Racionalitás és lélek találkozása

Segítség, össze vagyok zárva a párommal!

Öröm vagy üröm a sok együttlét?

2020. május 08. - Molnár Marinetta

go.jpg

Eleinte többen azon viccelődtek, mennyi szakítás, válás lesz a karantén után, hiszen az emberek az összezártságban egymás idegeire fognak menni. A vicc sajnos kezd valósággá formálódni: számos esetről hallok, ahol a kapcsolat nem biztos, hogy kiállja ezt a próbát.

Sok elmélet született már arról, miért nehezebb manapság párra lelni és miért mennek tönkre a párkapcsolatok. Több forrás arra utal, hogy a két félnek kevesebb ideje jut egymásra, és így a kötődés is ingatagabb, mint szüleink idejében.

Erre jön ez az időszak, ahol aztán ténylegesen van ideje a pároknak időt tölteni egymással, és a végeredmény sokszor nem túl kecsegtető. Vajon mi áll e mögött?

Hanna két évvel ezelőtt azért jelentkezett hozzám coachingra, mert úgy érezte, kiégett a munkájában, váltani szeretett volna. Akkor azt hitte, az lesz élete legnehezebb időszaka, hiszen fejest ugrott az ismeretlenbe, a vállalkozói létbe – mára bebizonyosodott, mennyire jó döntést is hozott. A kihívás a párkapcsolatára is kihatott – de a sok feszültség, bizonytalanság ellenére Lacival kitartottak egymás mellett, úgy érezték, ezután már mindent kibírnak, semmi sem állhatja útjukat. Tavaly összeházasodtak, ez év elején pedig már a babaprojektet tervezték.

Most azért hívott, mert elmondása szerint nehezen tudja összeegyeztetni az új életét és a párkapcsolatát. Azonban hamar kiderült, más dolog áll a megkeresés hátterében: Hanna úgy érzi, eddig nem ismerte igazán Lacit, és amit most tapasztal, az hervasztó - mintha semmi közös nem lenne bennük.

Mint kiderült, eddigi életük abból állt, hogy mindig történik valami. Sokat utazgattak, összeköltözés, karrierváltás, házasság. Mindig volt téma: az éppen megoldandó vagy új helyzet. És most, hogy lelassult az életük, nincs semmi, ami elterelhetné kettejükről, a kapcsolatról a figyelmet. Eleinte ez is újszerűnek hatott, kitaláltak közös otthoni projekteket, hogy elüssék az időt. Azonban ez hamar kifulladt, és maradt a csendes egymás mellett ülés.

pexels-photo-3692885.jpeg

„Én nem is értem, hogy nem láttam ezt idáig? Mindig pörögtünk, teljesen más képem volt Laciról, azt hittem, ismerem. De most csak a távolságot érzem, és nem tudom, lehet-e ezen változtatni.”

Komoly próba ez egy párkapcsolat számára, pláne ott, ahol a közös élményekre építünk. Ilyenkor jövünk rá, hogy sokszor a problémák generálása is abból fakad, hogy történjen valami. Mert talán még az is jobb, mint csendben, érdeklődés nélkül tölteni a napokat egy másik ember mellett.

Mi a teendő? Borzasztó nehéz ez, mert nincs "tuti" megoldás. Talán érdemes ezt az időszakot egyfajta laborkísérletnek tekinteni, ami felszínre hoz lappangó problémákat, veszélyeket, különbözőségeket. Ez azért szuper hír, mert lehetőségünk van újragondolni, kivel mit tervezünk, és megvizsgálni, mit is akarunk valójában az életünktől. Ennek mentén akár új, biztosabb alapokra helyezhetjük a kapcsolatot, lehetőséget adunk magunknak arra, hogy igazán megnyíljunk a másik előtt, és mi is jobban figyeljünk a párunkra, a közös nyelvre.

Persze vannak, akik felismerik, ez nem az az élet, amit szeretnének magunknak, nem tudnak azonosulni a másik személyiségével, és kilépnek.

Mások a középutat választják: amennyiben lehetőségük van rá, különköltöznek, mondván majd meglátják, mennyire hiányzik a másik, és újra tudják-e építeni a kapcsolatukat.

De van még egy negyedik csoport: akik felismerik, hogy boldogtalanok, látják, hogy a párjuk is az, de nem szólnak, nem beszélik meg, nem változtatnak, félvén attól, hogy egyedül maradnak. Persze sokan sosem vallanák ezt be, még a legközelebbi barátoknak se. És az talán még borzasztóbb, hiszen egyedül cipelik ezt a terhet, és nap mint nap szerepet kell játszaniuk, és elviselniük döntésük következményeit.

Az online alkalmunk után Hanna úgy döntött, leül Lacival, hogy felvázolják a jelen állapotot és a lehetőségeket. Elmondása szerint egy meglepően „felnőtt” beszélgetést folytattak. Laci is csalódottnak érzi magát, de azt is tudja, hogy szereti Hannát. Ezért abban állapodtak meg, hogy a sodródás helyett elkezdenek tudatosan figyelni egymásra, a párkapcsolatukra. Mintha csak visszamennének az ismerkedés 0. percéhez. Elkezdenek újra „randizni”. Furcsán hangzik ez, hiszen együtt élnek, de Hannáék komolyan vették a dolgot, és megvalósították. Kibicikliztek egy-két eddig ismeretlen helyre, letelepedtek a fűre, és csak meséltek magukról, a gyerekkorukról, a számukra fontos dolgokról.

pexels-photo-977967.jpeg

„Hihetetlen, annyi mindent tudtam meg most Laciról, a múltjáról. Eddig inkább csak a praktikus dolgokról meg maximum a korábbi párkapcsolatokról beszéltünk, de például most tudtam meg, hogy milyen tragédiák történtek a felmenőivel, és ez hogyan hatott a szüleire, az életükre, az értékrendjükre. Döbbenetes.”

Van, ahol minden erőfeszítés ellenére is vége lesz a kapcsolatnak, de azt gondolom, hogy azzal a tudattal, hogy mi mindent megtettünk könnyebb meghozni a döntést.

Úgy érzem, Hannáék jó úton járnak. Elnapolták a babaprojektet, és most kizárólag egymásra koncentrálnak. Semmire sincs garancia, de ez egy teljesen új irány és új lehetősége annak, hogy igaz, mély kapcsolat alakuljon ki két ember között.

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad és változtatni szeretnél az életeden, látogass el a www.onkep.hu oldalra és keress bizalommal!

Újratanulni a hálát

img_20200503_164315.jpg

A minap egy kedves barátnőm küldött egy képet a tari Buddha Parkból, hiszen tudta, örömöt fog vele szerezni nekem. Eszembe juttatott néhány kedves emléket.

Az év elején jártam Thaiföldön, és megfogott az ott élő emberek élethez való hozzáállása, az, hogy mennyire tudnak örülni kicsiny dolgoknak is. Igyekeztem felfedezni olyan helyeket, eldugottabb kis falvakat, amik nem kimondottan a turistáknak szólnak. Nehéz leírni a tapasztaltakat, hiszen a szegénység, egyszerű lét ellenére a gyermekek arcán a játékosság, boldogság ragyog, és ez nem túlzás. Az egyik motoros körutazás alkalmával kaptam lencsevégre egy csodás kislányt, aki egy Mickey egeret ölelgetett a házuk ajtajában. Miután észrevett, percekig nevetett felém és integetett, mintha egy régi, szeretett ismerőse lennék. Mi volt az indoka? Leginkább semmi, csak az, hogy összeakadt a tekintetünk. Ennyi elég is volt az öröméhez. Mélyen meghatott, látván a körülményeit, a kis ruhácskáját, a koszos kis arcocskáját. Eszembe jutott az Ízek, imák, szerelmek című zseniális filmből ismert Tutti, akinek az volt az álma, hogy egyszer édesanyjával saját otthonuk legyen, és maga a tervezgetés is örömmel töltötte el.

img_20200210_182804.jpg

Visszatérvén Magyarországra magammal hoztam ezt az élményt, többször álmodtam is a Mickey egeres kislány képével. Úgy éreztem, hálásnak kell lennem azért, hogy annyi csodás dolgot tapasztalhattam, új érzésekkel gazdagodhattam. Nem hoztam haza drága emléktárgyakat, talán a buddhista szerzetestől kapott fonálnak örültem a legjobban, hiszen az nap mint nap emlékeztetett arra, hogy sok mindenért lehetek hálás, még a legnehezebb időszakban is.

img_20200424_115251-01.jpegÉs jött a próbatétel: beütött a járvány. Sokak legnagyobb félelme vált valóra: elvesztették munkájukat, többen a szerettüket, ráadásul a bizonytalanságot nem egyszerű megszokni. Hirtelen váltás volt ez számomra is, és kezdtem átvenni a világ félelmét, szorongását. Többen körülöttem elvesztették állásukat, fizetésüket, így tudatosan kellett megráznom magam, hogy lássam valahol a jót is. Eleinte nagyon nehéz volt. Hogyan legyek most hálás? Miért? Hogyan lehet pozitívnak lenni ebben az időszakban? 

