Miért is indítok blogot, pont én, aki eddig elzárkózott a publikálástól és coachként sem reklámoztam magam soha? Hivatkozhatnék a szokásos közhelyekre, hogy a 15 év önismereti munka, a nehézségek, megoldások, tapasztalások vagy a temérdek coach foglalkozás eredményei sarkalltak erre, de közel sem így történt. Valahogy mindig megtaláltak azok az emberek, akik elakadtak életük valamely területén és tőlem kértek segítséget - legtöbbször ajánlásra kerestek fel, vagy az élet sodorta hozzám őket. Voltak köztük kiégett vagy irányt vesztett ügyvezető igazgatók, felsővezetők (meglepően sokan), elégedetlen, többre vágyó beosztottak, szerelmi háromszögbe vagy a magányba beleragadt hölgyek és urak, önértékelési problémával küzdők, döntésképtelenek, karrierista vagy épp kapcsolatfüggő felnőttek és „meg nem értett” fiatalok. Mindig is éreztem, hogy mások támogatása az utam, az ő sikerük, életük jobbra fordulása tölt fel engem is, de eszembe se jutott, hogy a személyes vagy csoportos foglalkozásokon túl, a komfortzónám totális elhagyásával másképp is segíthetek. Életem legfájdalmasabb tapasztalása hozta el a felismerést.

Nagy valószínűséggel mindenkinek elérkezik az életében az a pillanat, amikor egy közeli hozzátartozót vagy fontos személyt kell elengednie. Én édesanyámtól búcsúztam el. Soha nem voltam az a fájdalmával „haknizós” típus, így még a legközelebbi barátok is csak később értesültek a hírről. Érdekes, hogy anélkül, hogy ezt bárhol tudattam volna az ismerőseimmel, az utóbbi időben sokan kerestek meg azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet anya-lánya, anya-fia kapcsolatot helyrehozni, illetve feldolgozni egy szerettünk elvesztését. Megdöbbentő volt ez számomra, mert az elmúlt években főként önértékeléssel/önszeretettel, magánéleti és karrierben történt elakadásokkal fordultak hozzám tanácsért. És most, ha csak elmentem egy edzésre, vagy beültem egy kávézóba, ismeretlenek elegyedtek szóba velem és osztották meg történetüket. Miután megtudták, hogy hasonló cipőben jártam/járok, és elmeséltem az én utam, az én megoldásom, többen mondták, hogy ezt meg kellene írnom, mert másoknak is segíthetnék ezzel. Azóta többen is visszajeleztek, hogy javul az édesanyjukkal való kapcsolatuk, vagy „szépen” (erről majd egy későbbi bejegyzésben írok), megértéssel és elfogadással haladnak előre a gyászfolyamatban.

Ez a noszogatás kellett ahhoz, hogy létrehozzak egy blogot, ahol megoszthatom Veletek a tapasztalataimat, coachingos történetemet – természetesen a szereplők nevét és egy két paramétert megváltoztatva. Ha már néhány embernek segíthetek ezzel, már megérte, hogy ráléptem erre az útra. :)

Marinetta