Racionalitás és lélek találkozása - Vedd kezedbe az életed irányítását!

Önkép - Molnár Marinettával

Miért áldozzuk fel magunkat?

Avagy miért választjuk a megmentő szerepét

2020. november 08. - Molnár Marinetta

ke_pernyo_foto_2020-11-08_15_27_59.png

Mostanában több coaching folyamatomban merül fel az önfeláldozás kérdésköre. Megosztom Veletek a saját történetemet, remélem tudtok belőle erőt meríteni - vagy legalább elgondolkodni azon, hogy mennyire éri meg megvívni mások harcát. 

Tizenéves koromban elhatároztam, hogy az lesz az életcélom, hogy segítsek másoknak, akit csak lehet, mentsek meg. Igen, mindez felnőtt fejjel már megmosolyogtathat sok embert. De akkor őszintén hittem abban, hogy ez így működik. Az ugye egy másik témakör, hogy ez miért alakul ki egy gyerekben, de a lényeg, hogy azt éreztem, csak akkor vagyok szerethető, ha ennek alapján élem az életem, azaz harcolok mások érdekeiért. Kerestem a lehetőségeket (akkor ez természetesen még nem tudatosodott bennem), alkalmakat, ahol megharcolhatom mások harcát. Mert szegények mennyire egyedül vannak. Mert hát ők gyengék ehhez. Szegények. És akkor is belementem ilyen helyzetekbe, amikor tökéletesen tudtam, hogy én nagyon rosszul fogok járni, de másokon segítek. Ez olyan romantikus hős karaktert alakított ki bennem, és észre sem vettem, hogy újra és újra olyan szituációkban találom magam, amikor “fel kell áldoznom magam”, és más csatáját vívom meg. Ami a "legcsodásabb" ebben, hogy sokszor pont az állt ki utána mögülem, akiért éppen vásárra vittem a bőröm.

Számtalanszor tapasztaltam ezt: gyerekkoromban, ha leszidtak valakit igazságtalanul, kiálltam mellette, és egyszer csak azt tapasztaltam, hogy egyedül maradtam az igazságért vívott harcban - a védenc szépen kifarolt az ütközetből. Rendszeressé váltak ezek az élmények, egészen addig, amíg meg nem értem a felismerésre.