Hiába a bezártság, az ember hajlamos pörögni a helyzetén, kizárva a megoldás lehetőségét. Mert az így nehezen jön. Erre jött az üzenet a Buddha Parkról – köszönöm Orsikám. :) És eszembe jutott a tündéri mosolyú kislány arca, aki a szegénység, kilátástalanság ellenére tud igazán boldog lenni.

Fogtam magam, elmentem Tarra, és meglátogattam a sztúpát. Isteni élmény volt. Éreztem az erőteljes pozitív energiákat, hogy van jó a világban. A folyamatosan hallható csengő azt hirdeti, hogy a hétszáz millió szent igét, mantrát tartalmazó imakerék egyet fordult. Teljesen mindegy, ki miben hisz, a jókívánságok önös céltól mentesek, egyetemlegesek. Míg körbejárjuk az imakereket, csak a jóra koncentrálunk, abban a néhány percben nincs járvány, nincs rossz gondolat, csak jóakarat és jó szándék. És bár semmi különlegeset nem teszel, valahogy megtisztulsz. Feltöltődsz. Megtalálod magadban a békét. Nem okolod a körülményeidet, a világot, az embereket. És tudsz újra hálás lenni. Újra gyermeki. Legalábbis velem ez történt.

img_20200502_192019.jpg

Mindenkinek más és más megoldása van erre a helyzetre. Nekem ez, és a thai kislány emléke sokat segített, ezért osztottam meg Veletek. Ha gondoljátok, próbáljátok ki vallástól, hittől, mindentől függetlenül.

Amennyiben Te is hasonló helyzetben érzed magad, vagy szeretnél változtatni az életeden, látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

 

Superwoman és a magánélet

Avagy sosem késő változtatni

wonder-woman-1016324_1920.jpg

Előző cikkem, A szingli erős nő csapdája sokakat megmozgatott, férfi-női oldalról számos üzenetet kaptam. A férfiak főként arról számoltak be, hogy a környezetükben is vannak „csapdába esett” nők, volt, aki a nővérét írta le, és hogy milyen jó lenne, ha belátná, csakis ő maga változtathat az életén. A hölgyek közül sokan magukra vagy barátnőjükre ismertek, tőlük is érkeztek történetek, kilátástalannak tűnő helyzetek.

Remélem segíteni fog egy konkrét eset, amit megosztok Veletek.

Tilda egy temperamentumos, igényes, vonzó, 39 éves üzletasszony (de jó pár évet letagadhatna a korából), akivel egy konferencián találkoztam. A szünetben való beszélgetés alkalmával kiderült, sok hasonló életesemény történt már meg mindkettőnkkel, csupán más megoldási stratégiát választottunk. Érezte, hogy hiába próbál változtatni, egyedül nem megy, így eljött hozzám. „Vágjunk bele minél hamarabb!” Tudtam, hogy komolyan fogja venni.

pexels-photo-1036622.jpeg

Az első találkozás alkalmával sokat nevettünk, viccesen adta elő a történeteit, mintha mindez egy komédia része lenne és meg se kottyanna neki, hogy 6 éve van egyedül, és bár olykor randizgat, a szerelem mégis elkerüli. Ráadásul hamarosan 40 éves lesz, és azt vízválasztónak tartja. Sikeres, saját cége van, párkapcsolat híján sokkal jobban pörög az üzleten, mint amennyire szerinte szükséges lenne, mikromenedzsel. Ráadásul nehezen éli meg, hogy alkalmazottjaitól nem várhatja el ugyanazt a maximalizmust, és ez újabb elégedetlenséget és feszültséget okoz.

„Te biztos nem így kezelnéd” – mondja nekem, mire elmosolyodom. Aki ismer, tudja, hogy sokáig én is nagyon hasonló cipőben jártam. Amíg benne vagyunk a mókuskerékben, el sem tudjuk képzelni, hogy lehet másképp, vagy ha még el is képzeljük, borzasztó nehéznek tartjuk az első lépés megtételét, mintha az életünkről kellene lemondanunk. Pedig arra a kérdésre, hogy mennyire elégedett az életével, Tilda csupán 50-60%-ot mond. És ennél a pontnál van vége a nevetgélésnek. Azért ez egy elég alacsony százalék – fűzöm hozzá. „Igen, tudom. És kezdek lemondani arról, hogy ez valaha is jobb lesz.”

Hányszor találkozom olyan hölgyekkel, akik társaságban a mindig pozitív, csak nevetős, semmit nem halálosan komolyan vevő képet mutatják magukról, pedig belül közelítenek a feladás felé. 

Na igen, de egyszer csak le kell venni azt az álarcot – mondja elgondolkodva, majd folytatja -, és az már nem annyira cuki. Mindig azt hittem, én vagyok a giga főnyeremény, mert megállok a saját lábamon, céget építettem, van pénzem világot látni, a külsőmre mindig is adtam, értelmes, igényes vagyok, mi kell még? Mondjak le mindenről és legyek csak behódolt háziasszony?

A behódolt megütötte a fülem. Kiderült, hogy Tilda egyszer volt már menyasszony, s bár a kezdetekben nagy volt a szerelem, később ő lett az úr a házban, és mindennek úgy kellett alakulnia, ahogy ő akarta. Hozzászokott ehhez a szerepkörhöz, a munkában is ezt képviselte, és a két oldal (magánélet – munka) folyamatosan csak erősítette egymást. Az eljegyzésnek egy megcsalás vetett véget – vőlegénye többször figyelmeztette, hogy ezt a felállást már nem bírja sokáig, Tilda rá se hederített. Végül Zoli felbontotta az eljegyzést – továbblépett egy olyan nővel, aki mellett ő is fontos, és számít az ő véleménye is. Persze Tilda a vérig sértett szerepében magára maradt.
A beszélgetéseink alkalmával kiderült, hogy Tilda úgy érzi, évekig egy olyan kapcsolatban volt, ahol ő intéz mindent, úgy érezte, párja mindent neki köszönhet, és ennek ellenére még a férfi lép le. A csalódottság dühvel keveredett, kialakult benne egyfajta „na majd én megmutatom” és „érezd, hol a helyed” attitűd, ami előbb-utóbb színre lép. Míg a randikon az urak egy mosolygós, nevetős, könnyed Tildával találkoznak, néhány hét után már körvonalazódik a „majd én megmondom a tutit” és az „azért tudd, hogy kivel van dolgod” személyiség is. És ettől a legtöbben menekülnek.

pexels-photo-1036620.jpeg

De akkor most játsszam meg magam? – hangzott a kérdés. Hányszor hallottam ezt a mondatot... Miközben borzasztó nehéz az, hogy látod, nem jól reagálsz dolgokra, mégis azt gondolod, ez a viselkedés zsigeri, és csak megjátszással tudnál változtatni rajra. Végül annyira belebonyolódsz a gondolataidba, hogy azt érzed, inkább feladod, és gyártod a kifogásokat: ha így nem kellek, akkor hagyjanak is békén, vagy: vagy így fogadjanak el, vagy sehogy. És az ilyen típusú emberek gyakran találnak olyan „barátokat”, akik mindebben meg is erősítik: igazad van, most fel kellene adnod magad? Vagy „most akkor legyél egy egyszerű, buta liba?” Na ezek a barátok segítenek a legkevésbé.

Ezt is fel kell ismerni, hogy ha hagyjuk, hogy a környezetünk folyamatosan negatív üzenetekkel traktál, az nagyban megnehezíti a fejlődésünket.

Visszatérve a kérdésre: megjátszani magunkat nem célravezető. Előbb-utóbb kibukik, hogy mások vagyunk, és addig folyamatosan feszültségben tartjuk magunkat, „nyelünk”.

Akkor mégis mi a megoldás? Tilda a munkával kezdte. Felvett egy vezetőt, aki összefogja a munkatársak teendőit, és az ügyvitelért felel. Eleinte borzasztó nehezen viselte, hogy nem dugja bele mindenbe az orrát, de miután lett ideje magára, szépen lassan elmaradoztak az álmatlan éjszakák, a gyakori hátfájása is enyhült, és többet találkozott a barátaival, akik örültek, hogy visszakapták őt. „Olyan érzésem van, mintha fiatalodtam volna 5-10 évet”, mondta később, és ekkor mintha egy új Tildát láttam volna. Szoknyában volt – addig egyszer sem láttam rajta -, változtatott a haján, sminkjén, valahogy sokkal üdébb volt az egész összhatás. Már nem csak egy vezetőt láttam magam előtt, hanem egy nőt is, és ezt vissza is jeleztem neki. „Igen, mindenki megjegyzi, hogy mennyit finomodtam. És ami a legfurcsább, hogy ez magától jött.”

