. De legalább nem féltékenykedik... A másikban édesanya folyamatosan posztolja a „legjobb apust”, miközben rendszeresen tájékoztatják, hogy „apus” éppen hol játszik még papás-mamást. Volt, ahol apuka külsőre nagyon férfi, csak éppen minden döntését félelemből hozza, és anyuka, aki bár bátrabb és határozottabb, csöndben marad, nehogy apuka megijedjen és elmeneküljön egy hasonlóan félénkebb hölgy karjaiba. És most csak néhány konkrétumot meséltem.
Ezzel a legkevésbé sem azt akarom állítani, hogy nincs olyan, hogy valakinek könnyebben megy az anyaság, de a kirakatszerű élet, és ennek a felhánytorgatása valahogy mindig visszás. Amit ennyire görcsösen kell mutatnunk, abban általában van valami kamu. Ami természetes számunkra, annál nem érzünk kényszert arra, hogy folyamatosan mutogassuk.
Ellenben azok, akiknek eszébe sem jut, hogy másnak is lehetnek nehézségei – hiszen nem ezt látják - egyre mélyebbre süllyednek az önhibáztatásban.
Aki látta A stepfordi feleségeket tudhatja, hogy az ennyire makulátlan hölgyek általában robotok. :D Nyilván viccelek, de tény: olyan, hogy valaki mindenben tökéletes nincs. És valóban, amikor én is meglátok egy-egy „stepfordit”, rögtön azt érzem, mennyire nehéz lehet neki. Nem elég, hogy valami nagyon nem stimmel az életében, még mutatni sem meri, ami ismét rengeteg energiáját emészti fel. Ennél már csak az borzasztóbb, amikor ez párosul a megmondó-léttel is, ahol ősanyaként mindent is jobban tud mindenkinél és tankként védi a gyermekeket a laza szülőktől.
Emlékszem, olyan üdítően hatott rám egy barátnőm, aki a fiú ikreivel látogatott meg, és a földön pelenkázta át őket. Kínjában már nevetett magán, hogy basszus évek óta ebből állnak a napjai, és most már felesleges is pelenkázót venni, hiszen egy hegyen is ki tudná cserélni. Egy másik barátnőm pironkodva mesélte, hogy a tökéletes nevelése nem jött be, a gyermeke folyamatosan üvölt, és bármennyire is „szégyen”, van, hogy a kezébe adja a telefont, mert az egy picit leköti. Persze ennek az apa – aki mondjuk csupán a fürdetésre ér haza – nem igazán örül. Mindezt totálisan kifáradva, gyöngyöző homlokkal és magát hibáztatva meséli – szívszorító volt így látni őt, a korábban oly magabiztos Nőt, akinek sosem létezett lehetetlen. Eddig.
Szóval Hölgyeim! Nincs tökéletes anya és tökéletes nevelés. Ez nem egy hibátlansági verseny. Nem kell mindenben szupernek és kiemelkedőnek lennünk. Hibázhatunk, ahogyan a mi szüleink is megtehették és majd a gyermekeinknek is lesz rá lehetősége. Isteni, ha valakinek ez gördülékenyebben megy, de sose a makulátlan családi fotókból induljunk ki. Ne engedjük, hogy ítélkezzenek felettünk, és az „ősanyák”, a szülői munkaközösség élharcosai és önjelölt megmondói folyton kioktassanak, fontoskodjanak és minősítsenek minket. Mert aki ezzel van elfoglalva, annak valami nagyon nincs rendben az életében. Csak gondoljunk bele: ha mi igazán boldogok és elégedettek vagyunk, érdekel minket más? Ugye nem...? Szóval tökéletlen és hibázni merő anyukák, hajrá!
Ha Te is szeretnéd fejleszteni az önbizalmad és/vagy változtatnál az életeden, jelenkezz most egyéni coachingra!
