Vannak, akik folyamatosan ámítják magukat: „de hát szeret, csak nem meri bevallani magának”. A minap voltam fültanúja alábbi párbeszédnek:

• De hát annyira néz engem, érzem, hogy van valami közöttünk, valami bizsergés.
• Ne viccelj már, ő vállaltan a saját neméhez vonzódik!
• Igen, de szerintem nem teljesen meleg. A múltkor is, amikor az irodában köszöntöttük fel, engem úgy megölelt, megpuszilt. Jobban, mint a többieket.
• Mert bizonyára kedvel. Barátok megölelik és megpuszilják egymást...
• Te most a barátnőm vagy? Kinek szurkolsz? Hagyjuk is, ezt senki nem érti, nem látjátok, amit én. Csak azt nem tudom, miért mindig ilyen férfiakat sodor elém az élet. Akik nem elérhetőek. Akik nem merik vállalni az érzéseiket.

Csönd. A barátnő feladta. Erre mit lehet mondani? Sajnos sokan futtatnak olyan programot magukban, ami ellehetetleníti, hogy tisztán lássanak. Vagy ha megcsillan valami a valóságból, azonnal elkendőzik, mondván: ilyen az élet, nincs mit tenni...

Igen. Az élet. A sors. Az univerzum. Mindenki hibás, csak én nem. Én csupán az események áldozata vagyok. Miért ezt kapom? Ezt érdemlem?

Nagy valószínűséggel nem. Mint oly sok esetben, itt is érdemes először a saját oldalunkkal foglalkozni. Hogy miért mindig ilyen helyzetekbe futunk bele. Vagy pontosabba fogalmazva: miért mindig ilyen helyzeteket teremtünk magunk köré? Mert igenis ebben jócskán benne van a kezünk, tetszik vagy sem.

Ha azt érezzük, hogy valami rossz csak velünk történik, mással nem, érdemes a dolgok mögé nézni.

Mit szolgál az adott rossz? A magány. Az elérhetetlenség. A visszautasítás.

Kriszta, egy kimondottan helyes, dekoratív, értelmes, vicces, temperamentumos 36 éves nő, aki elmondása szerint mindig olyan férfiakkal jött eddig össze, akik nem érdemelték meg őt. A beszélgetéseink tartalmasak voltak, Kriszta sokat mesélt a munkájáról, a pályája folyamatosan ível fölfelé – azonban magánéleti fronton nem túl erős. Mindig van valami szerelem a láthatáron, de nem tud egyik kapcsolata sem elmélyülni.

„Nem normális egyik sem!”-  csattant fel nevetve. Amikor ezt hallom, mindig tudom, hogy valami nagy gubanc van a háttérben, amit igenis ki kell goboznunk.

Kiderült, hogy Kriszta szülei korán elváltak, és onnantól kezdve anyuka folyamatosan azt hangoztatta két lányának, hogy ilyenek a férfiak, csak kihasználnak, aztán otthagynak 2 gyerekkel. Az anyának utána már nem is volt kapcsolata, teljesen belekeseredett a magányba.

A két kislányba kiskoruktól fogva belekódolták, hogy a férfi rossz, inkább egyedül, mint hogy kihasználják és eldobják őket. Kriszta átvette anyuka mondatait, gondolatait, és akármilyen kedves fiú is közeledett hozzá, előbb-utóbb kijött belőle a férfigyűlölet. Amikor erről először beszéltünk, teljesen ledöbbent, hogy erre ő így még sosem gondolt. Aztán kiderült, hogy anyuka minden egyes udvarlóját minősítette, kifigurázta, és figyelmeztette lányát, hogy „ez sem lesz jobb, mint a többi. Már most látszik rajta, hogy semmirekellő”. Így érthető, hogy Kriszta előbb-utóbb olyan méltatlanul kezdett viselkedni a férfiakkal, hogy rendszerint kihúzta a gyufát, és még a legjámborabb férfit is képes volt kihozni a sodrából. Ezután pedig sértődötten ő lépett ki a kapcsolatból – és így újra és újra bebizonyosodhatott anyuka intelme: ne akarjon semmit egy férfitól, mert csak csalódni fog.

Így megkapjuk a választ arra, hogy mit szolgál a magány, az elérhetetlenség, a visszautasítás. Azt, hogy nem szeretünk meg annyira egy férfit sem, hogy borzasztóan fájjon, ha elveszítjük, ha becsap, ha elhagy minket. Inkább tartsuk jó távol magunkat tőlük, hogy esélyt se adjunk a sérülésre. Ez anyuka programja, nem Krisztáé.

Amikor Kriszta szembesült ezzel, felvette a kapcsolatot édesapjával. Kiderült, hogy ő rendszeresen hívta lányait, de az anyjuk sosem adta át az üzenetet. Írt is nekik, de a levelek sem jutottak el a lányokhoz. Hatalmas sokként érte mindez Krisztát, hiszen rádöbbent, hogy egész élete anyuka sértődöttségére, keserűségére épült.

És itt kezdődött el az igazi munka. Új világkép, új üzenetek, új programok, új értékrend, új lehetőségek. ÚJ ÉLET. És Kriszta beleállt.

Most azon van, hogy meg tudjon bocsátani édesanyjának. Jelenleg nincs párkapcsolata, mert rendeznie kell a sorait, és először szeretne magával foglalkozni, saját magát rendbe tenni. Boldog. Az ő választása.

Szóval, ha azt tapasztaljuk, hogy valami rosszat folyamatosan működtetünk – például be nem teljesülő kapcsolataink vannak, elérhetetlen férfiba szeretünk bele, stb. -, akkor érdemes megvizsgálni a saját oldalunkat, hogy miért tesszük mindezt. Az a rossz, amit fenntartunk, mit kendőz el? Mitől félünk? És merjünk őszinték lenni magunkkal, mert csak úgy léphetünk a gyógyulás útjára.

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta