Racionalitás és lélek találkozása

Magadat választod vagy a félelmeidet?

Avagy a rajzszög esete

2019. július 09. - Molnár Marinetta

Kiskoromban arra neveltek, hogy mindig a tanárnak van igaza, „csüngjek a szavain és nézzem ki a szemét” – ugye milyen lehetetlenül hangzik? És persze az örök mottó mantrázása sem maradhatott el, miszerint „bármit elvehetnek tőled, csak a tudást nem”. Ennek megfelelően kitűnő tanulónak kellett lenni, tanulmányi versenyeket nyerni, na meg szépen szavalni, jazzbalettozni – aki ismer, tudja, hogy ez abszurd -, vérvételkor a sor elejére állni és példát mutatni, hiszen ez katonadolog. Azt gondoltam, hogy csak akkor vagyok szerethető, kizárólag akkor fogadnak el, ha a maximumot nyújtom, ezért megfeleltem az elvárásoknak. Na igen. Csak eközben az ember elfelejti, hogy neki is lehetnek nehézségei, fájdalmai, megoszthatja a problémáit és elgyengülhet. Hogy talán csak a legfontosabb dolgot nem követelik meg tőle: azt, hogy szeresse magát.

megfeleles.JPG

Színészként jött az újabb alázatra nevelés – mindent ki kellett bírni, mindent el kellett viselni, mondván: „így lesz belőlünk jó színész”. Döbbenetes élmény volt, amikor az egyik oktató rajzszöget tett az egyik tanonc székére, hogy az beleüljön – és ezt végignézette velünk. Mérhetetlenül nyomasztó érzés volt. Természetesen az oktató kimondottan szórakoztatónak találta ezt, és hangosan nevetett. Mi meg síri csendben ültünk, még egymásra se mertünk nézni. Egy másik alkalommal az oktató utasította az egyik lányt, hogy sétáljon át a termen és utána megbeszélte a fiúkkal, hogy milyen közönséges a mozgása, karaktere. Persze azok, akik a leginkább rettegtek, nevettek ezen, bízván abban, hogy így ők biztonságban lesznek és őket nem alázzák meg.

(Gimnáziumban olvastam először a Mario és a varázslót, ami nagy hatással volt rám. Akkor még hihetetlen volt számomra, hogy a megfélemlítés ilyen formája működhet. Hogy beleegyezéssel, csendben, lehajtott fejjel tűröd a lelki terrort. Hogy az emberek nem szólnak egy szót sem, hanem némaságukkal asszisztálnak mások megszégyenítéséhez, pusztán félelemből.)

Jöttek a színházi próbák, előadások, heti 7 nap, ha volt vasárnap 1-2 szabad óránk, már örvendeztünk. Persze senki sem mert szólni, hogy szeretne a párjával, a családdal vagy barátokkal is időt tölteni. Természetesnek vettük, amikor egy-egy rendező ledagadtozta az 50 kilós lányokat és üvöltött a széthajtott, ingyen dolgozó színészeivel. Mindezek ellenére szégyenteljesnek találtuk azt, ha valaki kilépett egy-egy próbafolyamatból, azt gondoltuk: egyértelműen túl link és gyenge ahhoz, hogy igazi, alázatos színész legyen. Ma már felnézek azokra, akik ezt megtették.

És valóban. Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy kitisztuljon a kép. Megdöbbentő, hogy amíg a félelmeim vezettek, azt hittem, hogy ez az alap állapot. Hogy mindezt EL KELL VISELNEM.
De következetes az élet – amíg ezt nem ismerjük fel, és nem változtatunk a hozzáállásunkon, kapjuk az újabb és újabb pofonokat.

Mindegy, milyen szektorba, milyen pozícióba kerültem, továbbra is maximalistának tartottam magam, és úgy éreztem, ennek a titulusnak meg kell felelnem. „A munka mindenekelőtt” - jó sztachanovista módjára abban kerestem az örömöt és a visszaigazolást - a kötelességtudat megelőzte a magánéletet. Ma már tudom, ez mind-mind távolabb vitt saját magamtól, attól, hogy szeressem magam.

Sokan nem is gondolják, mennyire nem alapvető dolog az, hogy szeretjük magunkat. Kőkemény munka. Nap mint nap. Már a felismerés sem egyszerű, tagadunk, amíg csak ki nem fogyunk az ellenérvekből. Fájdalmas az elfogadás, de ez kell ahhoz, hogy el tudjunk indulni azon az úton, ahol mi magunk vagyunk a fontosak, a legfontosabbak (és itt véletlenül sem az önzőségre gondolok). Ahol már nem félünk attól, hogy mi a következménye annak, ha kiállunk magunkért. Ahol megadjuk másoknak a tiszteletet és cserébe joggal el is várhatjuk azt. Ahol ha méltatlan egy szituáció vagy egy kapcsolat – legyen az baráti, munkahelyi vagy párkapcsolat - ,elengedjük azt. Mert ennél jobban szeretjük magunkat. Sokkal jobban.

Annak, aki ezt még nem próbálta, eleinte nagyon új, furcsa érzés lehet. Viszont egyértelműen azt tapasztalom mind a coaching alkalmaimon, mind a körülöttem lévők életében – és persze a sajátomban is -, hogy megéri a kockázatot. Olyannyira felszabadító érzés, hogy ez kihat minden területre, és gyökeres változásokat indíthat el a mindennapjaidban. De mint említettem, ez melós. Minden egyes nap gyakorolni kell. Cserébe viszont a saját életedet élheted és nem az attól való félelem vezérel majd, hogy mit szólnak mások. Hogy elfogadnak-e. Hogy elég jó vagy-e. Hogy megmarad-e a munkád. Hogy neheztelni fog-e a vezetőd, hogy el kell rohannod a gyermekedért az iskolába. Hogy ugye nem sértődik meg egy barátod, ha fáradt vagy és lemondasz egy találkozót. Hogy ugye nem hagy ott a párod, csak mert te nem szeretnél nyitott kapcsolatot.

A mai napig számtalanszor eszembe jut a rajzszöges eset. Korábban csupán arra használtam ezt az emléket, hogy eszembe juttassa: nem hagyhatom szó nélkül mások alázását. Ma már arra is fókuszálok, hogy magamért kiálljak és másokat is ebben támogassak.

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

 

Született feleség mindenáron(?)

Klári egy csinos, helyes, kimondottan értelmes egyedülálló harmincas nő. Az egyik göndör fürtje megzabolázhatatlan, mindig a szemébe lóg. Járása magabiztosságot sugall – nem véletlen, csoportvezető egy nagyvállalatnál, amire kimondottan büszke. Sok barátja van, a kollégái is kedvelik. Hozzám azért jött, mert szeretett volna szintet lépni és osztályvezetői babérokra törni. Minden adottsága meg is volt hozzá. A coaching alkalmak során megtervezte az odavezető utat, és öröm volt nézni, ahogy lépésről-lépésre haladt előre. Noha nem volt meghirdetve a pozíció, mégis az igazgató - aki az évek alatt csupán néhány felületes mondatot váltott vele - behívta a következő hétre, hogy beszélgessenek a jövőről.

De akkor jött a törés. Erre a beszélgetésre már nem került sor. Klári említette korábban, hogy otthon folyamatosan noszogatják a szülők, nagyszülők, hogy mikor lesz már unoka, és nehogy „vénlány” legyen. Ez a dolog nyomasztotta is a lelkét, jósnőtől kezdve mindenféle látóhoz elment már segítséget kérni, a létező összes fórumon próbált társat találni, egyszerre több férfival is randizott. Beszéltük, hogy hamarosan áttérünk a magánéleti tervek megvalósítására is, és nem pánikszerűen üldözzük a „vágyott” boldogságot. De idáig már nem jutottunk el: a sok Tinderes randiból megmaradt egy férfi.

A következő ülés alkalmával – amit nem véletlenül négyszer tolt át más időpontra, így hónapokkal később találkoztunk – egy összezavarodott, riadt tekintetű nő ült velem szemben, aki elmondása szerint nagyon boldog. Lesz. Igaz, hogy a férfi iránt, akivel összejött, igazából nem érez nagy vonzalmat, de végre van valaki, aki szereti. Igaz az is, hogy a férfinek annyira nem volt szimpatikus Klári személyisége, de azon meg lehet majd változtatni. Ugye. Klárit sok minden zavarja a másik félben, de hát „senki sem tökéletes”. Abban azért mindketten egyetértettek, hogy minél hamarabb jöjjön a házasság és a gyerek. A régi barátok megemlítették neki, hogy nem érzik köztük az összhangot, és furcsa, hogy a férfi már a második randitól drágámnak, szerelmemnek hívja, folyamatosan fogja a kezét - mondjuk ezt Klári sem értette - és már egy hét után a közös családot tervezi - ő visszatámadt, hogy irigyek és jobban szeretik őt a „szinglik nyomorában” látni. Többségükkel meg is szakította a kapcsolatot. A szülők persze örvendeztek, hogy végre lesz unoka, és bár még nem ismerik az urat, de azt tudják, hogy jól áll anyagilag és vezető. Klári mindezt úgy mondta, mintha arról beszélnénk, hogy súlyos betegként milyen kezeléseken kell átesnie ahhoz, hogy újra egészséges legyen. Hogy a társadalomnak, családnak megfeleljen.

Nem mert rám nézni. Mondta, hogy tudja, tudja, ne is reagáljak, mert nem akarja meggondolni magát. Bólogatva bámult maga elé. Hallgattunk.
Végül bejelentette, hogy ott fogja hagyni a munkahelyét, hogy a kapcsolatra koncentrálhasson és a majdan születendő gyermekre. Döntött. Végérvényesen.