Sosem felejtem el, igazgatóként el kellett küldeném egy férfit - úgy vélem koholt vádak alapján (ebbe már nem volt beleszólásom, csak a kijelentését kellett intéznem).  Rövid időn belül a feleségét is el kellett volna küldenem (és valakit azonnal a helyére tennem), aminek ellenszegültem, tudván, hogy több gyermekük van, és egyszerre 2 munkanélküli szülő borzasztó nehéz helyzetet teremt egy családnak. Napokig kérleltem a GM-et, hogy hadd oldjam meg a helyzetet, csak néhány napot kérek, elrendezek mindent. Persze húzta a száját, nem tetszett, hogy ellenszegülök a “parancsnak”, de végül megoldottam, és learathatták a babért, hiszen természetesen nem derült ki, hogy milyen harcokat vívtam, stratégiákat gyártottam, kalkuláltam, egyeztettem 0-24-ben. Természetesen ezután a GM viszonya már nem volt felém a korábbi, hiszen a harcosokat leginkább akkor szeretik, ha az utasításnak engedelmeskednek, nem pedig akkor, ha Jeanne d’Arcot játszanak. De ami őszintén meglepett, hogy Tímea, akiért éppen a harcot vívtam, utána arcokat vág rám, és rosszindulatú megjegyzéseket tesz rám a kollégáknak. Ki tudja, milyen fals információk juthattak el hozzá, azonban ez őszintén meglepett és kezdtem kijózanodni. Mivel nem azért tettem, hogy hálát kapjak érte, ráhagytam, és nem világosítottam fel. De még mindig nem volt elég a pofonból. Ahhoz, hogy rádöbbenjek, azonnali változtatásra van szükségem, át kellett élnem egy szakmailag és emberileg is  borzasztó megviselő szituációt. Itt sok ember érdekében kellett felvállalnom egy elég erőteljes konfliktust - természetesen beleálltam, hiszen mind emberileg, mind szakmailag így diktálta a lelkiismeretem. A végeredmény: egy lelkileg végtelenül megviselő időszak, hatalmas szakmai megmérettetés, aminek a végén sok ember munkáját sikerült megmenteni (hasonlóan 0-24-es bedobással, akárcsak Tímea esetében) , és a végén a "nagyon szépen köszönjük" helyett magyarázkodnom kellett (volna). Ez volt az utolsó csepp. Ez már eléggé fájt. Életem egyik legnagyobb tapasztalatát, tanítását kaptam ekkor, amiért - bár furcsán hangzik - rettenetesen hálás vagyok. Ekkor tudatosult bennem, hogy SENKIT nem lehet, és nem szabad megmenteni (itt persze nem a szegényekre vagy elesettekre gondolok). Épp egy pszichológus ismerősömmel beszélgettem, aki ledöbbent a történtek hallatán, és azon, hogy én derűvel és teljes nyugalommal mesélem a történteket. “Hogy csinálod?” - kérdezte. Hozzáteszem, ezzel a kérdéssel nem volt egyedül. Körülöttem a szakmailag elismert emberek nem hittek a fülüknek, és annak, hogy én ezt így élem meg. "Egyszer biztos kijön belőled a düh az igazságtalanság miatt." Nem jött. Mert nem volt. Mi több, ennek az eseménynek köszönhetem, hogy kialakult bennem az az egészséges dolog, miszerint fontos vagyok magamnak, és igenis jobban kell szeretnem magam. Hogy ha segítséget kérnek segíthetek, de nem kell mások harcát megvívnom. Nem kell feláldoznom magam. Hiszen ha egy kisebb pofontól megvédem a másikat, lehet, hogy egy nagyobbat már nem visel el, hiszen nem hagytam korábban, hogy megvédje magát. Tehát azzal ártok neki a legtöbbet, ha megoldom helyette - ráadásul teljesen feleslegesen bántom magam. Óriási felismerés volt mindez, ami megváltoztatta az egész életem. Rájöttem, hogy az életemet tényleg én irányítom. Választhatom azt, hogy folyamatosan csalódom az emberekben, hiszen én mindent megteszek értük, és tessék: hálátlanok, sőt velem vitetik el a balhét, de választhatom azt is, hogy hiszek bennük, és ha kérik - illetve tudok -, segítek nekik. De nem áldozom fel magam. Nagy különbség.

Kiskoromban volt édesanyámnak egy lemeze: Én mindenkiben csalódtam címmel. Már akkor sem volt szimpatikus a dal mondandója, és többször visszahallottam ezt édesanyámtól. Sajnos önbeteljesítő jóslatként én is sokáig működtettem ezt, ám amikor rájöttem, hogy mindez összefügg a megmenteni akarással, összeállt a kép. Igen, én futtattam ezt a programot. Márpedig ha ez így van, egyedül én vagyok az, aki felülírhatja ezt. Választhatom ezt, vagyis változtatok, vagy fogadom az újabb és újabb pofonokat. Amíg már eléggé fáj ahhoz, hogy változtassak. Én változtattam. Életem egyik legjobb döntését hoztam meg, aminek gyümölcsét nap mint nap élvezem - és remélhetőleg a coacheejaim is.

Írom ezt mindazoknak, akik még benne vannak az “akkor vagyok szerethető, ha feláldozom magam” periódusban. Fontos tudni, hogy ezáltal nem válunk szerethetőbbekké, mártírokká annál inkább. Ráadásul aki ezt hagyja nekünk, vagyis hogy feláldozzuk magunkat érte illetve az ő harcát vívjuk meg helyette, az nem szeret vagy becsül minket igazán, és nem is fog. Úgyhogy újratervezésre fel!

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

A bejegyzés trackback címe:

https://onkep.blog.hu/api/trackback/id/tr1516277508

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása