Racionalitás és lélek találkozása - Vedd kezedbe az életed irányítását!

Önkép - Molnár Marinettával

Az 5 szeretetnyelv a gyakorlatban

2021. augusztus 01. - Molnár Marinetta

 ke_pernyo_foto_2021-08-01_9_52_15.png

Évekkel ezelőtt robbant be a köztudatba az 5 szeretetnyelv, és hirtelen mindenki rohant megvásárolni a könyvet, hogy beazonosítsa magát illetve párját: vajon ki melyik nyelvet beszéli. Kissé hasonlónak éreztem a szituációt a Titok megjelenéséhez és a vonzás törvényének „felfedezéséhez”, hiszen mindegyik működik – csak éppen működtetni kell, körültekintően. És ebben munka van, amivel legtöbben nem számolnak.

Az 5 szeretetnyelv lényege talán nem is az, hogy hozzám éppen melyik áll a legközelebb, hanem hogy hogyan éljük meg, és hogy hogyan állunk azokhoz, akik más nyelvet beszélnek. Át tudjuk hidalni ezt a másságot?

Vegyük sorra.

Testi érintés

Sokan nehezen nyitnak mások felé, és úgy érzik, nem engedhetik meg maguknak az ölelés érzetét. "Én nem vagyok az a bújós típus, nem szeretem, ha hozzám érnek." Hangzik el többször a coaching üléseken is. És amikor búcsúzáskor jól megölelem őket - persze beleegyezést követően -, egy másik emberré válnak. Volt, aki elsírta magát. És kiderül, hogy lelke mélyén még sosem vágyott ennyire semmire, mint egy őszinte, erős, lélektől lélekig érő, hosszú ölelésre. Mert sosem kapta meg ezt életében, és elhitette magával, hogy neki erre semmi szüksége. Sőt, utálja! Komoly páncélok ezek, amiket kizárólag igaz törődéssel, megértéssel és támogatással lehet csak lesegíteni a viselőjéről.

ke_pernyo_foto_2021-07-22_7_45_42.png

Ajándékozás

Az 5 szeretetnyelv közül talán az ajándékozás a legmegosztóbb, mivel sokan félreértik. Vannak ajándékfüggő emberek, akik ha nem kapnak folyamatosan valami meglepetést a párjuktól, már panaszkodni kezdenek. Akik csak akkor elégedettek, ha az a figyelmesség pénzben mérhető. Akiknek a virágcsokor is csupán akkor okoz örömöt, ha jól láthatóan drága volt. És persze a másik oldalt is ismerjük, azokat, akik igaz törődés helyett ajándékkal (pénzzel) halmozzák el a másikat. "Nincs erre (rád) időm, de itt egy 50-es, vegyél magadnak valamit belőle". Vagy akik a gyereket csúcsjátékokkal halmozzák el, így próbálván megvásárolni a szeretetüket, vagy elnyomni a lelkiismeret-furdalásukat. Na itt nem erről van szó. Az ajándékozás, mint szeretetnyelv arról szól, hogy gondolunk a másikra, mert fontos nekünk. Hogy például megsütjük a párunknak a kedvenc süteményét, mert nehéz napja volt. Vagy látunk valamit, amiről ő jut eszünkbe, ezért meglepjük vele. Itt sosem az anyagiakról van szó, hanem a szándékról, és az érzésről, amit kiváltunk vele.
ke_pernyo_foto_2021-07-26_8_33_31.png

Minőségi idő

"De hát Nórával folyton együtt vagyunk, egy helyen is dolgozunk! Még edzeni is ugyanoda járunk." Reagálja ingerülten Zoltán, amikor felesége arra panaszkodik, hogy nem töltenek együtt minőségi időt. Nem érti. Pedig óriási a különbség az együttlét és a közösen töltött, minőségi idő között. Hiszen például egy építkezés során hiába járjuk folyton a párunkkal a barkácsáruházakat és bútorboltokat, és bár a hétvége is a következő héten elintézendő dolgok közös megtervezésével végződik, ezek nem kettőnkről szólnak, hanem a teendőkről. Nincs szó arról, hogy mit érez a másik, hogyan éli meg ezt a helyzetet, nem rá figyelek, hanem a feladatokra. Ilyenkor a párunkkal "projekttársak" vagyunk, nem két összetartozó ember.

Ezért legyen szó egy közös sétáról, vacsoráról, egy hosszabb beszélgetésről vagy utazásról, kirándulásról, nélkülözhetetlen, hogy a legnehezebb időszakokban is szorítsunk időt arra, hogy a másik érezze, törődünk vele, és a kettőnk kapcsolata mindennél fontosabb. ke_pernyo_foto_2021-07-28_8_15_51.png

Szívesség

A szeretetnyelvek közül ez az, amit sokan alulértékelnek. Gondoljunk csak egy házaspárra, ahol a feleség virágra, ölelésre vágyódik, a férj pedig gondozza a kertet, megjavítja a csapot, lefesti a kerítést vagy lecseréli az autó kerekeit. "De hát ez alap" - horkan fel sok hölgy, azonban annak, aki így próbálja kimutatni a törődését, ez a legtöbb, amit adhat őszintén, szívből.

Ezért is fontos a felek közti kommunikáció, az, hogy tudjuk, ki minek örül, kit mi tesz boldoggá, mert amíg ennyire elbeszél egymás mellett két ember, folyamatos elégedetlenség és boldogtalanság az eredmény. ke_pernyo_foto_2021-07-27_9_37_25.png

Elismerő szavak

Amikor folyamatosan csak panaszkodunk a másikra/másiknak, amikor állandóan minősítjük, mit hogyan tesz és mennyire elégedetlenek vagyunk vele, a cselekedeteivel, az sosem lehet építő a kapcsolatunkra nézve. Ilyen esetben érdemes elgondolkodni: miért is tartjuk fenn ezt a kötődést. Hiszen ha képtelenek vagyunk dicsérni, elismerő szavakkal illetni a párunkat, barátunkat, családtagunkat, az nem lehet valós, szívből ápolt kapcsolat. És erre tényleg nem lehet semmi jó kifogás vagy magyarázat.
ke_pernyo_foto_2021-07-29_8_46_29.png

Konklúzió: szuper, ha tudjuk, hogy mi éppen minek örülünk a leginkább, és hogy máshoz hogyan érdemes közelednünk, de fontos annak felismerése, hogy egy együttélés, kapcsolódás során hogyan kommunikáljuk ezt a másik felé. Hogy képesek vagyunk-e tenni azért, hogy a másik is érezze, fontos nekünk, és felismerjük-e, ha a párunk magasról tesz a mi igényeinkre. Mert ebben az esetben mutogathatjuk a könyvet vagy akár ezt az írást a párunknak, nem fogja érdekelni. És innentől ismét a mi felelősségünk, hogy hitegetjük magunkat tovább, és mondogathatjuk, hogy „de hát szeret engem Lajos a maga módján”, érdemes tisztában lenni azzal, hogy a „maga módján” az igazából azt jelenti, hogy magasról tesz a mi igényeinkre.

Ha szeretnél többet megtudni saját magadról, és/vagy változtatni az életeden, jelentkezz egyéni coachingra vagy önismereti csoportba!

Marinetta

Hogyan kezeljük az erőszakos, "pushy" embereket?

ke_pernyo_foto_2021-07-07_7_52_35.png

Legtöbbünknek van tapasztalata arról, hogy milyen az, amikor valaki erőszakosan, nyomulósan, agresszíven akar kisajtolni belőlünk valamit. Mások természetére nincs ráhatásunk, azonban sajnos az esetek többségében az az ember, akinek fontosabb a "békesség", a nyugalom, az szokott engedni, és végül eleget tesz a tolakodó fél akaratának. Nyilván nincsen ez így jól, hiszen bár azt hinnénk, hogy akkor megszabadulunk az ilyen karaktertől, a gyakorlat az ellenkezőjét mutatja: miután a pushy nő/férfi azt látja, hogy működik a stratégiája, újra és újra ehhez az eszközhöz fog nyúlni.

Akkor mégis mit tehetünk?

Nem véletlenül írtam előbb a békesség szót idézőjelesen, hiszen a valóság az, hogy legtöbben nem a nyugalom kedvéért nem állnak ki magukért az erőszakos személlyel szemben, hanem mert azt gondolják, ez a könnyebb út. De nevezzük nevén a dolgot: gyávaságból vagy megfelelési kényszerből (cukibb nevén konfliktuskerülésből). Mert inkább belemegyünk az akarnok játékába, mint hogy azt mondjuk: NEM! És ez véletlenül sem egy vita provokálása, csupán felállítjuk a saját határainkat. Eddig és ne tovább!  

Okos enged, szamár szenved?

Ezt akkor mondanám, ha egyszeri alkalomról van szó, és nagy valószínűséggel nem találkozunk többet az adott személlyel. Például ha a boltban sorban állunk, és valaki elkezd hőbörögni, hogy márpedig ő volt itt hamarabb, akkor azt mondom: hadd menjen előre! Ha ez hiányzik a boldogságához, engedjük előre. Ezért tényleg felesleges megzavarnunk a saját nyugalmunkat, hiszen nem az az életünk célja, hogy 2 perccel hamarabb végezzünk a vásárlással.

Az utóbbi időben globálisan érezhető, hogy feszültebbek az emberek, ez azonban nem lehet indok arra, hogy bárkinek megengedjük, hogy ránk erőszakolja az akaratát. A konfliktuskerülőknek rossz hír, hogy hiába próbálják elkerülni az olyan lehetőségeket, ahol találkozhatnak vitás helyzetekkel, az élet nagy rendező: ha felnőttként is elbújsz előle a szüleidnél, rokonaidnál, megkapod a párodnál. Ha ott is engedsz, jönnek a gyerekeid. Ha náluk is elkerülöd, jönnek a barátok, ismerősök. A munkatársaid. Ha ott is meghunyászkodsz, akkor kapsz egy "szimpatikus hozzáállású" szomszédot. :D És így tovább, és így tovább...

Szóval mit tehetünk?

Én mindig azt vallom, hogy a színvonalas megoldásra kell törekedni. Tehát ha valaki például folyamatosan hívogat/keres minket azzal, hogy például

- találkozni akar,

- intézzünk már el neki valamit,

- mutassuk be ennek/annak,

- csatlakozzon ehhez vagy ahhoz a programunkhoz vagy összejövetelünkhöz,

- a gyereke hadd csinálja már nálunk ezt vagy azt,

- adjuk oda neki ezt vagy azt,

- stb.,

ha mi nem szeretnénk - és nem munkaköri kötelességünk - akkor higgadtan mondjuk el, hogy értjük a kérését, azonban mi ezt nem szeretnénk, vagy nem áll módunkban. Vagy - szándékunktól és esettől függően - nem most. Itt maximum néhány mondatban adhatunk magyarázatot, ha az könnyít a lelkünkön. És ha ennek ellenére is próbálkozik, akkor - szintén higgadtan, de HATÁROZOTTAN  - közöljük vele, hogy kissé kezd kellemetlenné válni  a helyzet, mert már elmondtuk, hogy NEM, és úgy érezzük, ő ennek ellenére mégis erőszakosan áll a dologhoz. (Ami fontos, hogy ne kezdjünk el magyarázkodni, mert a pushy ember mindig fog kiskaput találni, megérzi a bizonytalanságunkat, és még nagyobb lerohanást intéz az érveink ellen.)

pexels-alex-green-5699691.jpeg

Ha pedig ezután is erőszakoskodik - mert az esetek többségében ez így történik -, ignoráljuk. Nem kell rá haragudni, hiszen higgyük el, húzós lehet az élete minden egyes nap saját magával, csak zárjuk ki. Mi már elmondtuk, ami bennünk van, mi nem bántottuk, ő ellenben folyamatosan átlépi a határaid és nem tartja tiszteletben a döntésedet. Tudom, ez sokaknak elsőre keményen hangzik, de ha nem szeretnéd az életed folyamatos elfojtásban élni, vagy nem cél, hogy lúzernek és meghunyászkodónak tartsd magad, akkor ez az út elkerülhetetlen. Persze gyárthatjuk a kifogásokat, hogy "végülis ezt el tudom engedni", vagy "hamarabb szabadulok, ha megteszem", de újra és újra meg fogjuk ezt kapni, lesznek újabb és újabb vámpírok, akik megérzik a gyengeségünket és kihasználhatóságunkat. És a saját magunk szemében egy tökéletesen hiteltelen, meghunyászkodó, gyáva emberré válunk. Bocsánat: konfliktuskerülővé... Nem beszélve a párunkról és a gyerekeinkről. Jó lesz. Ja, nem. Természetesen ez is a MI DÖNTÉSÜNK, és ezért sem okolhatunk senki mást.

Változtass az életeden MOST, és jelentkezz egyéni coachingra vagy önismereti csoportba!

Marinetta

www.onkep.com 

Miért nem látja be, hogy minket egymásnak teremtettek?

ke_pernyo_foto_2021-06-24_20_56_56.png

Temérdek alkalommal hallottam már ezt a kérdést főleg hölgyektől, akik cifrábbnál cifrább magyarázatokat mellékeltek hozzá. Tényleg igaz az, hogy minél okosabb valaki, annál jobb kifogásokat gyárt. Az elején felfest egy mesebeli kapcsolódást, ecseteli, hogy mennyire hihetetlenül passzolnak egymáshoz a férfival, ebből még bármi lehet, aztán jön a pofon: egyszer csak eltűnik a „lélektárs”, vagy éppen szakít. 

„Nem meri bevallani magának, hogy mennyire megérintettem, inkább elmenekül. Fejlesztenie kellene az érzelmi intelligenciáját, ugye?” Persze van, aki azt mondja, hogy biztos túl okos volt a férfihoz, aki majd inkább összeszed egy butuska libát, akit könnyű irányítani, de biztos nem lesz belé szerelmes. Össze se tudom számolni, hányszor vittem végig hasonló folyamatokat. És ami megdöbbentő: értelmes, sikeres, jó nők totyorognak ilyen helyzetben. Mi lehet a baj?

Saját példámból tudom, hogy egy hölgynek sokszor jóval többet kell letennie az asztalra, hogy előrébb jusson az életben, a karrierjében. Aki céltudatos, az felméri, hogy mennyi munkát kell beletennie egy adott ügybe, hogy az kifizetődjön. És észre sem vesszük, hogy telnek-múlnak az évek, a kötelességtudat sokszor felülírja a lélek hangját, és egyszer csak azon kapjuk magunkat: kialakítottuk az egzisztenciánkat, mégis egyedül maradtunk, mint a kisujjunk. Ekkor 180 fokos fordulatot igyekszünk venni, hogy most aztán nagyon a magánéletünkre koncentrálunk, de valahogy nem jön össze. „Annyi a szélhámos, megbízhatatlan, és különben is, akkora a verseny. Sokkal több a nő, mint a férfi, és még a gyengébb példányokra is 10-szer annyi nő jut.” Lássuk be, ez így nem túl őszinte. Hogy mi márpedig most nagyon érzékenyek leszünk, nagyon nyitottak vagyunk a szerelemre, de ezzel egyidőben lesújtó véleményünk vagyunk a férfiakról. Mi most gyengéd, törékeny nőt JÁTSZUNK (vagy legalábbis próbálunk játszani), de azért csak kibújik belőlünk a maximalista, a mindent megoldó, a megmentő, a talpraesett, és szépen kiheréljük a férfit. Nem, persze nem direkt, de good to know: ezt tesszük. Mi természetesen meglepődünk, hogy a férfi nem jelentkezik, elmaradoznak a hívások, nincs érdeklődés, pedig mi mindent megtettünk, nem igaz, hogy nem látja, milyen arany élete lenne mellettünk a pasinak. Na ja... A legszebb az egészben, hogy mi sem akarjuk őt igazán, hiszen ha őszinték lennénk magunkkal szemben, látnánk, hogy ez egy kétségbeesett próbálkozás arra, hogy legyen magánéletünk. Még annak az árán is, hogy olyasvalakivel akarunk kapcsolódni, akinél mi sokkal erőteljesebb személyiségek vagyunk, és aki valószínűleg támasznak, vagy anyapótléknak használt minket. VAGY szimplán olyasvalakivel, aki köszöni, de nem kér egy irányító nőből. És jönnek sorra a kifogások: „de én tudom, hogy szeret”, „igazából keres ő, csak sok a dolga, nagyon elfoglalt”,  „nehéz időszakon megy át, ezért több térre van szüksége”. A közös az összes mondatban: a végén elhangzik, hogy ÉRTHETŐ.

Nem, kedves Hölgyeim, nem érthető. Az alapigazság, hogy ha alaki akar minket, az keres. Az megoldja, hogy láthasson. Azt nem kell meggyőzni, hogy vágyakozzon utánunk. Viszont ha mi kierőszakoljuk a kapcsolatot, akkor nem kell csodálkozni, hogy átesünk a ló túlsó oldalára, és olyasvalakiért fogunk küzdeni, akit igazából még csak nem is tisztelünk. Mert nem tudunk felnézni rá. De legalább azt hazudhatjuk magunknak, hogy párkapcsolatban vagyunk. Igaz, rettegünk, hogy mikor lesz vége, és van, hogy félve nézünk a telefonunkra, az e-mailünkre, hogy mit üzen nekünk a párunk: be akarja-e fejezni, vagy időre van szüksége, stb. De hát ezt másnak ugye nem kell tudnia.

3.jpeg

Mi a megoldás?

Önbecsülés. Hogy megfogalmazzuk, mi mit szeretnénk, miben éreznénk jól magunkat, és csak egy méltó kapcsolatban benne lenni. Olyanban, ahol közösek a célok, és fontosak a másik érzései, a véleménye, és kölcsönös a tisztelet. És persze a szexualitásban is passzolunk. Ha megtanuljuk szeretni magunkat, akkor ezt sugározzuk magunkból. Ellenkező esetben kuncsorogni fogunk a szeretetért, és abból sosem lesz boldogság.

Persze ezt mindenki maga dönti el, és járja a köreit, amíg bele nem fárad, közben telnek az évek. És majd jön a depresszió, hogy miért nem tartok még sehol a magánéletemben...? A TE DÖNTÉSED.

Ha szeretnél változtatni az életeden, és kezedbe venni a sorsod irányítását, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

 

 

 

Tudom, hogy megcsal a férjem

ke_pernyo_foto_2021-06-06_21_12_06.png

Rebeka 41 éves, 11 éve házas, 2 gyermek anyukája. Férjével Gergővel még az egyetemen ismerkedtek meg, aztán évek múltán újra találkoztak egy baráti társaságban, és összejöttek. Gyorsan történtek az események, hiszen ő és a férfi is szerettek volna családot alapítani, így nem vártak évekig az esküvővel, igazán bele sem gondoltak, mivel járhat egy házasság.

Igaz, Rebi még várt volna picit, hogy jobban megismerjék egymást lakva is, és csak kettesben legyenek, de végül is neki sem volt ellenére a mennyegző, mert a barátnők sorra mentek férjhez és szülték a gyerekeket. „Már mindenki azt kérdezte tőlem, hogy mi lesz velem, csak nem maradok vénlány, és ketyeg a biológiai órám is.”- válaszolta arra a kérdésemre, hogy mi volt a legfőbb indok, amiért nem kért még egy kis időt a házasságig. „Meg igazából mire vártam volna? Ugyanott tartottunk, ugyanazt akartuk.” Kevésbé romantikus indok, de annál praktikusabb. Hamarosan érkeztek a gyerekek, bár már az első, Anna születése után jelentkeztek a problémák.

Valahogy olyan volt, mintha nem egymás nyelvét beszélnék, így inkább a napi teendőkre szorítkoztak a diskurzusok, és azokra is egyre ritkábban került sor. Gergő egyre többet dolgozott, egyre kevesebb időt töltött a családjával, az a minimális intimitás is megszűnt, ami az elején volt - bár anyagilag bőven mindent megadott nekik, így ezt Rebi nem is tette szóvá. Azonban a nő nem is nagyon akart visszamenni dolgozni – korábban asszisztens volt-, elkezdett rettegni, hogy mi lesz így, mi lesz, ha Gergő lépni akar, valamit azonnal tenni kell. „Igen, főként én szerettem volna, hogy legyen még egy gyerekünk. Gergő nem volt túl lelkes, kérte, hogy várjunk még, de én nem szerettem volna, hogy nagy korkülönbség legyen a kettő között. Ma már tudom, hogy nagyon féltem attól, hogy egyedülálló anya leszek, és mindent megtettem, hogy helyreálljon a családi harmónia.” Megkérdeztem, hogy az milyen volt, mert eddig csak praktikus okokról és tervszerű lépésekről beszélt. „Igen, most már látom, hogy olyan igazi családi összetartozás érzésem sose volt – és valószínűleg Gergőnek se. Nagyon szerettem volna jó feleség és jó anya lenni, de valahogy a feladatra koncentráltam, és észre sem vettem, hogy Gergővel nincs meg köztünk az az érzelmi kapocs.”

A lényeg, hogy Rebi állhatatossága győzött, és hamarosan megszületett Zita is. Apuka egyébként fiút szeretett volna, így kissé csalódott volt, hogy ha már lesz 2. gyerek, az ismét lány. Nem éreztette ezt folyamatosan Rebivel, csupán egyszer mondta el neki. Viszont Zita érkezése után még kevesebb időt töltött otthon – indokolatlanul -, és érdekes módon este is folyamatosan a telefonját nyomkodta, egyértelmű volt, hogy valakivel chatel.

mobil2.jpeg

Kérdeztem, hogy ez nem volt-e gyanús, és rákérdezett-e arra, hogy kivel üzenget késő éjszaka is. „Nem, homokba dugtam a fejem. Egyedül két barátnőmmel beszéltem meg. Ők azt tanácsolták, hogy azonnal kérdezzek rá, bár számoljak azzal, hogy akkor borul a bili, és lehet, magamra maradok. Így csendben maradtam, úgy tettem, mintha nem észleltem volna semmit, pedig tudtam, van valakije. Egyre feszültebb lett köztünk a viszony, mindenre ingerülten reagált, máskor pedig madarat lehetett volna fogatni vele. Éreztem, hogy el fogom veszíteni.” Kérdeztem, hogy mit. „A biztonságot. Azt, hogy családban élünk. Igen, ma már tudom, hogy sosem voltunk igazán család érzelmileg, de akkor rettegtem ettől. Hogy hogy fogom megoldani, és hogy vissza kell mennem dolgozni. A barátnőim új stratégiát javasoltak: csábítsam vissza. Na ez volt a legkeményebb. Már régóta nem működött köztünk a szex, és most hirtelen játsszam el, hogy kívánom.” És eltorzult Rebi arca, a teste összerezzent. Ő is lereagálta, hogy észrevettem, hiszen a test automatikus reakciói nem hazudnak. „Igen, tudom. Méltatlan. Mindkettőnknek. De már inkább lakótársak voltunk, és valószínűleg egyikőnk sem erről álmodott. De mindent bevetettem, elkezdtem máshogy öltözködni, és közeledtem hozzá, bár legbelül mélységesen megvetettem. Erre egy napon azt mondta Gergő, hogy nem bírja tovább, el szeretne válni.

felese_g_gyu_ru.jpeg

Én persze bepánikoltam, és zokogtam, hogy mi lenne velem nélküle. Hogy hogy teheti ezt a gyerekekkel, tönkre vágja az egész életüket. Végig sírtam az éjszakát, teljesen magamba zuhantam, hívtam a barátnőim, akik azt mondták: ne hisztizzek, tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, legyek szuper feleség, küldözgessek családi fotókat, emlékeztessem, milyen fontosak számára a gyermekei.”

vigasz.jpeg

Kiderült, ez az „emlékeztetés” többször átváltott zsarolásba, hogy ha Gergő mégis elmenne, felejtse el a gyermekeit, többé nem fogja látni őket és fizetheti a gyerektartást. Ez hatásosnak bizonyult, mert valami változott Gergőben. Nem költözött el. Nem említette az okát, szimplán haladtak tovább a mindennapokban. Kérdeztem, hogy kiderült-e, mi volt ennek az oka. „A barátnőim szerint hatott, hogy én kitartottam, a szerető meg valószínűleg hisztizett, és elküldte Gergőt. Én győztem.”

Sosem fogom elfelejteni azt az arcot. Sokszor láttam már közelről sikeres, győztes embert, de Rebi arca teljesen mást fejezett ki. Megkeseredettséget, cinikusságot és kiábrándultságot. De örömöt és boldogságot semmiképp. Ezt visszajeleztem neki. „Mégis minek örülnék? Hogy hülyére lettem véve, meg lettem alázva, és megtartottam azt, akit végül a szeretője kidobott? Nagy eredmény.” Kérdeztem, hogy mit vár most ettől a kapcsolattól. „Semmit. Már megbántam, hogy akkor nem hagytam elmenni. Totál rideg a viszony közöttünk, vagy nem szólunk egymáshoz vagy csak szurkálódunk, bár őszintén szólva ez inkább rám jellemző. Gergő meg mindenre csak megvonja a vállát, nem is reagál, vagy maximum odadob egy lesajnáló szót, és otthagy. A gyerekek is érzik ezt, pedig azt hittem, jól játszom előttük a szerepem. Nem is olyan rég Anna megkérdezte tőlem, hogy miért vagyok boldogtalan, és hogy elválunk-e apával. És legnagyobb meglepetésemre azt mondtam neki, hogy lehet. És ezt jó érzés volt kimondanom. Ezért jöttem most hozzád.”

Csodás folyamat volt, ahogy ez a nő ráeszmélt a saját működésére és tényleg beleállt a legkellemetlenebb beszélgetésekbe is. Persze, az elején még mindenki mást is hibáztatott, de végül belátta, hogy az ő döntése volt, hogy nem állt ki magáért, a vágyaiért, az életéért, és benne maradt ebben az érzések nélküli, kiábrándító dagonyában. És nem köteles elviselni a megaláztatást, pláne úgy, hogy igazán sosem szerette azt a férfit, és csupán egyfajta biztonság illúzióját látta benne. Felismerte, hogy nem egy másik nő miatt alakult így a házassága, hanem mert már az elején nem volt meg a kölcsönös tisztelet és a jó kommunikáció. Inkább egy közös projektet vittek végig, és bár mindketten szeretik a gyerekeiket, egymást sajnos nem. És kizárólag a csemetékre hivatkozva egyikőjük sem lépett ki, mert félt a következményektől. Kemény, de elkerülhetetlen felismerés volt ez Rebi számára. Viszont az, hogy belátta, kizárólag ő felelős a saját sorsáért, újra hitet adott neki. Új célokat. Mind a magánéletben, mind a munkában. Ahogy kezdte felépíteni az önbizalmát, elhatározta, hogy változtat az életén: visszamegy dolgozni, sőt, beiratkozott egy intenzív nyelvtanfolyamra, hogy fejlessze magát és bővítse a lehetőségeit. Miután újra elhelyezkedett és letelt a próbaideje (azaz már volt saját, biztos jövedelme), Gergővel megbeszélték, hogy ennek a házasságnak így semmi értelme, és engedjék el egymást. A férfi először nagyon meglepődött, de miután Rebi biztosította, hogy ugyanúgy láthatja a gyermekeit és közös szülői felügyeletet fognak gyakorolni, azonnal belement. Évek óta az első felnőtt-felnőtt kommunikáció volt kettejük között. Rebivel felkészültünk az összes eshetőségre mind a Gergővel, mind a gyerekekkel folytatott beszélgetés kapcsán, így a lehető leggördülékenyebben alakult. Semmi sárdobálás, hibáztatás, zsarolás, csupán két ember felelősségteljes és hiteles diskurzusa. Megbeszélték, hogyan viszik végig ezt a projektet is, és hogyan lesz a továbbiakban a gyerekekkel - egyáltalán hogyan mondják el nekik -, illetve mi lesz az anyagi oldallal. Persze maradtak még elvarratlan szálak, de a legfontosabb kérdésekben egyetértettek.

Azóta Rebi ki van cserélve (mind külsőleg, mint belsőleg - hirtelen fel sem ismertem az új, szőke hajszínével, és fogyott is jó pár kilót), hiszen rengeteg előtte az ismeretlen és új dolog – amitől persze fél is picit -, azonban az az állandó mélabú, ami körül lengte, teljesen eltűnt. „Az az érzés, hogy nem alázom már magam nap, mint nap, és merek tenni azért, hogy majd egy másik férfi oldalán boldog lehessek, hatalmas erőt ad. Hozzáteszem, már kapom is a visszajelzéseket férfiaktól, és kezdem újra nőnek érezni magam. A gyerekek is sokkal jobban fogadták, mint gondoltam, bár mint említettem, valószínűleg sejtették egy ideje. Segített, hogy Gergővel tényleg közösen és szerintem megnyugtatóan mondtuk el nekik.” Arra a kérdésemre, hogy most – több nehézség után és még több kihívás előtt - hogyan érzi magát ezt a választ kaptam: „Olyan hihetetlen érzés őszintén élnem ennyi év után. Hogy nem vagyok megfeszülve minden egyes nap. Hogy nem kell a haragomat és megvetésemet elnyomnom magamban – őszintén, már nincs is bennem. Hogy nem rettegek attól, hogy elhagynak. Hogy újra hiszek magamban, és hogy a gyerekeimnek megmutathatom, hogy nem szabad lemondani a boldogságról, hanem merni kell tenni érte. Ez valami csodás érzés, és hatalmas erőt ad a mindennapokhoz. Végre van reggel energiám felkelni.”

reggel.jpeg

Több negyvenes hölgy és úr jár hozzám, akik hasonló cipőben járnak. Persze a történetek itt-ott különböznek, de a lényeg közös: hibáztathatjuk a környezetünket, a párunkat, a szeretőt, az anyóst, stb. a saját boldogtalanságunkért, de kizárólag a mi felelősségünk, milyen kapcsolatban vagyunk benne és mit tehetnek meg velünk. A kérdés: képesek vagyunk tenni azért, hogy jobbá tegyük a jelenlegi állapotot, illetve felismerjük, ha el kell engedni, mert méltatlan hozzám és csak a boldogtalanságban tart? Mert igenis egy megcsalás után is helyre lehet hozni egy házasságot, ha rálátunk, mi miért történt, beismerjük a saját hibáinkat, és kőkeményen megdolgozva ezt együtt, még erősebbé is tehetjük a kapcsolatot. De ha a megcsalás mögött a totál elhidegülés, tiszteletlenség és érdektelenség van, az már más tészta. És fel kell ismernünk a kettő közti különbséget. Ettől függetlenül sajnos a legtöbben a fejet a homokba stratégiát választják, és így "élik" a mindennapjaikat. 

Tükör, őszinteség, döntés, következetesség. Nap, mint nap. Ez a kulcsa ennek a folyamatnak. Mert boldogságot csak boldog ember adhat.

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy AZONNAL változtatnál az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Mit tehet egy szerető?

ke_pernyo_foto_2021-06-04_8_15_19.png

Napjaink egyik gyakori szerelmi tragédiája: az egyedülálló nő beleszeret a férfiba, aki elmondása szerint nagyon boldogtalan házasságban él – nem ritka, hogy lehúzó, depressziós feleség alakját rajzolják fel, ahol persze zéró a szexualitás, intimitás -, és aki most az új hölggyel olyan szerelmet él meg, mint még soha, és mégsem lehetnek egymáséi. Telik-múlik az idő, az érzelmek egyre erőteljesebbek, együtt minden szuper (lenne), csupán a hétvégék, az ünnepek és a családi utazások egyértelműen tabu témák – akkor se egy hívás, se egy üzenet. És a szerető egyre türelmetlenebb: már nem elég a heti 1-1 lopott óra, nem is érti, a férfi hogy nem ismeri fel, hogy kettejüket az Isten is egymásnak teremtette. Egyre több a követelőzés, a türelmetlenség, persze a férfi próbálja nyugtatni a nőt: lépni fog, már rég megtette volna, csak hát a gyerekek ugye... Jön a karácsony, akkor nyilván nem, utána jönnek a szülinapok, hamarosan húsvét, megint egy-két családi alkalom, nyilván a nyári szünetben ez nem szerencsés, hiszen hogy is mondaná le a várva-várt nyaralást, utána iskolaszezon: csak nem zavarja meg a gyerekek lelkét pont az iskolakezdés előtt, majd hamarosan őszi szünet, és akkor már megint közeledik a karácsony, a síszezon. És így tovább, és így tovább. 

kari.jpeg

Persze ezalatt a szerető próbálja elhitetni magával, hogy már csak egy rövid ideig kell várni, addig azért csak ki lehet bírni, legalább megéli a szingli lét összes jó oldalát: barátnőkkel járhat bulizni, képezheti magát, a karrierjére koncentrálhat - de a valóság az, hogy ez szintén csak a felszín, belül egyre értéktelenebbnek és kiszolgáltoatottabbnak érzi magát, aki nem is érti, hogy keveredhetett ilyen szituációba. Érintett Hölgyek, ugye ismerős a sztori?

Gabi is hasonló szerelmi háromszögbe keveredett, és sajnos nála is forgatókönyv szerint alakult minden. Amikor megkeresett éppen ott tartottak, hogy ment a huza-vona, hogy ha a férfi nem lép, Gabi megszakítja vele a kapcsolatot. Immáron negyedszer. Persze a férfi belehal a fájdalomba, és olyan gyönyörű üzeneteket ír: „Látod Marinetta, ő sem bírja már ezt az állapotot, biztosan lépni fog. Valahol meg tudom érteni, azért csak két gyerekről van szó. Időt kér, hogy fel tudja készíteni őket.” Döbbenet, amikor kimondottan értelmes, okos nők szinte igénylik, hogy totálisan hülyének legyenek nézve. És Uram bocsá’, szó sincs döntésképtelenségről: az esetek nagy százalékában a férfinak esze ágában sincs lépni. Ahogy a párom mondaná: a szerető a testével válik a házaspár párkapcsolati terapeutává (ez ugye a diplomatikusabb megfogalmazás), hiszen pont azt adja meg a pasinak, amiből most hiánya van otthon. Viszont egy testért (szexért) - bármennyire is jó - nem fogja otthagyni a házat, a feleséget – akivel szemben még lelkiismeretfurdalása is van -, a gyerekeket meg pláne.

Akkor mégis mit lehet tenni?

Kilépni. Azonnal. Nem kérni semmilyen ígéretet, és nem adni újabb határidőket. Meg se próbálkozzunk a zsarolással, fenyegetőzéssel, mert csak magunkat minősítenénk ismét lejjebb. És őszintén: melyik férfi szeretne igazán egy olyan nőt, aki kicsikarja a szeretetet, és az együttlétet? Ráadásul nagyon csúnya vége lehet a dolognak, és nem fogja jó hírünket kelteni. (Több olyan esetről tudok, ahol a szerető kitálalt a feleségnek, aki nem akarta elhinni, és elkezdett szuper feleségként viselkedni, nehogy elhagyja a férje. A férfiak ekkor "fantasztikus" történeteket tudnak kitalálni, amit ha nagyon el akar hinni valaki, el is fogja hinni. Így végül ott marad a saját magát megalázó szerető, a két hazugságban élő ember pedig eljátssza, hogy most aztán nagyon egymásra találnak és megbeszélik, megoldják a problémáikat.)

Úgyhogy amennyiben rövid időn belül nem lép a férfi MAGÁTÓL, érdemes belátni, hogy ez egy vesztes játszma és lezárni azt. Nem érdemes különböző jelzőket aggatni a férfira, úgy mint gyáva, döntésképtelen, lúzer, és nem érdemes üzengetni sem neki, hogy élete hibáját követi el, és később belehal majd a fájdalomba, hogy elengedte a boldogságot. Ugyanis csak magunkat hozzuk méltatlan helyzetbe, és elhitetjük magunkkal, hogy mi nem kellettünk. Nem erről van szó Hölgyeim!

o_sszeto_rtt_szi_v.jpeg

Az ilyen férfiak, akik beleszoktak a langyos vízbe (és igazából jól el is vannak benne), és hazudnak mind a feleségüknek, mind a szeretőnek, közben úgy nevelik a gyereküket, hogy azok nem látnak valódi női-férfi kapcsolódást, feszült, hazug életet annál inkább, ők nem feltétlenül (csak) gyávák. Ők szimplán senkit sem tisztelnek. Végtelenül önzők, akkor is, ha leadják, hogy meg sem érdemlik az áhított nőt – ez csupán önsajnáltatás -, hiszen mégis mindig visszaédesgetik magukhoz, és megakadályozzák, hogy a másik boldog lehessen egyedül vagy valaki mással. Látnunk kell, hogy ők érettségben nincsenek felnőtt szinten, hiszen nem képesek felelősségteljes döntést hozni. Ehelyett folyamatosan hazudoznak, ígérgetnek, sunnyognak, haladékot kérnek, a másik oldalon kompenzálnak, szintén hazudnak és sunnyognak. Őszintén: ez egy felnőtt férfi viselkedése? Mit várhatunk egy ilyen embertől? Hogy fogjuk hinni, hogy ha mi szeretőkből vállalt kapcsolattá lépünk elő, velünk másképp lesz és minket tisztelni fog? Pláne, ha eddig sem tette, mert ne hazudjunk magunknak: nem tette. (Az persze más tészta, ha a férfi valóban eldöntötte, lépni fog, és rövid időn belül meg is teszi, de ez már az elején kiderül, és az esetek csupán elenyésző százalékát teszi ki- de erről majd egy másik írásban.)

Gabinak is ezt vázoltam fel, persze nem tetszett neki. Mondtam, hogy ami viszont szuper hír, hogy mindenképp jól fog járni. Hiszen ha a férfi az elenyésző százalékhoz (a döntésképes, életén változtatni akaró és tudó férfiakhoz) tartozik, akkor hiába zárja le a nő a viszonyt, rövid időn belül meg lesz az eredménye. Ha tényleg akkora a szerelem, és a férj nem csak újabb élvezeteket keresett, hanem valódi, igaz kapcsolatra vágyódik, akkor lépni fog, és kopogtat majd az ajtaján. (Hozzáteszem: azért itt is megvárnám, amíg elköltözik vagy beadja a válókeresetet, és NEM MIATTAM, hanem azért, mert A FELESÉGÉVEL VALÓ KAPCSOLAT NEM MŰKÖDIK!) Ha pedig a szokásos forgatókönyv szerint alakul, jönnek majd a folyamatos szomorú üzenetek, az újabb ígérgetések, sőt van, hogy a szeretőre fogják: már épp létem volna, de Te lemondtál kettőnkről – azt hiszem ez a kedvencem. :D Na ilyenkor érdemes végleg elfelejteni az illetőt és semmire sem válaszolni. Mert semmi értelme, csak magunkat tartjuk benne egy értelmetlen, végeláthatatlan pocsolyában.

Persze meg kellett dolgoznunk Gabi önbecsülését, önszeretetét, mert ha csupán dacból, dühből, röpke elhatározásból zárja le, ez a zavaros állapot még évekig elhúzódhat. Szerencsére Gabi felismerte ezt, és hogy közeledve a negyvenhez (majd’ 3 év szeretői kapcsolat után) jó lenne egy olyan karácsonyt megélni, amit nem sír végig. Elhinni, hogy van olyan férfi, aki csak őt akarja, és nem kell osztoznia rajta. Hogy van olyan értékes, hogy őt büszkén vállalja a szerelme, és nyíltan, az utcán öleli és csókolja meg.

Nem meglepő: a szokásos forgatókönyv szerint alakultak a dolgok, Gabi folyamatosan tudósított, hogy úgy lett minden, ahogy megmondtam. (Sajnos ez nem a látnoki képességeimet támasztotta alá, csupán minden jel erre mutatott, és ha látni akarjuk, akkor felismerhetjük őket.) A férfi nem lépett, ellenben még hónapokig írogatott (miközben a feleség posztolta a boldog családi fotókat – az asszony mindent megtett, hogy az egyértelmű hazug képet fenntartsa, de ez egy másik történet), végül a nő letiltott minden elérhetőséget. Gabi kőkeményen elkezdett magán dolgozni, az önszeretetén, és hogy majd kizárólag olyan kapcsolat felé nyisson, ahol becsülik és őszintén szeretik őt. Így is lett: 7 hónap múlva megismerkedett Ferivel, akivel ma már jegyben járnak, és készülnek arra, hogy Gabi túl a negyedik X-en anyukává váljon. A sors iróniája, hogy az elhagyott férfi és felesége - akik között ugye már évek óta nincs semmi szex - gyermeket várnak. A "boldog" kismama posztolta is a fotót a pocakjáról alábbi felirattal: nagyon vártunk már... 

Ha Te is hasonló helyzetbe kerültél, és/vagy szeretnél AZONNAL változtatni az életeden, látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Mondjam vagy hallgassak?

ke_pernyo_foto_2021-05-29_7_48_31.png

Anna és Réka régóta barátnők. Nem azok a „sülve-főve”, „együtt megyünk mindenhová” karakterek, de mindketten tudják, hogy számíthatnak a másikra – legalábbis ezt vallják. Anna jelenleg egyedül él, nincs párkapcsolata, most az önfejlesztésre, önismeretre koncentrál – nem csoda, hiszen néhány hónapja lépett ki egy bántalmazó kapcsolatból. Felismerte, hogy ő sodródott mindig hasonló férfiak karjaiba, és ezen kizárólag ő tud változtatni. Réka támogatja is ebben, csakhogy Annának nem hitelesek barátnője megerősítései (pl. „Jobb lesz neked most egyedül” vagy „Sajnos mindig kifogod a kreténeket”), hiszen ő maga rendszeresen olyan férfiakat fog ki, akik könnyen elcsábulnak.

Így történik ez most is. Anna éppen fodrásznál volt, amikor elkapott egy beszélgetést, amikor egy hölgy éppen arról áradozott, hogy milyen fantasztikus az új hódolója (a főnöke), akinek igaz, hogy még van barátnője, de ez bizonyára hamarosan változni fog. Eleinte csak mosolygott a történeten, hogy hogyan választotta ki őt a sármos pasi asszisztensének, és hogyan kezdődtek a légyottok, de hamar az arcára fagyott a mosoly: a nő olyan részleteket árult el a férfiról, ami egyértelművé tette: Réka pasijáról van szó.

fodra_sz.jpeg

Hosszan gondolkodott, hogy közbe szóljon-e, hogy épp az ő barátnőjének a párjáról beszél, de végül hallgatott – egyrészt a döbbenet miatt, másrészt nem szeretett volna kellemetlen helyzetbe kerülni. Pedig a nehéz rész csak ezután következett. Anna nem tudott mit kezdeni az információval, álmatlan éjszakái voltak, hiszen birtokában van egy súlyos titok, ami megváltoztathatja Réka életét – sőt a kettejük kapcsolatára is kihathat.

„Félek, hogy rám fog haragudni, mert tönkreteszem a boldogságát. Tudom, ez így hazugság, de lehet, ez csak egy múló szeszély Karcsi részéről és nem akar semmi komolyat ettől a csajtól.” És áradt Annából a bizonytalanság és az önostorozás, hogy ő tenné tönkre barátnője fantasztikus kapcsolatát. „Azért Karcsi szereti Rékát, és igazi támasza, de hát ő ilyen típus, kacérkodik a nőkkel.” Szuperül hangzik, igaz? „Ráadásul lehet, hogy Réka azt hinné, féltékeny vagyok az ő boldogságára, azért értek félre mindent és azért mártom be az ő Karcsiját”. Sajnos nem alaptalan a félelme, hiszen ez tényleg gyakori jelenség hölgyeknél, hogy aki egyedül van, retteg attól, hogy körülötte boldogok legyenek az emberek, és annak szurkol, hogy ebben az állapotban maradjanak társai, és sorra beszéli le barátnőit az épp aktuális udvarlókról. Azonban itt nem ez volt a helyzet, mert Anna nagyon szépen beleállt abba, hogy magával foglalkozzon, és tudatosan nem is keresett másik férfit, ráadásul egy igazán jólelkű kis hölgyről beszélünk. Viszont most összenyomta a titok súlya, mert valóban szereti Rékát, akit sosem akarná megbántani. De milyen barát az, aki ha tud egy ilyen meghatározó dologról, elsumákolja azt?

Azt vallom, hogy nem érdemes beleszólni mások kapcsolataiba, döntéseibe, és tanácsot is csak akkor adjunk, ha kifejezetten arra kérnek minket. Amikor valami komoly visszajelzést adnék én is a coachee-jaimnak, megkérdezem, hogy mondhatom-e, tényleg tudni szeretnék-e? Ha erre valaki nemet mond, akkor legalább tisztában van azzal, hogy valószínűleg nem bírja el az információ súlyát, és finomabban kell haladnunk – de a lelke mélyén igenis érezni fogja, mi az igazság. És így is hatni fog rá.

Ebből kiindulva hasonló helyzetekben azt szoktam javasolni, hogy egy könnyed beszélgetés keretei között meséljük el az érintettnek, hogy milyen kínos helyzetbe kerültünk, megtudtunk egy barátnőnk pasijáról kompromittáló dolgokat, és képtelenek vagyunk eldönteni, mit tegyünk. Kérdezzük meg, ő mit javasol, ő mit tenne a helyünkben? Fordított esetben ő szeretne tudni erről? És a válaszok tükrében mondanánk el neki, vagy hallgatnánk a dologról.

Anna is így tett. Réka azt mondta, mindenképp szeretné tudni, ezért Anna kb. 10 perces felvezetés és körülményeskedés után elmondta neki. Ami szuper, hogy Réka egy pillanatig nem érezte, hogy barátnője boldogtalannak akarná látni, sőt megköszönte, hogy ennyire tapintatos volt, és kipuhatolózta, hogy elmondja-e a titkot. Persze Réka kiborult, és kérdőre vonta Karcsit, aki sokáig nem is magyarázkodott, és eszében sem volt megválni asszisztensétől – természetesen Rékára fogta, hogy miért nem zárkózik el "teljesen" más nők bájaitól. Szakítottak. Ez azért is volt a legszerencsésebb végkifejlet, mert ennek hatására Réka is elkezdett ébredezni, és rálátni a párkapcsolati működésére. Most kivételesen ő sem rohant egy másik férfi karjaiba, hanem elkezdett magával, a családi mintáival és programjaival foglalkozni. És ezt többek között Annának is köszönheti, és annak, hogy barátnője nem erőszakolta rá a megoldást, csupán elindította egy önismereti úton.

bara_tno_k.jpeg

Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Miért használnak ki mindig?

ke_pernyo_foto_2021-05-21_18_01_47.png

Gyakori kérdés. Értetlenség. „Miért ezt érdemlem? Miért vonzom be újra és újra ugyanazt a típust? Miért vagyok ilyen szerencsétlen a szerelemben?”

Férfiak és nők egyaránt szenvednek ettől az állapottól, és nem is sejtik, mi állhat a dolog mögött. Csupán azt tapasztalják, hogy hiába lépnek egyik kapcsolatból a másikba, egyik se lesz jobb. Ezzel ez a baj, a másikkal az, de hasonlóan rossz érzést kelt bennük.

Nándi 12 éve él külföldön, néhány éve Svájcban praktizál - orvos. 6 éve váltak el Zsófival, két fiuk van. Azonban Nándi elég nehezen mond le fiai társaságáról, akik már kamaszok, több önállóságra vágynak, és ezt már mondták is az apjuknak. Nándi viszont tele van lelkiismeretfurdalással, így folyamatosan kompenzál. „Persze, hogy pótolni akarom a kiesett időt, és nem szeretném, hogy bármiben hiányt szenvedjenek, csak mert az anyjukkal különváltunk.” Ezért sorra veszi a méregdrága játékokat, gépeket, ruhákat, és nem érti, hogy miért lesznek a fiúk egyre követelőzőbbek és tiszteletlenebbek. „Eddig az anyjuk húzott le folyamatosan, most már a gyerekeim is. Nem értem, ekkora baleknak tűnök?” Persze a szerelmi életében sem érzi sikeresnek magát, hiszen hiába próbálkozik, valahogy mindig belefut az olyan kapcsolatokba, ahol a nők ideig-óráig randizgatnak vele - úgy tűnik, mintha alakulna, fejlődne a kapcsolat, és a hölgyek egyszer csak szakítanak, mondván: nem erre gondoltak, nem lettek igazán szerelmesek, nekik ez túl sok.

Nándi persze értetlenül áll a dolog előtt, hiszen ő úgy érzi, odateszi magát és foglalkozik az éppen aktuális hölggyel, de ezek szerint ez mégsem elég. Kérdeztem, mit ért az alatt, hogy odateszi magát? „Vacsorázni viszem, virágot küldök nekik, és még ajándékokat is kapnak tőlem. Azért sok nő összepisilné magát, ha tized ennyit kapna.” És itt bújt ki a szög a zsákból. Tetszik, vagy sem, ha én mindenki felé (gyerek, nő, barátok) azt mutatom, hogy én a szeretetemet pénzben fejezem ki, akkor ne csodálkozzak, ha előbb-utóbb ez lesz felém az elvárás.

szi_v_pe_nz.jpeg

És én teljesítem is az óhajokat, de azért véletlenül sem önzetlenül, hanem elszámoltatom őket, hogy akkor tessék ezt értékelni, tessék engem szeretni! Ha pedig ezt nem teszik, ismét csalódom a világban, ami annyira igazságtalan és kihasználó. Persze a minőségi idő már luxus, hiszen a sok munka és a gyerekek mellett (akik meg már inkább a haverokkal lógnának) hol van idő egy nőhöz rohangálni, így marad a hétvégékből egy nap – már amelyik – és néha egy-egy hétköznap este. Mondjuk van, hogy akkor is a volt feleség hívja este 10-kor, hogy a fiúkkal mi a helyzet és hogy el ne felejtse utalni a gyerektartást.

Így nehéz. Egy kialakulóban lévő kapcsolatban a felszínes törődés nem fog mély érzelmeket kihozni a másikból. Eleinte le lehet venni sokakat a lábukról drága ajándékokkal, azonban aki ezek miatt marad benne ebben a viszonyban, azon ne is csodálkozzunk, hogy le fog húzni. És ráadásul utána még le is lép, mert megelégeli, hogy neki nincs helye a férfi életében, és ezt már nem fogja kompenzálni egy rózsacsokor.

És akkor ott állunk, hogy hiteltelennek tartanak a gyerekek mint apát, hiszen ott játszanak ki, ahol csak akarnak, érzik rajtam a bűntudatot, a zavart, azt, hogy nem tartom kézben a dolgokat, nem én irányítok, és hiteltelennek tartanak, mint férfit, akit a nők csak pénzeszsáknak használnak, és még így se tudja megtartani őket. Ráadásul a nőkről is ez a kép fog kialakulni bennük, hiszen az apjuk folyton ezt mondja, és még a saját édesanyjuk is így cselekszik. Szuper minta, igaz?

Hiába pénzelsz mindenkit, szeretetet és tiszteletet nem kapsz cserébe. Sőt...

Akkor mi a megoldás? Teljes újratervezés. A gyerekekkel nehezebb menet lesz, hiszen a pénzelő, mindent megengedő, kiszolgáló és ragacs, papucs apuciból egyszer csak következetes, határokat szabó, határozott és támogató apa válik – már ha ez meg tudjuk lépni. Eleinte jön a hitetlenkedés és lázongás – kitartás és kommunikáció kérdése, hogy átmegy-e az új program. A magánéletben: először is el kell dönteni, hogy milyen kapcsolatot szeretnénk. Egyáltalán van-e időnk és valódi igényünk minőségi kapcsolatra? Milyen alapokat kell biztosítanunk mindehhez? Mi az, ami számunkra fontos a másik személyét illetően? Ha ez megvan, és kifejlesztjük az önbecsülésünket, már nem fogjuk beengedni azokat az embereket az életünkbe, akik által csak kevesebbnek érezzük magunkat. Mert általános tény: mindenkivel csak azt lehet megtenni, amit enged. Ha én kiszolgáló személyzetként viselkedem, meg fog találni az a zsarnok, akivel játszhatom tovább a szerepemet. De ha én eldöntöm, hogy tisztelem magam, és ezt elvárom a másiktól is, akkor az első jeleknél észreveszem, ha valaki csak le akar húzni, és útjára engedem. Mert ez az én döntésem. Sajnálhatom magam és okolhatom a világot, de igazából én vagyok érte a felelős. Hogy milyen életet élek és milyen példát mutatok a gyermekeimnek. Maradok a lúzer szülő, akit mindenki hülyének és pénzeszsáknak néz, vagy olyan emberré válok, aki tud változtatni, határokat szabni, és tenni a saját önbecsüléséért és boldogságáért. Na ez már tanítás. Lehet. De a legtöbben ezt sosem lépik meg, és maradnak az önsajnálatban: miért használ ki engem mindenki...

Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Meddig torzíthatjuk el a valóságot?

ke_pernyo_foto_2021-05-04_12_57_24.png

Bizonyára sokan kaptak gyerek- vagy ifjúkorukban bizonyos testi adottságaikra gúnyos megjegyzéseket: elöl deszka hátul léc, digi-dagi-daganat, cérna, colos vagy épp törpe, és még sorolhatnám. Másokat ezzel szemben folyamatos elvárások elé állítottak: légy te a legszebb, a legkülönlegesebb, legcsinosabb. És nagy valószínűséggel sokuknál ezek a bántások és parancsok nem tűntek el nyomtalanul, és mind a mai napig kihatnak az önképükre.

pexels-anna-shvets-4970834.jpeg

Többen közülük úgy dolgozták fel például a sértéseket vagy az elvárásokat, hogy megváltoztatták a külsejüket: megcsináltatták a mellüket, levarratták a fülüket, kiegyenesíttették az orrukat – azaz kompenzálták a csúfolt testrészüket. Aki ezt elítéli, az nem – vagy nem azzal a mélységgel - élte át azt a fájdalmat, amit a kirekesztettség és a „nem vagyok elég jó” érzése okoz. Persze az a legszuperebb, ha valaki olyannak fogadja el magát, amilyen, és megtanulja szeretni magát így is. A többieknek marad a kompenzálás.

Azonban ez mára már egy teljesen szélsőséges irányba mozdult el, amit nem lehet nem észrevenni. A minap egy celeb új párja mutatkozott be egy reggeli műsorban, akiről utána azért cikkeztek, mert totálisan másképp néz ki az insta fotóin, mint a valóságban. És valóban, elnézve a videófelvételt (a valóságról) és a megkreált képeket, két teljesen különböző hölgy arcát láthatjuk. A korábban gyönyörű modellnek nevezett nőről kiderült, hogy valami nagyon nem stimmel az általa közölt képekkel, de ami komolyabb probléma: az önképével. És bár valószínűleg sokan a valóságban is egy helyes csajnak tartják - persze ez ízlés dolga -, ez a felismerés akkor is rém kellemetlen.

De nem kell ennyire messzire mennem: tágabb ismeretségi körben is fellelhetőek azon hölgyek és urak (igen, ők is), akik olyan képeket töltenek fel magukról, amiken mérsékelten hasonlítanak saját magukra.

Ami szomorú eset, hogy adott például egy alapvetően szép, negyvenes hölgy, aki büszke is a külsejére, rendszeresen fiatalkori képeivel nosztalgiázik (ahol tényleg gyönyörű, zéró retussal), és mellé feltesz egy új képet, ahol láthatóan túl lett tolva a botox, és még ezt az arcot is agyonphotoshopolja...  (Másoknál gyakran látom, hogy a megváltoztatott méretű szemek kb. 1,5-2-szeresei a valódinak. Ez szemüveggel megspékelve például tényleg egy megdöbbentő kombináció.) És persze várja a reakciókat, hogy „Te Natasa, hát Te semmit sem változtál az évek alatt!”, és ha ez nem történik meg, akkor törli a képet. Nem fogadja el, hogy nem - vagy nem eléggé - csodálják őt. "Hogy lehet ez? Hiszen én még mindig gyönyörű vagyok!" Nem képes elfogadni, hogy már nem 20 éves, hogy nem annyira feszes a bőre, hogy a fess, fiatal férfiak már nem az ő fotóit like-olgatják. (És gyakran egyedül is maradnak a nagy csodálatért vívott harc közepette. Ugyanis nem mindenki vevő a minduntalan önimádó karakterre.) Tovább megyek: egy ötvenes úr olyan képekkel hirdeti magát szakemberként, ahol konkrétan nem lehet felismerni, és több ismerőse ráír, hogy „Te Aladár, ki ez?!? :D”. Igen, 20 évvel fiatalabbnak tűnik, a probléma csupán az, hogy az nem ő. És egyértelműen látszik a kétségbeesett manipuláció, a képszerkesztés.

photoshop.jpeg

Persze mindenki maga dönti el, mit kíván mutatni a külvilágnak. Ráadásul álszentség lenne azt mondani, hogy nem akarja magát az emberek jelentős része a legjobb, legelőnyösebb úton-módon prezentálni, vagy olyan hangulatot közvetíteni, amiben komfortosan és önazonosnak érzi magát. Ahol tetszik magának, de legalábbis nem szörnyülködik a saját kinézetén és nem csak a hibákra fókuszál. Ahol nem látszik minden egyes gyulladt pattanás, amiért esetleg további bántások érik az illetőt. Vagy felerősíti/tompítja a kontrasztokat, mert úgy kellemesebb lesz a kép színvilága, vagy jobban átadja az adott érzést, hangulatot.

pattana_s.jpeg

De azért szerencsés, ha még felismerhetőek vagyunk a fotóinkon. És igen, a legtöbb telefonon alapbeállítás a beauty face (erre én is csak nemrég döbbentem rá :D), és sokan már messengerezni sem szeretnek applikációs smink nélkül. És amikor a személyes találkozásra kerül a sor, jön a para... Mit fog szólni a másik a valódi kinézetemhez? Ez picit olyan, mint amikor valaki 2 maxi szivacsos melltartóval közlekedik, és mikor az első vetkőzésre kerül a sor szex előtt, a pasi arcára kiül a döbbenet. Persze a férfi lesz a „szemétláda” és a felszínes: „Neked csak ez volt a fontos, hogy csöcsös vagyok-e vagy sem?” És a felháborító eset után a leányzó elkezdi megutálni a dúskeblű nőket - akik minden bizonnyal felszínesek és közönségesek -, az igazságtalan világot, közben még mélyebbre zuhan az önértékelési zavarában. Vagy megműtteti magát - lehetőleg minél nagyobb melleket szeretne. Mindez miből indult ki? Egy képzelt elvárásnak való megfelelési kényszerből, az önszeretet hiányából és a kamuból. Miközben rengeteg férfi kimondottan a kismellű hölgyeket szereti, vagy nem ez a dolog izgatja leginkább. 

melltarto.jpeg

Szóval akinek nem inge, ne vegye magára! Viszont a felelősségvállalás fontos. Mert azért az szomorú, hogy már az alsós gyerekek is photoshopolják a fotóikat, műkörmöket ragasztanak magukra, befestik a hajukat, krémezik az arcukat, van, aki elkezd fogyókúrázni, csupán mert a környezetükben csupa kamu fotót, eltorzított valóságot, agyonműtött felnőttet látnak. Hogy lesz így lehetőségük elfogadni és megszeretni saját magukat? Költői kérdés...

Ha úgy érzed Neked is van dolgod az önszeretettel, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Miért nem kellenek a jófiúk?

ke_pernyo_foto_2021-04-28_8_42_25.png

Laci egy helyes, sportos, visszafogott karakter, harmincas éveinek végén jár, nincs gyermeke. A maga ura, jól keres, nincsenek tartozásai, se káros szenvedélyei, rendben van az értékrendje, megtalálta helyét a munka világában is. Ennek ellenére egyedülálló. Hiába lenne nyitott egy kapcsolatra, a szerelem valahogy mindig elkerüli. „A nőknek csak a rosszfiúk jönnek be. Aki odafigyel rájuk és kimutatja a szeretetét, azt hamar eldobják.” Panaszkodik Laci. „Én meg odateszem magam, és mégsem kellek egy idő után. Unalmas vagyok nekik?”

Sajnos több úr is jár hozzám, akik hasonló problémával szembesülnek. Elvileg ők az áhított férfiak, akikről sok hölgy csak ábrándozik. Hogy bárcsak lenne olyan férfi, aki szeret, foglalkozik velem, aki megbecsül, aki ki tudja mutatni az érzelmeit, aki mellett nyugi van... És képzeljük csak el: VAN ILYEN! Azonban azon pasik, akik ezt elmondhatják magukról, sokszor mégis egyedül maradnak. A kereslet és a kínállat valahogy nagyon elkerüli egymást. Miért van ez?

Mi nők hajlamosak vagyunk a tökéletes társat hajkurászni. Aki benne ragad ebben a hajszában, sajnos esélyes, hogy magára marad. Mert olyan, hogy tökéletes, szimplán nem létezik. A mesebeli hercegnek is büdös a szája, mikor reggel felkel, és bizony, ha birodalmat irányít, akkor nincs ideje folyton velünk törődni és a lelkünket pátyolgatni. Amikor erről beszélgetünk coachingon, rendszerint belátják a hölgyek, hogy sokszor irreálisak az elvárásaik, vagy olyan dolgokhoz ragaszkodnak, ami egy kapcsolat – és a boldogságuk – szempontjából totálisan irreleváns. Például nem teljesen mindegy, hogy valakinek van-e doktori címe? Attól még, hogy nekem van, miért kell ennek elvárásnak lennie? Ha én diplomás vagyok, nem tudok közös életet kialakítani valakivel, aki intelligens, akivel közös az érdeklődésünk, értékrendünk, de mondjuk technikuma van? Megéri inkább egyedül maradni, mintsem lazítani ezeken az elvárásokon?

Szuper példám erre Liza esete, akit egy többdiplomás ügyvéd vitt el moziba, ahol a férfi fizette a mozijegyet, a hölgy pedig a popcornt és a kólát – mondván nehogy lehúzásnak érezze az „úriember”. Azonban a leányzó abban már nem volt benne, hogy így a 2. randi alkalmával mással is fizessen – ha értjük, mire gondolok -, így visszautasította a férfi egyértelmű jelzéseit, aki felháborodva küldte el a hölgyet (szó szerint idézem): „Amennyi pénzt és időt rád pazaroltam, igazán le....hattál volna te ostoba, buta k...a!” Megigazította a nyakkendőjét, és távozott. Na ennyit arról, hogy a diplomához ragaszkodunk.

o_lto_ny.jpeg

Akkor miért nem kellenek a jófiúk?

Sokszor hangzik el hölgyektől alábbi mondat: nekem a normális túl unalmas. Ezen általában elnevetik magukat, pedig a dolog háttere ennél sokkal komolyabb. Tetszik vagy sem, akik még az önismereti útjuk elején tartanak, a gyermekkori mintázataikat ismételgetik vagy éppen kompenzálnak. Ehhez pedig elengedhetetlen egy olyan „társ”, akivel megerősíthetjük ezeket a mintázatokat, ismerős programjainkat. Ha elhanyagoltak, nem szerettek, nem voltunk elég jók, érzelmileg zsaroltak, bántalmaztak, megaláztak vagy korlátoztak, jobban szerették a testvérünket, esetleg elhagytak, stb., akkor még jó ideig képesek vagyunk olyan férfit/nőt választani, akikkel ezeket az élményeket éljük át újra és újra. Szóval ha felmerül a kérdés, hogy miért lépünk bele mindig ugyanabba a pocsolyába, jó eséllyel ez lesz a válasz. Az, hogy éppen milyen kapcsolatban vagyunk benne, hűen tükrözi, hogy hol tartunk az önismerettel, önszeretettel. Mert ha már megdolgoztuk az elakadásainkat, és tiszteljük a saját határainkat, nem megyünk bele egy olyan viszonyba, ami nem elég jó nekünk. Csupán akkor bánthatnak minket, ha mi ehhez asszisztálunk és elfogadjuk, nem lépünk ki belőle. Amint rendezzük a sorainkat, és elég fontossá válunk a saját magunk számára, harmóniába kerülünk a belső világunkkal, máris merőben más férfiakat fogunk megérinteni. Aki nem a bennünk lévő áldozatra reagál, hanem egy hasonlóan ép, egészséges lelkületű nőre. Akkor már tetszeni fog a jófiú karakter (nem összetévesztendő az anyámasszony katonája típussal), mert nem érezzük szükségességét annak, hogy megmentsünk, megértsünk, mártírkodjunk vagy harcoljunk. Már nem kell az állandó dráma. Szimplán beengedjük a Jót.

Így a „jófiú” olyan társra lelhet, akinek már nem alapprogramja a világgal való hadakozás. Ilyen párból azonban jóval kevesebb van, ezt érdemes számításba venni, hiszen az emberek jó része még futtatja a sérelmes köreit. Lehet, hogy várni kell rá, de sokkal inkább megéri, mint belemenni egy egyoldalú kapcsolatba, ahol megmentővé vagy apukává kellene válni, és ahol amint a „kislány” felnő vagy megerősödik, újabb patrónus után néz. Ezt kellett megértenie Lacinak. Nem a "rosszfiúkra" vagy a gazdagabbakra, a doktorokra kellett fújni, hanem felismerni, hogy melyik típus kit vonz. És ami a legfőbb: magára koncentrálni. Az önbizalmát helyretenni, és kilépni az "én nem kellek senkinek" és "igazságtalan a világ" programokból. Nem másokkal, hanem magával foglalkozni. Makacs férfi lévén nehezen ismerte be, hogy ő is felelős az életéért és az egyedüllétéért, de amint megtörtént az áttörés, Laci elkezdett a félelmeitől mentesen nyitni a világ felé, és már teljesen más típusú hölgyek keresik a társaságát - olyanok, akik értékelik őt olyannak, amilyen. Most sem a világ változott meg, csupán a Laciban történt hatalmas változást tükrözte vissza. 

Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta 

 

Miért szeretünk drámázni?

ke_pernyo_foto_2021-04-07_20_55_20.png

Mielőtt még sokan felhorkannak, hogy „ugyan miért szeretne valaki drámázni?”, fogadjuk el, hogy sokan már-már függői a szélsőséges jelenetek generálásának. Mert az nem unalmas. Az ismerős (akár gyermekkorból), izgalmas. Ott ki lehet csikarni a mély érzéseket a másikból. Talán akkor észbe kap a férfi, hogy elveszíthet. És akkor végre kijön belőle az a hősszerelmes, akire mindig is vágytunk. Ugye? Azonban arról nem szól a fáma, hogy mi történik akkor, ha ez rosszul sül el. Amikor rádöbbenünk, hogy a párunk annyira nem szenvedélyes típus (mint a lovagregényekben), és annyira nem fog teperni azért, hogy visszahódítson minket. Sőt. Tovább megyek. Lehet, hogy már a végét járja, és borzasztóan unja a hisztérikus kirohanásainkat, és az állandó elégedetlenségünket, szomorúságunkat, a panaszáradatot. Amikor semmi sem (elég) jó.

Belegondolok, hogy hogyan érezném magam egy olyan kapcsolatban, ahol állandóan attól kell tartanom, mit ért félre a másik, min sértődik meg, mi miatt jön az újabb elkeseredett „érfelvágós” beszélgetés. És bármit teszek, semmi sem üti meg az elvárt szintet, és ez folyamatosan az orrom alá is van dörgölve. Őszintén mondom, hogy nem sokáig bírnám.

Persze, sokan vallják, hogy kell egy kis hiszti a nő részéről, mert az szexi tud lenni. Embere válogatja, kinek mi jön be, azonban az időnként egy kis hiszti és a folyamatos csesztetés között van egy elég erőteljes határvonal. Amit igenis észre lehet venni – maximum nem akarjuk.

Előrébb kell tartani ahhoz az önismeretben, hogy felismerjük magunkban a drámakirálynőt, és ne fogjuk a körülményekre, a párunkra, hogy miért vitatkozunk állandóan. Nagy valószínűséggel mi (is) generáljuk a drámát. És utána hívjuk a barátnőket, hogy mennyire mélyponton vagyunk, és Béla nem érti, mi is a bajunk, pedig ott zokogunk előtte. Biztos egy érzéketlen fatuskó, mert ilyenkor elvonul, hozzánk se szól, sosem lehet vele megbeszélni semmit. És egyre távolodunk egymástól, eszébe sem jut harcolni kettőnkért.

Ismerős? Akkor képzeljük picit magunkat a férfi helyébe! Ott van egy nő, aki rendszeresen szomorú mellettünk – ezek szerint mi képtelenek vagyunk boldoggá tenni őt. Többször el is sírja magát, és kántálja, hogy ennek így nincs értelme, mit is akarunk mi egymástól? Bemárt a barátnők, család előtt, akikkel ezután már kb. találkozni sincs kedvünk, mert biztos elítélnek, hogy miattunk ilyen boldogtalan Böbe. Ha megpróbáljuk megölelni, ránk förmed, hogy „hagyjál!”, és ha szót fogadunk, akkor meg azon borul ki, hogy nem próbáljuk megvigasztalni. Nincs mese, véglénynek érezzük magunkat, aki tönkreteszi egy nő életét.

no.jpeg

Átéreztük? Ugye borzasztó? Akkor képzeljük el, hogy vannak férfiak, akik egy életen át vállalják ezt a szerepet. Érthetetlen. Inkább hallgatnak, és vagy italba, videojátékokba, vagy kisebb-nagyobb kalandokba menekülnek az állandó harcok elől.  És akkor természetesen ezért is kapnak a fejükre.

Tévedés ne essék, nem a férfiakat oldozom fel a felelősségük alól, azonban fontos, hogy mi is lássuk, mit okozunk a hű de nagyon szexi és nőies drámakirálynőségünkkel és áldozat karakterünkkel.

Felejtsük el azokat a romantikus filmeket, amiket sokszor nők írnak és hatásvadászra kerekítik a sztorijukat. Ahol lehetetlen férfikaraktereket kreálnak, akiknek életük értelme a szerelmük, és folyamatosan fel akarják áldozni magukat értük, és egyedüli életcéljuk, hogy boldoggá tegyék párjukat. (FYKI ha van ilyen típus a való életben, az általában az a férfi, aki kb. 2 hetente lesz halálosan szerelmes más-más nőkbe, és a nagy szenvedélyességébe és érzelmességébe sajnos egyszerre több hölgy is belefér, tehát igazából ne is várjuk el tőle a hűséget...)

Nem szeretnék illúzióromboló lenni, de a mesebeli hercegek – ahogy a nevük is mutatja – a mesékben léteznek. Éppen ezért a valós, igazi férfiaktól ne várjuk el azt, amiket a filmekben látunk. A való életben kommunikálni kell! Elmondani, hogy mit szeretnénk, mi az, ami bánt, és vállalni a mi felelősségünket is! Beszélgetni és nem hisztizni! Nőként és nem hárpiaként vagy ellenségként. Próbálni megérteni a másikat, de nem manipulációs technikákkal, és nem mindenáron kicsikarni az infókat.

Röviden: FELNŐTTként. Egyenrangú félként. Szerető társként.

Az uraknak pedig egy javaslat: ne menjenek bele a játszmába! Általában az ilyen megnyilvánulások azt üzenik: szeress és mutasd ki! Tegyünk így, de ne kiengesztelésképpen, hanem mert törődünk a másikkal. Azonban érdemes visszajelzést adni a mi érzésünkről is, és hogy ez a viselkedés épp az ellenkezőjét váltja ki belőlünk, mi több: csak mélyíti a szakadékot.

Persze van, hogy 2 ember sehogy sem illik össze, nem tudnak összecsiszolódni, nem jutnak egyről a kettőre. Az egy másik téma. De ha fontos számunkra a másik, és szeretnénk örömben élni, EGYÜTT, az kizárólag akkor megvalósítható, ha dolgozunk rajta. És felejtsük el a drámakirálynőséget és az áldozati szerepkört, mert egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy magunkra maradtunk a világfájdalmunkkal.

Ha változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

süti beállítások módosítása