Bő fél évvel később egy kávézóban ültem, és valaki megérintette a vállam. Felnézek, erre a Született feleségekből ismert Bree kiköpött mása állt előttem, először nem is ismertem fel. Klári volt az. Szoborszerű arcán egy állandó félmosoly ült, beszéde kissé robotszerűvé vált. A rakoncátlan tincset hiába kerestem – kiegyenesíttette a haját. Megdöbbentő volt számomra a változás. Otthagyta a munkáját, férjhez ment és már várandós is. Igaz a barátok elkoptak és sokat van egyedül, de hát „ott az a nagy ház, rendben kell tartani”. Arra a kérdésre, hogy hogy van ez a válasz érkezett: Ádám szeret engem és én szeretem Ádámot. Kellemesen beszélgettünk, bár ez a hölgy ismeretlen volt számomra.

bree_szf.jpg

Egy éve keresett fel újra. Elment a baba. Válnak. Kérdezte, hogy emlékszem-e a Dallasból arra a jelenetre, amikor Pamela zuhanyzik, és megjelenik mellette Bobby, aki az elmúlt néhány évben halott volt a történet szerint. De Pamela ezt az elmúlt néhány évet csak álmodta. És Klári most arra vágyott, hogy bárcsak ez vele is megtörténne, és kiderül, mindez csak álom volt, és megint ott tartanánk a beszélgetésben, hogy miután előléptetik, áttérünk a magánéletre és nem pánikszerűen hajkurássza a párkapcsolatot

Klári most egy nemzetközi csapatot vezet. Néhány barátjával sikerült újraépíteni a kapcsolatát. Összejött egy férfivel a cégcsoportból, aki mellett önmaga lehet. Azt mondja, lehet, hogy ő az igazi, de ha nem, az sem baj, nem rugózik ezen, csak a jelenre koncentrál. Amikor legutóbb találkoztunk, nem volt se tökéletes frizura se szoborszerű arc, csak őszinte nevetés. És a kis göndör tincs újra a szemébe lóg.

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

Új irány

Miért is indítok blogot, pont én, aki eddig elzárkózott a publikálástól és coachként sem reklámoztam magam soha? Hivatkozhatnék a szokásos közhelyekre, hogy a 15 év önismereti munka, a nehézségek, megoldások, tapasztalások vagy a temérdek coach foglalkozás eredményei sarkalltak erre, de közel sem így történt. Valahogy mindig megtaláltak azok az emberek, akik elakadtak életük valamely területén és tőlem kértek segítséget - legtöbbször ajánlásra kerestek fel, vagy az élet sodorta hozzám őket. Voltak köztük kiégett vagy irányt vesztett ügyvezető igazgatók, felsővezetők (meglepően sokan), elégedetlen, többre vágyó beosztottak, szerelmi háromszögbe vagy a magányba beleragadt hölgyek és urak, önértékelési problémával küzdők, döntésképtelenek, karrierista vagy épp kapcsolatfüggő felnőttek és „meg nem értett” fiatalok. Mindig is éreztem, hogy mások támogatása az utam, az ő sikerük, életük jobbra fordulása tölt fel engem is, de eszembe se jutott, hogy a személyes vagy csoportos foglalkozásokon túl, a komfortzónám totális elhagyásával másképp is segíthetek. Életem legfájdalmasabb tapasztalása hozta el a felismerést.

uj_irany.jpg

Nagy valószínűséggel mindenkinek elérkezik az életében az a pillanat, amikor egy közeli hozzátartozót vagy fontos személyt kell elengednie. Én édesanyámtól búcsúztam el. Soha nem voltam az a fájdalmával „haknizós” típus, így még a legközelebbi barátok is csak később értesültek a hírről. Érdekes, hogy anélkül, hogy ezt bárhol tudattam volna az ismerőseimmel, az utóbbi időben sokan kerestek meg azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet anya-lánya, anya-fia kapcsolatot helyrehozni, illetve feldolgozni egy szerettünk elvesztését. Megdöbbentő volt ez számomra, mert az elmúlt években főként önértékeléssel/önszeretettel, magánéleti és karrierben történt elakadásokkal fordultak hozzám tanácsért. És most, ha csak elmentem egy edzésre, vagy beültem egy kávézóba, ismeretlenek elegyedtek szóba velem és osztották meg történetüket. Miután megtudták, hogy hasonló cipőben jártam/járok, és elmeséltem az én utam, az én megoldásom, többen mondták, hogy ezt meg kellene írnom, mert másoknak is segíthetnék ezzel. Azóta többen is visszajeleztek, hogy javul az édesanyjukkal való kapcsolatuk, vagy „szépen” (erről majd egy későbbi bejegyzésben írok), megértéssel és elfogadással haladnak előre a gyászfolyamatban.

Ez a noszogatás kellett ahhoz, hogy létrehozzak egy blogot, ahol megoszthatom Veletek a tapasztalataimat, coachingos történetemet – természetesen a szereplők nevét és egy két paramétert megváltoztatva. Ha már néhány embernek segíthetek ezzel, már megérte, hogy ráléptem erre az útra. :)