Laci egy helyes, sportos, visszafogott karakter, harmincas éveinek végén jár, nincs gyermeke. A maga ura, jól keres, nincsenek tartozásai, se káros szenvedélyei, rendben van az értékrendje, megtalálta helyét a munka világában is. Ennek ellenére egyedülálló. Hiába lenne nyitott egy kapcsolatra, a szerelem valahogy mindig elkerüli. „A nőknek csak a rosszfiúk jönnek be. Aki odafigyel rájuk és kimutatja a szeretetét, azt hamar eldobják.” Panaszkodik Laci. „Én meg odateszem magam, és mégsem kellek egy idő után. Unalmas vagyok nekik?”
Sajnos több úr is jár hozzám, akik hasonló problémával szembesülnek. Elvileg ők az áhított férfiak, akikről sok hölgy csak ábrándozik. Hogy bárcsak lenne olyan férfi, aki szeret, foglalkozik velem, aki megbecsül, aki ki tudja mutatni az érzelmeit, aki mellett nyugi van... És képzeljük csak el: VAN ILYEN! Azonban azon pasik, akik ezt elmondhatják magukról, sokszor mégis egyedül maradnak. A kereslet és a kínállat valahogy nagyon elkerüli egymást. Miért van ez?
Mi nők hajlamosak vagyunk a tökéletes társat hajkurászni. Aki benne ragad ebben a hajszában, sajnos esélyes, hogy magára marad. Mert olyan, hogy tökéletes, szimplán nem létezik. A mesebeli hercegnek is büdös a szája, mikor reggel felkel, és bizony, ha birodalmat irányít, akkor nincs ideje folyton velünk törődni és a lelkünket pátyolgatni. Amikor erről beszélgetünk coachingon, rendszerint belátják a hölgyek, hogy sokszor irreálisak az elvárásaik, vagy olyan dolgokhoz ragaszkodnak, ami egy kapcsolat – és a boldogságuk – szempontjából totálisan irreleváns. Például nem teljesen mindegy, hogy valakinek van-e doktori címe? Attól még, hogy nekem van, miért kell ennek elvárásnak lennie? Ha én diplomás vagyok, nem tudok közös életet kialakítani valakivel, aki intelligens, akivel közös az érdeklődésünk, értékrendünk, de mondjuk technikuma van? Megéri inkább egyedül maradni, mintsem lazítani ezeken az elvárásokon?
Szuper példám erre Liza esete, akit egy többdiplomás ügyvéd vitt el moziba, ahol a férfi fizette a mozijegyet, a hölgy pedig a popcornt és a kólát – mondván nehogy lehúzásnak érezze az „úriember”. Azonban a leányzó abban már nem volt benne, hogy így a 2. randi alkalmával mással is fizessen – ha értjük, mire gondolok -, így visszautasította a férfi egyértelmű jelzéseit, aki felháborodva küldte el a hölgyet (szó szerint idézem): „Amennyi pénzt és időt rád pazaroltam, igazán le....hattál volna te ostoba, buta k...a!” Megigazította a nyakkendőjét, és távozott. Na ennyit arról, hogy a diplomához ragaszkodunk.
Akkor miért nem kellenek a jófiúk?
Sokszor hangzik el hölgyektől alábbi mondat: nekem a normális túl unalmas. Ezen általában elnevetik magukat, pedig a dolog háttere ennél sokkal komolyabb. Tetszik vagy sem, akik még az önismereti útjuk elején tartanak, a gyermekkori mintázataikat ismételgetik vagy éppen kompenzálnak. Ehhez pedig elengedhetetlen egy olyan „társ”, akivel megerősíthetjük ezeket a mintázatokat, ismerős programjainkat. Ha elhanyagoltak, nem szerettek, nem voltunk elég jók, érzelmileg zsaroltak, bántalmaztak, megaláztak vagy korlátoztak, jobban szerették a testvérünket, esetleg elhagytak, stb., akkor még jó ideig képesek vagyunk olyan férfit/nőt választani, akikkel ezeket az élményeket éljük át újra és újra. Szóval ha felmerül a kérdés, hogy miért lépünk bele mindig ugyanabba a pocsolyába, jó eséllyel ez lesz a válasz. Az, hogy éppen milyen kapcsolatban vagyunk benne, hűen tükrözi, hogy hol tartunk az önismerettel, önszeretettel. Mert ha már megdolgoztuk az elakadásainkat, és tiszteljük a saját határainkat, nem megyünk bele egy olyan viszonyba, ami nem elég jó nekünk. Csupán akkor bánthatnak minket, ha mi ehhez asszisztálunk és elfogadjuk, nem lépünk ki belőle. Amint rendezzük a sorainkat, és elég fontossá válunk a saját magunk számára, harmóniába kerülünk a belső világunkkal, máris merőben más férfiakat fogunk megérinteni. Aki nem a bennünk lévő áldozatra reagál, hanem egy hasonlóan ép, egészséges lelkületű nőre. Akkor már tetszeni fog a jófiú karakter (nem összetévesztendő az anyámasszony katonája típussal), mert nem érezzük szükségességét annak, hogy megmentsünk, megértsünk, mártírkodjunk vagy harcoljunk. Már nem kell az állandó dráma. Szimplán beengedjük a Jót.
Így a „jófiú” olyan társra lelhet, akinek már nem alapprogramja a világgal való hadakozás. Ilyen párból azonban jóval kevesebb van, ezt érdemes számításba venni, hiszen az emberek jó része még futtatja a sérelmes köreit. Lehet, hogy várni kell rá, de sokkal inkább megéri, mint belemenni egy egyoldalú kapcsolatba, ahol megmentővé vagy apukává kellene válni, és ahol amint a „kislány” felnő vagy megerősödik, újabb patrónus után néz. Ezt kellett megértenie Lacinak. Nem a "rosszfiúkra" vagy a gazdagabbakra, a doktorokra kellett fújni, hanem felismerni, hogy melyik típus kit vonz. És ami a legfőbb: magára koncentrálni. Az önbizalmát helyretenni, és kilépni az "én nem kellek senkinek" és "igazságtalan a világ" programokból. Nem másokkal, hanem magával foglalkozni. Makacs férfi lévén nehezen ismerte be, hogy ő is felelős az életéért és az egyedüllétéért, de amint megtörtént az áttörés, Laci elkezdett a félelmeitől mentesen nyitni a világ felé, és már teljesen más típusú hölgyek keresik a társaságát - olyanok, akik értékelik őt olyannak, amilyen. Most sem a világ változott meg, csupán a Laciban történt hatalmas változást tükrözte vissza.
Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!
