Racionalitás és lélek találkozása - Vedd kezedbe az életed irányítását!

Önkép - Molnár Marinettával

Nekem miért nem jár a boldogság?

2021. október 30. - Molnár Marinetta

ke_pernyo_foto_2021-10-30_12_51_26.png

Annyian és annyit írtak már a szerelemről, illetve arról, hogy hogyan találjuk majd tartsuk, javítsuk meg – esetleg engedjük el -, hogy ha nem lenne életünk egyik legfontosabb – vagy leginkább vágyott – eleme, már bizonyára zsigerből törölnénk az erről szóló posztokat. Én például sosem szerettem az olyan írásokat, amik abban igazolják a nőket, hogy ők mindent szuperül csináltak, hogy kizárólag a férfi a hibás, amiért nem értékelte őket. Látom nap, mint nap az olyan képeket, amire az van írva: „Ne sírj utána, meg sem érdemelt”, vagy „Majd az idő úgyis téged igazol,”, „Majd akkor fog neki igazán fájni, ha végleg elveszített”, és hasonló nagyon hasznos bölcseletek. Aki ezeket megosztja, bizonyára épp mélyponton van és az egész világgal tudatni akarja ezt – de legfőképp azzal, akinek nem kell, vagy nem eléggé. Ez sajnos sosem a várt hatást hozza meg, mi több, gyakran szánalmassá válhatunk azok számára, akiket épp meg akarunk hatni, vissza szeretnénk hódítani.

ke_pernyo_foto_2021-10-30_12_23_56.png

Sajnos rossz hír, hogy aki ebben a „na majd én megmondom/odaszúrok neki”, frusztrált, bosszút forraló állapotban van, az nagy valószínűséggel valami hasonlóban is marad, hiszen egy olyan férfi/nő, aki rendben van magával, biztosan nem olyan párt fog magának választani, aki fortyog a dühtől és egy szakítás után világgá kürtöli, mennyire szemét is volt vele a másik. Továbbá az irigykedő, folyton másokkal foglalkozó, kesergő ember sem lesz vonzó lehetőség, hiszen az szintén nem OK számára. Sosem fog előre vinni a kesergés, a vád, hogy a másik mit nem tett meg és mennyire alkalmatlan a párkapcsolatra, hiszen az az ő dolga. Ráadásul mi ezzel a hozzáállással csak egyre távolabb és távolabb lökjük magunkat a céljainktól.

Vesszőparipám, hogy a párkapcsolat tükör. Már a választásunk megmutatja, mi hol is tartunk az önismeretben, mennyire szeretjük saját magunkat, vagy éppen mennyire tévúton vagyunk, mennyire rettegünk az egyedülléttől, mennyire társfüggők, esetleg áldozatok vagyunk. Hogy merünk-e rálátni a saját működésünkre, arra, hogy mit teremtünk magunk köré.

Ilyenkor már hallom is a reakciókat, hogy „már hogy teremteném magamnak ezt”, „már miért is érdemelném ezt”, de a válasz igenis az, hogy Te teremted. Mert ha látod, hogy a társad(at)

  • nem érdekli, Te mit szeretnél
  • nem becsül Téged
  • folyamatosan vitatkozik Veled
  • hazudik vagy elhallgat dolgokat
  • megcsal
  • kihasznál, lehúz
  • megbízhatatlan
  • nem foglalkozik azzal, ha Neked fáj, ha megbánt
  • számára nyűg Veled beszélgetni
  • állandóan negatív, lehangolt, kedvtelen melletted és Téged is lehúz
  • szavakkal vagy tettekkel bánt Téged
  • cinikus Veled
  • nem figyel Rád
  • számára nem vagy ELÉG fontos
  • , stb., stb.

akkor nagyon nincs mit magyarázni.

És a lényeg talán az ELÉG szócskán van. És tudom, jönnek a magyarázkodások, hogy hát ez relatív, hogy „szeret, de...”, vagy „akar ő foglalkozni velem, de...”, „sokat dolgozik”, „fáradt”, „elég baja van neki így is”, „tudom, milyen nehéz neki”. Szóval ha valaki itt tart, akkor hajrá, hitegesse magát, senki nem akadályozhatja meg ebben, mert azt hiszi, hogy majd „megváltoznak a dolgok”. És így is lesz, csak nem abba az irányba, amerre szeretné. Egyre rosszabb lesz, egyre több kifogást és magyarázatot kell kitalálni a világnak. Aztán ha belefáradt, szép lassan leépíti a baráti kapcsolatait – hiszen már mindenki arcára kiül az őszinte vélemény -, vagy újakat keres, akikkel felszínes dolgokról lehet csacsogni. De láthatjuk, hogy nem konfrontálódik, nem vállalja az igényeit, nem mer tenni magáért. Így igenis, ő tartósítja ezt az állapotot, ő punnyad bele, azaz ő teremti. Ha nem így lenne, ha tenne azért, hogy jobb legyen (nem, ez nem az, hogy még több mindent elvisel), és ha belátja, hogy ez ennyi volt, nem maradna benne. Lenne, volna, tenne, ha... Aki érti és mer lépni, annak van remény, hogy változtasson az életén, aki nem, és kötekedik, annak marad a szomorkodás, az önsajnálat, a mártír-szerep és a düh. És a "miért csak velem ilyen a világ". 

pexels-austin-guevara-883441.jpeg

Szóval, ha merünk szembenézni a saját működésünkkel, és felállítunk bizonyos szűrőket a párválasztásnál – már a leges legelején -, akkor jó esélyünk van arra, hogy ne ugyanabba a pocsolyába lépjünk újra és újra. Persze vannak sajnálatos esetek, amikor valamit nagyon benézünk, de általánosságban elmondható, hogy amennyire békében vagyunk magunkkal és szeretjük magunkat – akár annyira, hogy inkább egyedül legyünk - , akkor hasonló állapotban lévő pár talál ránk. Ha én is OK vagyok és Te is OK vagy. Ha azonos az értékrend. A célok. Ha a habitusunk nem kioltja, ellehetetleníti, hanem támogatja a másikét. Ha akkor is jó vele lenni, ha csak összebújva nézünk egy filmet. Ha nem akarjuk megváltoztatni a másikat. Ha tudom, ő igazán megért és társam az életben. Ha férfi – nő viszony van kettőnk között és nem válunk a párunk anyjává, pszichológusává, megmentőjévé, vagy éppen a megkeserítőjévé. Rengeteg buktató, de ami szuper hír, hogy ha foglalkozunk magunkkal - nem felszínesen, hanem mélyre menve, szembenézve az árnyoldalainkkal és az önhazugságainkkal -, és közelebb kerülünk saját magunkhoz, akkor rossz ember nem érkezhet az életünkbe, hiszen már meghaladtuk ezt az elakadásunkat. Mi dönthetünk. 

(Plusz tipp: sose a közösségi médiában látottakhoz mérjük a saját boldogságunkat, mert rengeteg FOLYAMATOSAN (!) a tökéletes párkapcsolatáról posztoló ember mérhetetlenül bizonytalan, szomorú, vagy üresnek érzi az életét.)

Ha magadra ismertél, és/vagy változtatnál az életeden: www.onkep.com 

A bejegyzés trackback címe:

https://onkep.blog.hu/api/trackback/id/tr8016740270
süti beállítások módosítása