Mielőtt még sokan felhorkannak, hogy „ugyan miért szeretne valaki drámázni?”, fogadjuk el, hogy sokan már-már függői a szélsőséges jelenetek generálásának. Mert az nem unalmas. Az ismerős (akár gyermekkorból), izgalmas. Ott ki lehet csikarni a mély érzéseket a másikból. Talán akkor észbe kap a férfi, hogy elveszíthet. És akkor végre kijön belőle az a hősszerelmes, akire mindig is vágytunk. Ugye? Azonban arról nem szól a fáma, hogy mi történik akkor, ha ez rosszul sül el. Amikor rádöbbenünk, hogy a párunk annyira nem szenvedélyes típus (mint a lovagregényekben), és annyira nem fog teperni azért, hogy visszahódítson minket. Sőt. Tovább megyek. Lehet, hogy már a végét járja, és borzasztóan unja a hisztérikus kirohanásainkat, és az állandó elégedetlenségünket, szomorúságunkat, a panaszáradatot. Amikor semmi sem (elég) jó.
Belegondolok, hogy hogyan érezném magam egy olyan kapcsolatban, ahol állandóan attól kell tartanom, mit ért félre a másik, min sértődik meg, mi miatt jön az újabb elkeseredett „érfelvágós” beszélgetés. És bármit teszek, semmi sem üti meg az elvárt szintet, és ez folyamatosan az orrom alá is van dörgölve. Őszintén mondom, hogy nem sokáig bírnám.
Persze, sokan vallják, hogy kell egy kis hiszti a nő részéről, mert az szexi tud lenni. Embere válogatja, kinek mi jön be, azonban az időnként egy kis hiszti és a folyamatos csesztetés között van egy elég erőteljes határvonal. Amit igenis észre lehet venni – maximum nem akarjuk.
Előrébb kell tartani ahhoz az önismeretben, hogy felismerjük magunkban a drámakirálynőt, és ne fogjuk a körülményekre, a párunkra, hogy miért vitatkozunk állandóan. Nagy valószínűséggel mi (is) generáljuk a drámát. És utána hívjuk a barátnőket, hogy mennyire mélyponton vagyunk, és Béla nem érti, mi is a bajunk, pedig ott zokogunk előtte. Biztos egy érzéketlen fatuskó, mert ilyenkor elvonul, hozzánk se szól, sosem lehet vele megbeszélni semmit. És egyre távolodunk egymástól, eszébe sem jut harcolni kettőnkért.
Ismerős? Akkor képzeljük picit magunkat a férfi helyébe! Ott van egy nő, aki rendszeresen szomorú mellettünk – ezek szerint mi képtelenek vagyunk boldoggá tenni őt. Többször el is sírja magát, és kántálja, hogy ennek így nincs értelme, mit is akarunk mi egymástól? Bemárt a barátnők, család előtt, akikkel ezután már kb. találkozni sincs kedvünk, mert biztos elítélnek, hogy miattunk ilyen boldogtalan Böbe. Ha megpróbáljuk megölelni, ránk förmed, hogy „hagyjál!”, és ha szót fogadunk, akkor meg azon borul ki, hogy nem próbáljuk megvigasztalni. Nincs mese, véglénynek érezzük magunkat, aki tönkreteszi egy nő életét.
Átéreztük? Ugye borzasztó? Akkor képzeljük el, hogy vannak férfiak, akik egy életen át vállalják ezt a szerepet. Érthetetlen. Inkább hallgatnak, és vagy italba, videojátékokba, vagy kisebb-nagyobb kalandokba menekülnek az állandó harcok elől. És akkor természetesen ezért is kapnak a fejükre.
Tévedés ne essék, nem a férfiakat oldozom fel a felelősségük alól, azonban fontos, hogy mi is lássuk, mit okozunk a hű de nagyon szexi és nőies drámakirálynőségünkkel és áldozat karakterünkkel.
Felejtsük el azokat a romantikus filmeket, amiket sokszor nők írnak és hatásvadászra kerekítik a sztorijukat. Ahol lehetetlen férfikaraktereket kreálnak, akiknek életük értelme a szerelmük, és folyamatosan fel akarják áldozni magukat értük, és egyedüli életcéljuk, hogy boldoggá tegyék párjukat. (FYKI ha van ilyen típus a való életben, az általában az a férfi, aki kb. 2 hetente lesz halálosan szerelmes más-más nőkbe, és a nagy szenvedélyességébe és érzelmességébe sajnos egyszerre több hölgy is belefér, tehát igazából ne is várjuk el tőle a hűséget...)
Nem szeretnék illúzióromboló lenni, de a mesebeli hercegek – ahogy a nevük is mutatja – a mesékben léteznek. Éppen ezért a valós, igazi férfiaktól ne várjuk el azt, amiket a filmekben látunk. A való életben kommunikálni kell! Elmondani, hogy mit szeretnénk, mi az, ami bánt, és vállalni a mi felelősségünket is! Beszélgetni és nem hisztizni! Nőként és nem hárpiaként vagy ellenségként. Próbálni megérteni a másikat, de nem manipulációs technikákkal, és nem mindenáron kicsikarni az infókat.
Röviden: FELNŐTTként. Egyenrangú félként. Szerető társként.
Az uraknak pedig egy javaslat: ne menjenek bele a játszmába! Általában az ilyen megnyilvánulások azt üzenik: szeress és mutasd ki! Tegyünk így, de ne kiengesztelésképpen, hanem mert törődünk a másikkal. Azonban érdemes visszajelzést adni a mi érzésünkről is, és hogy ez a viselkedés épp az ellenkezőjét váltja ki belőlünk, mi több: csak mélyíti a szakadékot.
Persze van, hogy 2 ember sehogy sem illik össze, nem tudnak összecsiszolódni, nem jutnak egyről a kettőre. Az egy másik téma. De ha fontos számunkra a másik, és szeretnénk örömben élni, EGYÜTT, az kizárólag akkor megvalósítható, ha dolgozunk rajta. És felejtsük el a drámakirálynőséget és az áldozati szerepkört, mert egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy magunkra maradtunk a világfájdalmunkkal.
Ha változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!