Igen. A kezdetben Tilda felszámolta az elsőszámú mentsvárat, a munkáját. Már nem tudott azzal takarózni, hogy neki főnöknek kell lennie, másokért felel, ez az élete, ezért rohan állandóan, semmire sincs ideje. Azután tudott magával is foglalkozni, noha nem volt egyszerű menet, mert sok mindennel kellett szembesülnie és változtatnia. Többször volt a feladás határán, de nem volt egyedül, átlendültünk a legnehezebb periódusokon is. Volt közben egy-két úr a magánéletében, akik folyamatosan tükröt mutattak és visszajelezték, holt tart éppen Tilda a megfejlődésben, és ez sokat segített. Az is egy feloldozás volt számára, amikor felhívta volt vőlegényét, hogy bocsánatot kérjen tőle korábbi viselkedéséért. Olyan fájdalmak szakadtak ki belőle, amik hosszú éveken keresztül gátolták a tovább lépést.

Elkezdett jógázni, meditálni, amit eleinte nagyon viccesnek talált, mára már rutinjává vált. A férfiakról való vélekedése 180 fokos fordulatot vett – már nem projektként tekintett arra, hogy  párt szerezzen, hanem azt mondta, jó lenne szeretni és szeretve lenni. Olyan mértékben lágyult a nő akaratossága, hogy a munkatársaitól - akik korábban tartottak tőle – folyamatosan kapta a pozitív visszajelzéseket. És végül a szerelem is betoppan az életébe, egy régi barát személyében, akivel már 12 éve ismerték egymást. Ábeltől kapta a legjobb visszajelzést: mindig is tetszett neki Tilda, de valahogy korábban sosem gondolkodott volna közös jövőben, így fogalmazott: „tolakodó volt az ereje, az „önmarketingje”. Most viszont ugyanazt a szép, okos nőt látja, csak egy jóval vonzóbb, megközelíthetőbb és szerethetőbb köntösben.

 Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com címre és keress bizalommal!pexels-photo-1036623.jpeg

 

 

A szingli erős nő csapdája

va_rakoza_s_ma_solat.jpg

Bizonyára Ti is olvastatok már jó pár cikket ez ügyben, és talán beszélgettetek  olyan hölgyekkel (esetleg Ti is azok vagytok), akik magukat ebbe a kategóriába sorolják. Magabiztosak, megállnak a maguk lábán, vannak céljaik, és számos olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amiket sokan szeretnének magukénak vallani – azonban a párkapcsolat, a magánéleti boldogság gyakran elkerüli őket. Itt persze nem arra gondolok, hogy egyedül nem lehetnek elégedettek az életükkel, SŐT, véleményem szerint akkor tud valaki igazán boldog lenni a párja mellett, ha először egyedül, magában megtalálja ezt az érzést. Azonban társas lények lévén igenis jó érzés, ha van mellettünk egy igaz társ, akire számíthatunk, akivel megoszthatjuk örömünket, bánatunkat, és akivel együtt építkezhetünk az életben.

Jó pár hölgy járt már nálam, akik ilyesfajta problémával küszködtek, és azért is tudom őket tökéletesen megérteni, mert korábban én is a „csoport tagja” voltam. Mi több, számos olyan nő vesz/vett körül, akik vagy átélték már életük ezen periódusát, vagy éppen benne vannak.

Érdemes sorra venni, mik lehetnek azok a mondatok, buktatók, tévhitek, illetve azok az önnyugtató, önigazoló elképzelések, amik gátolhatják a szingli, erős nőket abban, hogy párra leljenek.

„Nincs egy normális férfi sem.”

Van olyan hölgy ismerősöm, akin a legtöbben ledöbbennek, hogy miért is van az, hogy negyvenen túl még egyedül van, nem volt még igazán komoly, hosszan tartó párkapcsolata. Kimondottan csinos, szép, van humora, egzisztenciája, nem szorul rá egy férfira, kellemesen lehet vele időt tölteni. És mégis.

Miután többet megtudtam róla, a világképéről, sztereotípiáiról, kezdett kitisztulni a kép. Elmondása szerint – amit gyakran hangoztat nagyobb társaságokban, férfiak előtt – „egy normális pasi sincs, mindegyiknek van valami defektje”. Mindig a negatívumot látja az emberekben, „ezzel ez a baj, annak meg az a problémája, hogy...” És a rossz tulajdonságok sorának sosincs vége.

no_way.jpeg

Egyik alkalommal, amikor erről kiselőadást tartott körbe néztem, hogy erre hogyan reagálnak a férfiak. Dicséret illeti őket, mert senki sem vette magára, intelligensen elmosolyogták magukat és tovább álltak. Én is kellemetlenül éreztem magam, mert kimondottan sértő dolgok hangzottak el, és belegondoltam, hogy ha valaki folyamatosan azt vallja, hogy rajta kívül mindenki tökéletlen, az nem túl vonzó. Nem véletlenül a monológ végére két barátnője maradt csak a teremben a 10 fős társaságból.

Fontos látnunk ebben azt is, hogy mindez önbeteljesítő jóslatként is működhet. Ha mindig azt kántáljuk magunkról, hogy nekünk senki sem jó, nagy valószínűséggel előbb-utóbb igazunk is lesz.

„A férfiak a buta libákat szeretik, megijednek az okos nőktől”

A Bibliában is benne foglaltatik: boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Itt azonban nem erről van szó. Természetesen nehéz megjósolni, melyik férfinak mi jön be, de az általam megkérdezett urak elmondása szerint a butaság cseppet sem vonzó. Legalábbis ha komoly kapcsolatra vágynak semmiképp. Nem érdemes azokat a „viszonyokat” példaként említeni, amik a külvilágnak szólnak, és egyik-másik fél szépségéről, tehetős hátteréről vagy sikeréről szól. A hasonló hasonlót vonz elve alapján ahol túl nagy a szakadék a két fél értékrendje, érdeklődési köre, céljai, stb. között, ott a hosszútávú boldog párkapcsolatnak jóval kisebb az esélye, mint ellenkező esetben. Ráadásul a kezdeti fellángolás után ki szeretne folyamatosan vitatkozni, ellenkezni, a másiknak bizonygatni a saját igazát? Ez fárasztó.

Azonban van egy fontos dolog. Az általam megkérdezett urak mind okos nőre vágynak. De az okos nem jelent egyet az okoskodóval, illetve azzal, hogy ezt folyamatosan bizonygatni kell. Az egyik coacholtam arról számolt be, hogy a felesége a főnök a házban – több ízben diktátornak nevezte -, és már szembeszállni sincs ereje, inkább ráhagyja, még ha papucsnak is tartják a barátai. „Pedig annyira örültem, hogy egy okos, talpraesett nőt veszek feleségül, azzal nem számoltam, hogy irányításmániás.”  Érdemes önvizsgálatot tartanunk. El tudjuk fogadni a másik fél igazát? Be tudjuk látni, ha tévedtünk? Tudunk NŐK lenni a kapcsolatunkban és tudjuk FÉRFIKÉNT, tisztelettel kezelni a párunkat?

pexels-photo-4148992.jpeg

Azt hiszem, talán ez mindennek az alapja. Itt nem arra gondolok, hogy egy nő nem kereshet többet, vagy egy férfi nem végezhet „női” házimunkát, hanem arra, hogy ha egy nő maszkulin vonásokat húz magára, az nem lesz túl vonzó. És felesleges belemenni olyan bizonygatásokba, hogy „de a pasik önállótlanok, valakinek kézben kell tartania a dolgokat”, hiszen a mi döntésünk, hogy kivel alkotunk egy párt.

Itt senki nem állítja azt, hogy a nők tehetnek mindenről, de azt igen, hogy mi változtathatunk a saját hozzáállásunkon, viselkedésünkön. Ha erősnek és sérthetetlennek mutatjuk magunkat, hogy várjuk el, hogy érzékeny, sérülékeny nőnek kezeljenek? Ha szeretnénk, hogy lássák a gyengébb oldalunkat, érdemes láttatni azt. Persze ne essünk át a ló túloldalára, és játsszunk szerepet, mintha mi lennénk az életképtelen, megmentésre szoruló leányzók – hamar kibukik, hogy nem ez a valódi énünk.

„Egy igazi férfi többet keres a barátnőjénél”

Számtalan beszélgetést folytattam erről férfi kollégáimmal, barátokkal. Kényes téma, és van olyan ismerősöm, aki hallani sem akar arról, hogy őt egy nő tartsa el. Azonban vannak, akik lazábban kezelik ezt a kérdést, hiszen mint sok minden az életben, ez is forgandó. Volt olyan ügyfelem, akinek a férje több, mint egy évig munka nélkül volt, hiába járt állásinterjúról állásinterjúra, a hölgy tartotta el, és mikor már a végsőket rúgta volna a kapcsolat, a férfi kapott egy állást, havi nettó 1.500.000 forintos fizetéssel. Azóta is együtt vannak, és nemrég megszületett az első babájuk.

family.jpeg

Nem azt vallom, hogy a nő keressen többet, és ez a normális, de lehet, hogy azáltal dobunk el magunktól egy szuper lehetőséget a boldogságra, mert nem vagyunk hajlandóak lazítani az elvárásainkon.

Összegezve: nem kell feladnunk magunkat ahhoz, hogy párra leljünk, de nagyban segíthetjük a folyamatot, ha önvizsgálatot tartunk, és felismerjük a saját gátjainkat – mi több, dolgozunk magunkon. Akár párban, akár egyedül, de sokkal könnyebb és élvezhetőbb lesz az életünk.

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

5 tipp, hogy mit NE tegyünk ebben az időszakban

hesteg ezt semmiképpsemertcsakártaszvele

 colorful-4043715_1920.jpg

Számos írás született már arról, hogy mit érdemes tennünk a kialakult helyzetben, azonban arról már nem szól a fáma, hogy mi a kerülendő. Mindenhol hesteg vigyázzunkegymásra, azonban a hesteg eztsemmiképpsemertcsakártaszvele már hiánycikk.

  1. Hasznot húzni a helyzetből

Első és talán a legfontosabb: más emberek kiszolgáltatottságára nem építünk üzleti hasznot. Nem feltétlenül kell itt a karmára, sorsra gondolni, szimplán emberségre.

Emlékszem, amikor jó néhány évvel ezelőtt lakást szerettem volna vásárolni, javasolták, hogy nézelődjek az elárverezésre váró ingatlanok piacán. Csupa olyan lakásról volt szó, amiből családokat lakoltattak ki, hiszen nem tudták fizetni a hitelüket. Igaz, potom áron lehetett hozzájutni egy-egy ingatlanhoz, de belegondoltam: akarom én a saját jövőmet, boldogságomat, örömömet mások nyomorára építeni? Rövid válasz: nem. Persze megosztó a dolog, hiszen van, akinek ez az egyetlen esélye – szóval ez is, mint az életben a legtöbb dolog egyéni elbírálás tárgyát képezik.

De aki most képes arra, hogy szolgáltatásait, termékeit magasabb áron adja, annak hitelessége erősen zuhanni fog ezt az időszakot követően. Sajnos sokszor tapasztalom, hogy online órákat (legyen az kurzus, edzés vagy tanácsadás) vagy ugyanazon az áron adják, mint ha személyesen vennél rajta részt, vagy még drágábban. A jó szakembereknek erre nincs szükségük. Egyrészt a skype-os tanácsadás általában is olcsóbb, mint a személyes találkozás (hiszen nincs pl. bérleti díj, közüzemi számlák, stb.), másrészt a jó szakember, jó üzletember, és ami a legfontosabb, a jó ember nem ebben az időszakban tervez meggazdagodni. Az, hogy segítünk egymásnak, nem csak emberi, de a profitorientáltak tekinthetnek erre egyfajta befektetésként is. Az emberekbe, a vendégeidbe, a megítélésedbe. Ez egy választóvonal: aki ingyenesen vagy kedvezményesen tart például meditációt, edzést vagy szolgáltat, bizton számíthat arra, hogy a későbbiekben is őt választják majd a vendégek.

money-2696228_1920.jpg

  1. Mutogatni, hogy mi milyen jól élünk

 Bizonyára van mindenki ismeretségi körében olyan, aki vagy elveszítette a munkáját, vagy csökkentett fizetést kap. Amikor elkezdődött ez az időszak, nagy félelmem az volt, hogy mit fognak tenni azok a munkavállalók, akik már a hónap közepén fizetési előleget igényelnek? Miből fognak hónapokon keresztül megélni?

Emberek ezrei veszítik el nap mint nap a munkájukat, és a lakosság csupán kb. 10%-ának van több hónapra elegendő megtakarítása - aggasztó a helyzet.

Természetesen nem az a cél, hogy akkor mindenki, aki egyébként jól él sanyargassa magát a házi karanténban, de ebben az időszakban a luxusról, fancy életről, drága holmikról, házimedencés csobbanásról posztolni nem ízléses.
pool-690034_1920.jpg

  1. Leszólni, ahogyan mások látják a helyzetet

Ami tény, hogy senki nem tudja a tutit. Számos összeesküvéselmélet kering a köztudatban, hogyan, miként indult el ez a borzalom, kik tehetnek róla akár tudatosan akár véletlenül, továbbá mivel akadályozhatjuk meg, meddig fog tartani, stb. Számomra is tanulságos volt, hogy amiről egyik nap határozott véleményem volt, az másnapra szertefoszlott. Szerencsémre bölcs embereket tudhatok barátaimnak, ám meglepő módon ebben a témakörben nincs konszenzus köztük. Újra megtanít az élet arra, hogy nincs egy igazság. Így nem csak fölösleges mások teóriáit, hozzáállását minősíteni, de káros is lehet. A kapcsolatainkat, hitelességünket tekintve mindenképp.
argument-4203671_1920.jpg

  1. Folyamatosan a híreket bújni

 Ahogyan bizonyára sokakat, a sokk elején engem is magával ragadott ez a helyzet. Szerettem volna minél több információval rendelkezni, legyen az magyar vagy külföldi hír. Kíváncsi voltam különböző szakértők álláspontjára, mire lehet számítani, milyen statisztikákat tudnak felmutatni, illetve elméleteket felállítani. Egyszer csak ráeszméltem, hogy az egész napom e körül forog. Amikor beszélgetek a szeretteimmel, erről van szó. A telefonon ezt olvasom. A hírekben ezt hallgatom. Elhiszem, hogy az egész világ csak erről szól. Akarva-akaratlanul is kihatással lesz a gondolataimra, a történésekre és hogy azokat hogyan élem meg. Ezért leállítottam a forgatagot, és igyekszem a nem létfontosságú híreket kizárni. Így tisztább lesz a kép, tudunk az életünkre, teendőnkre, szeretteinkre koncentrálni.

hacking-2903156_1920.jpg

  1. Sajnálni magunkat

Talán a legnehezebb ennek betartása. Igenis van az a helyzet, hogy jólesik egy picit összerogyni és kisírni magunkat, és megélni, hogy most milyen nehéz is nekünk. Sosem azt érdemes nézni, hogy másnak biztos még ennél is rosszabb, hiszen mindenki a saját fájdalmát, nehézségeit éli meg a legnagyobbnak. Azonban ha kimondtuk, hogy igen, ez nehéz, megéltük a fájdalmat, akkor utána elkezdhetünk azzal foglalkozni, hogy hogyan tovább.

Volt olyan ismerősöm, aki folyton a körülményeket okolta sorsa miatt, bármi rossz történt vele, sosem ő volt a felelős, és éppen ezért mit is tehetne ez ellen? Lehet ezt is választani, csupán akkor nem érdemes meglepődni, ha folyamatosan boldogtalanok és elégedetlenek vagyunk.

A másik út, hogy felelősséget vállalunk. Ebben a helyzetben ez nem azt jelenti, hogy mi tehetünk a kialakult állapotról, de azt igen, hogy mi dönthetünk arról, hogyan is éljük meg mindezt. Milyen tanulságot tudok levonni és beépíteni az életembe? Mit nem becsültem meg eddig eléggé? Mit tehettem volna másképp? Hogyan fogok cselekedni a jövőben? A sikeres ember nem attól válik azzá, hogy kizárólag jó dolgok történnek vele. Sokkal inkább attól, ahogy a nehézségeit megéli és a kudarcból felállva hasznosítja a tanultakat. girl-3629520_1920.jpg

További cikkeket és információkat a www.onkep.com oldalon találsz, illetve ha szeretnél változtatni az életeden, válaszokat kapni a kérdéseide, kérlek keress bizalommal, ide kattintva.

Miért keserítjük meg életünket a negatív érzelmekkel?

Gyűlölködés, irigység és egyéb „hasznos” dolgok

Mind a mai napig rá tudok csodálkozni, amikor valaki arcán meglátom a mélységes gyűlöletet. Arra gondolok, milyen nehéz is lehet így élni. Alapvetően is kapunk kihívásokat a sorstól, de ha a fájdalmakra, sértettségre és utálatra koncentrálunk, a cipelt súly megsokszorozódik. Gondoljunk csak arra, mennyire jól tud esni, ha egy ismeretlen ember ránk mosolyog az utcán – ha rendben vagyunk magunkkal, automatikusan vissza fogunk mosolyogni, és ez jó érzéssel tölt el. Jól lenni és jót adni, jót kívánni boldogító dolog. Emlékszem, amikor éppen egy tanárról pletykált a diáktársaság, és az egyik lány feltűnően csendben volt. Kérdeztük, hogy valami baja van-e, vagy miért nem szól hozzá? „Én most boldog vagyok, nem foglalkozom mással.” Ez erős nyomot hagyott bennem. Milyen igaza van! Én is azt tapasztalom, hogy főleg azok foglalkoznak másokkal, gyűlölködnek, irigykednek, akiknek komoly problémájuk van magukkal vagy az életükkel. Így volt ez Rékánál is.

Réka mindig is szeretett másokról beszélni, általában túlszínezve a történeteket. Sztorijai szereplői vagy mérhetetlenül gonoszak, vagy áldott jó emberek voltak. Akik közömbösek voltak számára, azokra is a „borzasztóan nem érdekelnek” kategóriába kerültek: ez az ő hangsúlyával az egyik legmegvetendőbb kategóriát jelentette. Akik vállaltan unszimpatikusak voltak számára – noha többükkel csupán egy-két mondatot váltott -, a legválogatottabb jelzőket kapták.

gyulolkodes_modell_sandor_anna.JPG

Pénzügyesként dolgozott egy multinál, és mivel az osztályán a munka csendet igényelt, gyakran járt le dohányozni a többi osztályon dolgozó kollégával, hogy kiadhassa magából, hogy az elmúlt 40 percben milyen felháborító dolgokat tapasztalt. Például: a főnök – aki Réka szerint egész nap semmit nem csinál – számon kérte, hogy miért nem érkeztek meg a munkavállalói bérek időben; a másik kolléganő szerinte semmihez sem ért, akkor mire fel kap ekkora bónuszt – mellékesen ez bizalmas információ -; vagy szörnyülködött, hogy azt a „lófejű” asszisztenst hogyan ültethetik ki a recepcióra.

Engem a többi kolléga keresett meg azzal, hogy elviselhetetlen számukra Réka viselkedése, mert bár olykor jókat lehet vele nevetni, megmérgezi az egész napjukat. Próbálták már éreztetni vele, hogy ez a folyamatos rosszindulat nem tesz jót a morálnak, de sajnos nem ment át az üzenet. Kikerülni nem igazán tudják, mert chat csoportot hozott létre, és egyezteti, hogy mikor menjenek dohányozni, és senki nem vállalja fel, hogy nincs kedve azt a rövid szünetet is mások szidalmazásának hallgatásával tölteni, mert Réka borzasztóan megsértődne és napokig még nyomasztóbb lenne a hangulat. Arra kértek, hogy beszéljek vele, mert nem bírják elviselni. Néhányan már azt fontolgatták, hogy áthelyeztetik magukat egy másik irodába. Annyira azért engedélyt kértem tőlük, hogy adhassak visszajelzést Rékának a viselkedésével, megítélésével kapcsolatban.

Kapóra jött, hogy Réka is megkeresett - miszerint tudnom kell néhány „vállalhatatlan” és „igazságtalan” dologról -, így beültünk egy tárgyalóba. „Marinetta, itt tenni kell valamit, a vállalat nem adhatja a nevét ahhoz, ami itt megy.” És feldúltan elmesélte, milyen igazságtalanul léptettek elő egy hölgyet, aki biztos csak a kinézete miatt a vezető kedvence, és nem is érti, mit esznek a férfiak rajta, hiszen túl vékony. Hagytam, hogy elmondja az említett kollegina összes „vétkét” – a beszámoló főként a leányzó külsejének és öltözködési stílusának minősítéséről szólt, illetve arról, hogy mi alapon született a döntés az előléptetéséről, hiszen ő már régebb óta dolgozik a cégnél és idősebb is nála. 

Miután nagy nehezen sikerült megnyugtatnom, elkezdtem Rékát az életéről kérdezgetni. Kiderült, hogy már évek óta nincs párkapcsolata, ami miatt frusztrálva érzi magát párok közelében. A húgai már férjnél vannak, az egyiknek van egy 2 éves kislánya is, ő pedig 39 évesen, a legidősebb nővérként egyedül él. Kifigurázza, hogy milyen vicces, hogy egyik ruhájába se fér bele, de ő így elégedett magával – persze „a férfiaknak csak az olcsó gebék jönnek be, hiába buták, mint a föld”. Mindezt undorral az arcán mondta – nem volt üdítő érzés hallgatni. Kérdeztem, neki hogy esne, ha róla is így nyilatkoznának? Ha azt feltételeznék, hogy azért kapott béremelést, mert jóban van az egyik vezetővel. Ha minősítenék a kinézetét, a ruháit, stb. „Sehogy, rólam nem mondanak ilyeneket. Vagy nem mernek. (Nevet.) Aki meg igen, az nem érdekel. De a legtöbben nagyon bírnak engem, ha nem lennék, belehalnának az unalomba.” És állítása szerint amiket most elmesélt nekem, az nem is annyira az ő véleménye, mint a többieké, csak egyedül ő mer nekem szólni

Ezután egy mélyebb beszélgetés következett. Kiderült, hogy Réka abszolút nem volt tisztában azzal, milyen érzést vált ki másokból a folyamatos negativitásával és rosszindulatával, és hogy a saját életét keseríti meg azzal, hogy állandóan kesereg, irigykedik, másokkal foglalkozik. Persze belátta, hogy nem boldog és nagyon magányosnak érzi magát, úgy gondolja, a kutyának sem kell. Ezért válik nála célponttá minden csinosabb és/vagy párkapcsolatban élő hölgy. És zokogni kezdett. Sírás közben azt ismételgette, hogy pedig ő nem egy gonosz ember, nem akarja, hogy ezt gondolják róla. Láthatóan megnyugtatta, amikor megértette, hogy ezen lehet változtatni. És hogy ő képes erre, viszont ebben neki is hinnie kell, nem csak nekem. Hogy ezzel, hogy most már jobban látja magát és mások hozzáállását, nagyszerű lehetőséget kapott. Hogy ez csak az ő döntése, és látványos változásokat hozhat az életébe.

És Réka döntött. Szuper csaj. Kivett 1 hét szabadságot, és elutazott egyedül vidékre, hogy átgondolja az életét. Olyannyira komolyan vette a dolgot, hogy önismereti csoportba is jelentkezett. Miután visszatért a szabadságáról, kérte, hogy üljünk le újra beszélgetni. Öröm volt látni, hogy ez a 39 éves nő, akit mindenki leírt, igenis elhatározta, hogy változtat az életén. A találkozónk után írt a messenger csoportba, ahol elnézést kért mindenkitől a viselkedéséért. Nem mártírkodott. Később kiderült, őszinte volt a megbánása és elhatározása. A kollégák sorra kerestek meg, hogy milyen átváltoztató gépbe tettem Rékát, mert teljesen ki van cserélve, nem gyűlölködik, sőt… Többet mosolyog, teljesen más a kisugárzása. Szárnyai alá veszi az új kollégákat, jelentkezett is mentornak. Egyik nap pedig süteményt sütött és azzal kínálta őket. Az már csak hab a tortán, hogy néhány hónappal később rátalált a szerelem is – ezt elsőként nekem újságolta el fülig érő szájjal.

gyulolkodes2_modell_sandor_anna.jpg

Évekkel ezelőtt egy csodálatos személyiséggel rendelkező vezető kollégám azt mondta nekem, miután egy hasonló, nagyon problémás emberről beszélgettünk: „Marinetta, én nem mondok le egykönnyen az emberekről.” Persze a türelemnek is van határa, de ez a mondat belém égett. És igen. Rékának is csupán őszinte, objektív visszajelzésre, megértésre és a belé vetett hitre volt szüksége. A többi már rajta múlt.

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

Rátalálni magunkra

A boldogság tényleg csak döntés kérdése?

Rita tavaly töltötte be 40. életévét. Elmondása szerint jó ideje ettől a naptól félt. A harmincadik születésnapját még csak-csak túlélte valahogy – utána két évig tartott, míg feldolgozta, hogy éveinek száma hármassal kezdődik -, de ez a negyven… Igazságtalan. Nincs gyermeke, de igazából sosem az volt a leghőbb vágya, hogy anya legyen. Legalábbis amíg nem a megfelelő férfi van mellette, nem ez a prioritás. Erről beszélni sem nagyon szeret, mert azt érzi, ezért megvetik az emberek. „Mi az, hogy nem akarsz gyereket? Elég önző hozzáállás. Majd megnézheted magad húsz év múlva, akkor bezzeg sajnálni fogod.” És ehhez hasonló ítélkező megjegyzéseket volt kénytelen nap mint nap elviselni. Persze egy idő után immunissá vált az ilyen beszólásokra, de ez együtt járt azzal, hogy elkezdte kerülni a nagyobb családi és baráti összejöveteleket, ahol szóba kerülhetett volna a téma. Ez odáig fajult, hogy mostanra alig mozdul ki otthonról, moziba is inkább egyedül megy el, a barátaival pedig főként telefonon tartja a kapcsolatot. „Már ha azt barátságnak lehet nevezni, hogy csak akkor hívnak, ha valakit ki akarnak beszélni.” Noha Rita az urak megítélése szerint mindig is a csinosabb hölgyek közé tartozott - nem teltek el nyomtalanul a tánctanulással töltött évek -, sosem volt elégedett magával. Szerinte lehetne faragni a lábszárából (mondván túl vastag), növelni a mellei méretét, mindig is zavarta a kezelhetetlen göndör haj és borzasztó, hogy képtelen lebarnulni a napon. Hihetetlen volt számomra, hogy ez a maximum 35 évesnek tűnő szép nő mennyire tudja bántani magát a folyamatos elégedetlenségével, és úgy futnak el mellette az évek, hogy nem élvezi az életét. És ezt ő is tudja.

„Próbáltam én már mindent, jógáztam, meditáltam, pránanadiztam, elvonulásokra jártam, de semmi. Sőt. Még boldogtalanabb lettem.”

Többször találkozom olyan hölgyekkel és urakkal, akik kétségbeesésükben mindenbe belekapnak, azonban nem adják meg maguknak az időt, hogy az adott technika kifejtse hatását. Jógára sokan úgy mennek, hogy késve indulnak és épphogy beesnek a terembe, és az első teendő, hogy selfie-t posztolnak magukról az instára (hesteg szeretemmagam, hesteg eptestbeneplelek, hesteg spirituallifeforever, stb.), és alig várják az óra végét, hogy olvashassák a reakciókat. Elmennek egy szakemberhez, aki ha szembesíti őket a hibáikkal, azonnal kóklernek bizonyul – így újabb és újabb gurut keresnek fel. Elvonuláson vesznek részt, ami ha egy héten belül nem hoz gyökeres változást, akkor az „kidobott pénz”. Így nehéz. Ha belegondolunk, a problémáinkat mennyi ideig „dédelgetjük”, erősítgetjük, és elvárjuk, hogy minden egy csettintésre oldódjon meg. Ha évekig, akár évtizedekig mantrázzuk, programozzuk, hogy szerencsétlenek, csúnyák, magányosak vagyunk, akkor hogy várhatjuk el, hogy azonnal megoldódjanak a gubancok egy-két meditáció után? Nem állítom, hogy nem indíthatja el a változást, de ha egy falat évekig feketére festünk, érthető, hogy nem olyan könnyű visszaállítani az eredeti állapotát.

Rita mindig is az öregedéstől félt, az elmúlástól, a felelősségvállalástól. Nincs párja, mert ahogy ő mondja, „nincs egy normális férfi sem”. Ezen az állításon mindig ledöbbenek, hogy ilyenkor a hölgyek észre sem veszik, hogy éveken át ezt a programot ültetik el magukban, így persze, hogy egy meditáció nem fogja semlegesíteni ezt az üzenetet - pláne ha utána visszatérnek az eredeti gondolatmenethez. És akkor újra csalódnak, mondván „na ez sem ért semmit!”

Kérdeztem Ritát, mikor érezné magát boldognak. „Nehéz kérdés. Hirtelen meg se tudom fogalmazni. Zavar a korom, és az, hogy úgy érzem, sok mindenről lemaradtam. Hogy másképp kellett volna élnem. Hogy nem lehetek újra harminc éves.” Ez tény. De ha belegondolunk abba, hogy ötvenévesen is feltehetném ezt a kérdést, akkor a negyvenes éveiről hasonlóképp nyilatkozhatna - amit éppen most tékozol el. Ez a gondolat láthatóan nagy hatással volt Ritára. Kimondottan értelmes nő, mégis annyira el volt foglalva a negatív érzéseivel, hogy ez meg se fordult a fejében. Hiszen mindig csak azon siránkozott, hogy milyen igazságtalan vele az élet, hogy nem változtathatja meg a múltat, hogy másnak miért jut több a jóból. Most ez egy teljesen új perspektíva, hiszen dönthet arról, hogy tíz év múlva hogy fog nyilatkozni ezekről az éveiről. Ráeszmélt arra is, hogy ha tényként kezeli, hogy „nincs egy normális férfi se”, akkor nagy valószínűséggel egyedül marad. Hogy ha folyamatosan bántja magát, a testét, akkor más miért értékelné, szeretné azt.

Újra feltettem a kérdést, hiszen nem kaptam rá választ. Mikor érezné magát boldognak? „Ha nem érdekelne a korom. Igazából most már látom, hogy nem is ezzel van bajom. Ha egy szerető ember lenne mellettem. Ha lennének értékes baráti kapcsolataim. Ha szeretném magam.” És elsírta magát. Rita nem az a sírós típus, így örültem, hogy végre megengedte magának. Olyannyira, hogy jó néhány percig nem is tudta abbahagyni. Utána megkönnyebbülten azt mondta, hogy akkor most ez lesz az új életének az első napja.

ratalalni_magunkra.jpg

Rita otthagyta a multi világát és most táncot tanít – mindig is ez volt az álma, de sosem merte meglépni. Imádja. Ráadásul újabb baráti kapcsolatai lettek, akikkel eljár szórakozni, és közös utazást tervez. Megkérdeztem, most mit válaszolna arra, hogy mikor lenne boldog. „Most az vagyok, és most csak ez érdekel.”

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

Menni vagy maradni?

Avagy mi alapján döntünk egy párkapcsolatról?

„De ezt nem tehetem meg vele ennyi év után, biztosan nem viselné el.” Sokszor hangzik el ez a mondat férfiak és nők szájából egyaránt hosszú együtt töltött évek után. Persze a legtöbben érzik legbelül, mi lenne a helyes döntés, mégis nagy bátorságra van szükség ennek felvállalására.

Bence, a harminckét éves középvezető azzal a problémával fordult hozzám, hogy úgy érzi, nem a saját életét éli. Természetesen először a munka volt a fókuszban. Fiatalabb korában nem volt kérdés, hogy mérnöknek tanuljon, hiszen édesapja is az volt. „Ez magától értetődő dolognak számított, más opció fel sem merült.” Igazából ért a munkájához, halad is előre, csak nincs meg az a wow élmény, hogy boldog vagyok így. És Bence érzi, hogy azért azt jó lenne érezni. Később kiderült, nem a munkával van a probléma.

Jó mérnökhöz mérten mindent megtervezett az életében. Gimnázium után egyetemre kell menni, tanulmányi versenyeken indulni – itt remélhetőleg lecsap rá egy menő cég -, minél hamarabb elhelyezkedni valahol, majd megismerkedni egy lánnyal, akivel családot lehet alapítani, és a harmincas évei közepére/végére elérni egy magasabb pozíciót. A terv mérföldkövei sorra ki is lettek pipálva (pontosan ahogy azt korábban leírta), és eljutott a családalapítás lépcsőfokáig.

Bence és Angéla még egyetem alatt jöttek össze először, akkor fél évig voltak együtt. A lány végül úgy érezte, mégsem neki való a mérnöki pálya, így egyetemet váltott és közgazdásznak tanult, bár azt sem szerette annyira. Ahogyan akkoriban Bencét sem, mondván túlzottan „karót nyelt” hozzá. Így szakítottak. Bence 24 éves korában, egy siófoki mulatozás alkalmával újra találkoztak és a sorsszzerűségre hivatkozva újra összejöttek. A lány elmondása alapján sokat változott azóta, megtanulta értékelni a stabilitást és hogy lehet számítani egy férfira. Bence sosem volt az a csapongó típus, gimnáziumban tudatosan nem keveredett komolyabb kapcsolatba, egyetemen már engedélyezte magának, hogy legyenek érzelmei, így elkezdett kötődni Angélához. A csalódás után persze jött néhány kaland, de egyik se volt komoly. Így amikor visszatért hozzá a lány, azt gondolta (legalábbis utólag így értelmezi), hogy akkor a párkapcsolattal sem kell többet bíbelődni, pipa.

Eltelt nyolc év. Az első négy évben nem éltek együtt, Angéla sokat ingázott és különben is nagyobb szabadságra volt szüksége, amit Bence sem bánt. Elmondása szerint ez jót is tett a kapcsolatnak, mert tudtak hiányozni egymásnak. A következő két év szólt igazából az összecsiszolódásról, hiszen már együtt éltek, közös barátaik lettek, nyaralni se kettesben mentek, hanem társasággal, de ott is egyre gyakrabban vitatkoztak, Angéla többször megalázóan beszélt Bencével az ismerősök előtt. Az utóbbi két évben a lány már rendszeresen felhozta, hogy ideje lenne továbblépni, hiszen sorra mennek férjhez a barátnők, van, aki már babát vár, ők meg még sehol sem tartanak. Igaz, gyakrabban van nézeteltérés mint együttlét, de akkor is. Végül is – gondolta a férfi -, a nősülés majd a gyerekvállalás illeszkedik ez előírt ütemtervhez, de valami mégsem stimmel. Nem kellene ennél egy picit jobban akarnia? Igazából csak élnek egymás mellett, keveset beszélgetnek, az a kevés is inkább vita vagy a praktikus dolgokra vonatkozik: befizette-e a másik a csekket, rossz a netkapcsolat, intézkedett-e valaki, leszakadt a függönykarnis, vissza kellene fúrni, stb. Kettesben szinte sehová nem mennek, jobb, ha a barátok is jelen vannak, mert akkor mindketten vidámabbak és van téma.

Mindemellett Bence már élete részének tekinti Angélát, és tart attól, hogy ha szünetet kérne – szimplán azért, hogy mindketten átgondolhassák, tényleg egymással akarják-e leélni az életüket -, akkor végleg elveszítené a lányt. Kérdeztem Bencét, hogy ezen félelmeit megosztotta-e Angélával. „Dehogy, akkor jönne a sértődés meg a hiszti, és utána napokig hozzám se szólna.” Kíváncsi voltam, hogy ez a reakció mennyire jellemzi a kapcsolatukat. „Sajnos Angéla túlérzékeny, én meg valószínűleg túlzottan merev vagyok, ahogyan azt a kapcsolat elején is mondta rólam. Többször megbántódik, és akkor jön a múlt felhánytorgatása, hogy mikor hogyan voltam vele érzéketlen, és ez akár egy hétre is megpecsételi a hangulatot.” A beszélgetésből kiderült, hogy az intim együttlét már jó ideje háttérbe szorult, mondván: sok a stressz, Angéla munkahelyet váltott, aztán jött a költözködés, mindig volt valami. Mindezt Bence lehajtott fejjel, maga elé nézve, közben a nyakát jobb kezével masszírozva mondta.

mennivagymaradni.jpg

Kis szünet után megkérdeztem, hogy amikor a tervet írta, benne a családalapítás pontot, milyen kapcsolatra gondolt. „Hát nem ilyenre.” Mindig megdöbbent, amikor valaki erre a kérdésre azonnal rávágja a választ. Utána rutinosan jön a finomítás: „persze őt is szeretem még valahol, és elég jól megvagyunk végül is, nincs tányérdobálás, mással mindent elölről kellene kezdeni, ki tudja, az jobb lenne-e, szóval miért is vetnék véget ennek?” De én nem ezt kérdeztem. Hanem azt, hogy milyenre gondolt korábban. Milyen az a kapcsolat, amilyet magának kívánt még tizenévesen. Sőt, akár most. Milyen a jó kapcsolat, amiben nem kérdés a gyermekvállalás sem? A válasz most később érkezett. „Hát… teljesen más. Ott őszinteség van. Érdekli a másikat az is, ahogyan én érzek és hogy én mit akarok. Ahol én is fontos vagyok.” Ennyit a sztereotípiákról, hogy egy férfi mennyire nem foglalkozik az érzelmeivel. Folytatta. „És most már látom, ez nem az a kapcsolat. Évekig próbáltam helyrehozni, jobbá tenni – nem sikerült. Szóltam, nem lesz ennek jó vége, Angéla ezen is csak felkapta a vizet. De nem tudom, hogy képes vagyok-e kidobni nyolc évet az életemből. És őt is sajnálom magára hagyni.”

Hihetetlen, milyen gyakran találkozom ilyen helyzetekkel. Mindig van kifogás, finomítás, hogy „igen, de”. Hogy félünk az egyedülléttől, hogy találunk-e olyasvalakit, aki melegséget és örömöt ad és nem a frusztrációnkat növeli. Akkor már jobb a megszokott rossz, mint az ismeretlen és kiszámíthatatlan jövő, ugye?
Kérdeztem Bencét, hogy látja magát/magukat 5 év múlva. Egyperces fejcsóválás lehajtott fejjel majd mély sóhaj következett. „Borzasztó…”

Ez a felelősségvállalás. Hogy tudjuk, mi döntünk a saját életünkről. Hogy mindig van más megoldás. Hogy merünk élni és fontosak lenni magunknak. És hogy vállaljuk, hogy nem a félelmeink vezetnek. Hogy megengedjük magunknak a tévedést de utána tanulunk belőle. Hogy nem úgy élünk, mi lett volna, ha... Meglátjuk, Bence hogy dönt. Te mit gondolsz?

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

 

Elvárásaink hajszolása - avagy tudjuk, mit is akarunk pontosan?

Ritka manapság olyan hölggyel találkozni, akin semmilyen szépészeti beavatkozás nem történt. Ha nem is műtét, de legalább egy hajhosszabbítás, műszempilla, stb. A legtöbb nő szeretne szép/szebb, vonzóbb lenni. Érthető. Nem csak számos kutatás, de személyes tapasztalat is alátámasztja, hogy az emberek zöme preferál egy olyan baráti vagy munkakörnyezetet, ahol kellemes külsejű, magára adó kollégákkal dolgozhat. Ráadásul ez gyakran motiválóan hat ránk is, mondván nehogy már alulmaradjak a vékonyabbal/fiatalabbal szemben. Ezért belezsúfoljuk napirendünkbe a heti 3 edzést, csökkentjük a bevitt szénhidrátot, kipróbálunk különféle „zsírbontó” praktikákat, karcsúsító fehérneműbe tuszkoljuk a testünket és olyan fotókat posztolunk magunkról, amiket agyonfilterezünk, csak hogy kivívjuk a közönség elismerését.

Milyen érdekes ez. Hajszolunk egy olyan képet, ami nem mi vagyunk. Gyakran olyan elvárásokat támasztunk magunk és mások felé, amik teljesíthetetlenek. Csak a lényeg marad ki. Hogy ha lehámozzuk a mázt, a külcsínyt, mi magunk mit tudunk adni a másiknak. És ez már önismeret.

a_tukorkep.jpg

Huszonévesen azt hisszük, megváltjuk a világot. Minden lehetséges. Kevés embernek adatik meg, hogy alapvetően jól lássa magát és a környezetét, hogy ne kompenzáljon, ne hordozzon családi terheket. Akik nem ilyen szerencsések, hajlamosak kivetíteni saját hibáikat másokra és mindent, mindenkit hibáztatni ahelyett, hogy felelősséget vállalnának a saját életükért. „Mert a szüleim nem szerettek eléggé”, „mert folyamatos veszekedésben nőttem fel”, „mert nem láttam szerető férfi-női viszonyt”, „mert az apám nem foglalkozott velem”, „mert nem járattak sportolni”, vagy „XY-nak könnyű, bezzeg alám nem toltak lakást, autót”. Természetesen könnyebb mindenért mást okolni. Ezzel szemben az elvárások magasak: a másik fél legyen rendben magával, legyen intelligens, romantikus, hűséges, értsen meg minket, keressen jól, legyen helyes, sportos, magas, gyakran még az is meghatározásra kerül, hogy milyen színű legyen a szeme, a haja. Igen. Vannak ideálok. Azonban bele szoktunk gondolni abba, hogy MI MIT ADUNK?

Talán elcsépelten hangzik, de hasonló hasonlót vonz. Ezt édesapám mindig kijavítja, hogy a fordítás helyesen „Hasonló hasonlónak örül”. Azaz miért várjuk el, hogy a másik fél izmos, szálkás legyen, ha rajtunk is van jó pár felesleges kiló? Hogy várjuk el, hogy a másik hűséges legyen és csak minket akarjon, ha mi is egyszerre több chatet folytatunk a különböző társkereső oldalakon? Ha a túlzott romantikára és érzelmességre vágyunk, miért lepődünk meg, hogy nem egy alfa hím van mellettünk?

Emlékszem, amikor egy barátnőm azt mondta, ő egy igazi „királyt” szeretne maga mellé – itt nyilván nem a titulusra, hanem az archetípusra gondolt. Kérdeztem, hogy ha elvonatkoztatunk a meséktől, milyenek a királyok? Nézzük például VIII. Henriket. Király volt, magas, korabeli leírások alapján jóképű, tehetős, érzékeny lélek: szerette a versírást, táncot, zenét. Sportolt is: teniszezett és footballozott. Főnyeremény! Ja, az már egy másik kérdés, hogy számos ágyasa mellett hat felesége volt, akik közül kettőt le is fejeztetett. Vélhetően nem kérdezte meg a nap végén, hogy „Hogy telt a napod Szívem?”, vagy nem nyugtatta meg párját, hogy „Beszéljünk őszintén az érzéseinkről és oldjuk meg együtt a nehézségeinket”.

Szóval mielőtt a hatalmas elvárásainkat hajszoljuk és bánkódunk amiatt, hogy miért vagyunk egyedül vagy miért nem a megfelelő ember van mellettünk, érdemes önvizsgálatot tartani. Hogy egyáltalán tudjuk-e pontosan, mit akarunk, mi mit adunk, mi hol tartunk az életünkben, mik a félelmeink, milyen az értékrendünk, személyiségünk, önbecsülésünk, ezáltal mit közvetítünk magunkról a világnak. A párkapcsolat tükör. Mindezt tökéletesen megmutatja.

Néhány éve egy kedves barátnőm, Anna felhívott a randija után és ezt mondta: szuper volt a beszélgetés, annyira élveztem, istenien lehetett vitatkozni a férfivel, nagyon jó érvei voltak. Ekkor megkérdeztem tőle: hallod, mit mondasz? Egy párkapcsolatban az a célod, hogy jókat vitatkozzatok? És akkor döbbent rá, hogy az eddigi kapcsolatai egyik fő mozgatórugója az volt, hogy a felek rivalizáltak egymással. Persze, ettől lehet szenvedélyes is egy viszony. Egy darabig. Utána már azt mondják: mi olaszosan szeretjük egymást. És ez az olaszos szerelem gyakran az utálatig, szélsőséges esetben a tettlegességig fajul. És persze, hogy csak a másik a hibás. Érdekes volt ez a néhány perc, amíg Anna ezt végigfuttatta magában. Hogy vágyott egy szeretetteljes, nyugodt, stabil kapcsolatra, mialatt ő is teljesen mást képviselt – így törvényszerűen hasonlót vonzott be.

Összegezve: bízhatunk a vonzás hatalmában - mert igenis működhet - csak érdemes tisztában lenni egyrészt azzal, hogy pontosan mire is vágyunk, másrészt azzal, hogy nagy szerepe van annak, hogy mi milyenek vagyunk. És ha mi rendbe tesszük saját magunkat, a lelkünket, akkor nagy eséllyel hasonló ember lesz a jutalmunk.

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

A Mr. Bigek és az elköteleződés paradoxona

Bizonyára sokan emlékszünk a Sex és New York Carrie Bradshawjára, aki kiélvezvén a szingli lét örömeit, sok csalódással a háta mögött boncolgatja a szerelem témakörét. Több barátnőmmel a mai napig megnézzük a sorozat különböző részeit –, megdöbbentő, hogy van, aki szó szerint idéz jeleneteket -, a filmekről nem is beszélve. Na és persze ott a férfi is, aki az összes évadon keresztül a főhősnő áhított szerelme – Mr. Big. Amikor tizenévesen néztük a sorozatot, elképzelhetetlennek tartottuk, hogy majd’ 20 év múlva élesben is találkozhatunk a fel-feltűnő pasikkal, akik egyszer mindent megtesznek a szeretett nőért, majd kámforrá válnak és legközelebb egy másik hölgy oldalán láthatjuk viszont őket. Ez persze fáj. És talán a legkönnyebb általánosítani és ítélkezni, mondván „sajnos megbízhatatlanok a mai férfiak”… A coaching alkalmaimon számos férfi keres fel karrierrel kapcsolatos elakadásokkal, amik mögött sok esetben a magánéleti nehézségeik állnak. Ezen esetek alapján bizton állíthatom: nem ilyen egyszerű a képlet.

Miután megjelent a „Született feleség mindenáron(?)” írásom, számos úr/srác keresett meg azzal, hogy meg kellene fogalmaznom a történet (karrier vagy magánélet) másik oldalát is, hiszen az legalább annyi kérdést vet fel, mint a női. Ezért most elmesélem Nektek Levente történetét.

Leventével az irodájához közeli parkban találkoztunk először – mondván könnyebben meg tud nyílni a szabad levegőn -, és meglepetésemre hozott két kávét, szendvicset és süteményt az egyik kávézóból. El is nevettem magam, hogy azt hittem ez egy coaching megbeszélés lesz, nem pedig piknik. Ő is nevetett, majd magabiztosan rávágta, hogy nem fog étlen szomjan hagyni, mert higgyem el, ez nem az a rövid és egyszerű beszélgetés lesz.

Levente 38 éves jogász, hozzám azért fordult, mert azt érezte, megteremtette az egzisztenciáját, elérte, amit szeretett volna a munkájában, nem okoz gondot, ha megtetszik neki egy közel 1 millió forintos óra, és igazából bármelyik nőt megkaphatná, de mégsem boldog. Kiégett. Eddigi tapasztalatom szerint az üzleti világban a férfiaknál a 38 éves kor a kánaán időszaka. Amikor már letettek valamit az asztalra, egyre feljebb és feljebb lépkednek a ranglétrán, kellő önbizalommal rendelkeznek és élvezik a kihívásokat, akár csak a kockázatot. Éppen ezért meglepő volt számomra, hogy ez az ereje teljében lévő férfi a kiégést emlegeti – valószínűleg láthatta is az arcomon, mert rögtön belekezdett a történetébe.

elkotelezodni.JPG

Szegényebb családban nevelkedett, ahol már korán felnőttként kellett viselkednie és édesanyját támogatnia. Mondtam is, hogy valószínűleg nem véletlen ez a gondoskodó attitűd, hogy egy „üzleti” megbeszélésre hoz nekem ételt, italt, és folyamatosan mosolyog. „Milyen jó kis álarc, ugye?” Megindító volt nézni ennek a férfinek az arcát, aki kerülte a tekintetemet. Mivel később bólogattam csak, így kénytelen volt a szemembe nézni. Onnantól nem volt mosoly.

Míg egy nőtől legtöbbször azt várják el kiskorában, hogy jól nevelt, jó tanuló, csinos, kedves legyen, addig a férfiakba sokszor azt nevelik, hogy apa után ő a férfi a házban, neki kell vigyáznia a kishúgára, ha elesik – katonadolog, nem sírunk, de persze szidás jár a verekedésért. Minden gyerek más és más személyiség, ezek az elvárások adhatnak egy biztonságos keretet, de nem mindenkiből ugyanazt a reakciót váltják ki. Levente esetében, ahol apuka nem vetette meg az italt, anyuka ezt elnézte, hiszen „olyan nagy a teher apátokon, tönkreteszi a munka és mégsem ismerik el”, nem volt olyan könnyű kivívni édesapa elismerését, aki nem rejtette véka alá, hogy csalódott Leviben, amiért nem válogatták be a városi focicsapatba. Arra persze senki nem volt kíváncsi, hogy egyáltalán szereti-e a focit, hiszen „melyik fiú nem szereti a focit?”. Apuka nem tudta, hogy sokan. Többek között a fia sem.

Később jött a folyamatos noszogatás, hogy mi van a lányokkal? „Oda kell ám figyelni, olyanok ezek, hogy rögtön odalesznek érted és gyereket akarnak.” Miután meglett a diploma, megváltozott az álláspont, jött az „élvezd ki az életet fiam, mert utána már nem engedi a nő” korszak, és záróakkordként, úgy Levi 30 éves korára apuka újabb intelme következett: „most már szerezz valakit, anyád unokázna”. Huhh. Ezt hallgatni is nyomasztó volt. Levente gyerekkorától azt a programot kapta, hogy a nőtől tartani kell, nehogy teherbe essen, majd ha összejössz vele, utána már vége a „jóvilágnak”, de azért valamit mégiscsak lépni kell, hogy nagyika babázhasson. Így nem csoda, hogy az alapvetően érzelmes fiú bár összejött lányokkal, valahogy egy pont után mégsem hagyta, hogy komolyabbra forduljon a kapcsolat. Nem véletlen, hogy megkapta a „megbízhatatlan pasi” és az „ő is csak olyan mint a többi” címkét. De volt, akihez kötődött is – Beának hívták a lányt -, nem tudott elszakadni tőle, mégis újra és újra elhagyta. És akkor jöttek a köztes állomások, önbizalom-növelő randik, kalandok, kisebb kapcsolatok, de valahogy mindig visszatért Beához, aki melegséget árasztott, megértő volt, és visszafogadta, bár az idő múlásával – érthető módon - apadt a lelkesedése. Levi ezt is annak tudta be, hogy biztos már többet akar, nem elég neki, hogy szereti, és a pánik újabb lelépéshez vezetett. „Nem értette meg, hogy én még nem vagyok érett a házassághoz, gyerekvállaláshoz.” Kérdeztem, mi az, hogy érett? „Ok, akkor nem érett, csak még nem akartam ezzel elvágni az életem.” Kíváncsi voltam, hogy mit jelent az, hogy elvágja az életét. „Nem is tudom. Igazából tényleg nem tudom. Most, hogy így beszélgetünk erről, nem értem, miért mondtam ezt.”

A hosszas beszélgetésből kiderült, hogy Levente – ha túljutunk az „óvakodj a nőtől, mert veszélyes” programon -, kimondottan szeretne egy stabil, szerető hátteret. „Furcsa, most úgy érzem, mindig is erre vágytam. Ez hihetetlen. Akkor miért cselekedtem ez ellen?”

A további alkalmaink főleg ennek megválaszolásával és az új cél felállításával és elérésével teltek. Miután Levente felismerte a saját béklyóját és sikerült új nézőpontból látnia saját magát, az életét, a lehetőségeit, új erőre kapott.
Megható volt látni, hogy ez a férfi 38 éves korára talált rá saját útjára, igazára, és most tudta meg, mit gondol ő - és nem apuka, anyuka, vagy a haverok - valójában a nőkről, kapcsolatokról. Gyökeres változás következett az életében. Beát ugyan már nem tudta visszahódítani, de eljegyzett egy helyes tanárnőt, és elindította saját vállalkozását.

Tudom, ez sokaknak nem mentség arra, hogy miért tűnik el sok férfi néhány randi után. Arra sem, hogy miért szakítanak mielőtt komolyabbra fordulna egy kapcsolat. Minden eset más és más. Azzal viszont nincs mit tenni, hogy nem sürgethetjük mások érési folyamatát és saját benső munkáját. Ítélkezni felesleges. Van, aki 38 évesen eszmél rá, min kell változtatnia, van, akinek még több idő kell ehhez. Mi csak arról dönthetünk, hogy kivárjuk-e ezt az időt, vagy a saját életünkre koncentrálunk.

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.