Ritka manapság olyan hölggyel találkozni, akin semmilyen szépészeti beavatkozás nem történt. Ha nem is műtét, de legalább egy hajhosszabbítás, műszempilla, stb. A legtöbb nő szeretne szép/szebb, vonzóbb lenni. Érthető. Nem csak számos kutatás, de személyes tapasztalat is alátámasztja, hogy az emberek zöme preferál egy olyan baráti vagy munkakörnyezetet, ahol kellemes külsejű, magára adó kollégákkal dolgozhat. Ráadásul ez gyakran motiválóan hat ránk is, mondván nehogy már alulmaradjak a vékonyabbal/fiatalabbal szemben. Ezért belezsúfoljuk napirendünkbe a heti 3 edzést, csökkentjük a bevitt szénhidrátot, kipróbálunk különféle „zsírbontó” praktikákat, karcsúsító fehérneműbe tuszkoljuk a testünket és olyan fotókat posztolunk magunkról, amiket agyonfilterezünk, csak hogy kivívjuk a közönség elismerését.
Milyen érdekes ez. Hajszolunk egy olyan képet, ami nem mi vagyunk. Gyakran olyan elvárásokat támasztunk magunk és mások felé, amik teljesíthetetlenek. Csak a lényeg marad ki. Hogy ha lehámozzuk a mázt, a külcsínyt, mi magunk mit tudunk adni a másiknak. És ez már önismeret.
Huszonévesen azt hisszük, megváltjuk a világot. Minden lehetséges. Kevés embernek adatik meg, hogy alapvetően jól lássa magát és a környezetét, hogy ne kompenzáljon, ne hordozzon családi terheket. Akik nem ilyen szerencsések, hajlamosak kivetíteni saját hibáikat másokra és mindent, mindenkit hibáztatni ahelyett, hogy felelősséget vállalnának a saját életükért. „Mert a szüleim nem szerettek eléggé”, „mert folyamatos veszekedésben nőttem fel”, „mert nem láttam szerető férfi-női viszonyt”, „mert az apám nem foglalkozott velem”, „mert nem járattak sportolni”, vagy „XY-nak könnyű, bezzeg alám nem toltak lakást, autót”. Természetesen könnyebb mindenért mást okolni. Ezzel szemben az elvárások magasak: a másik fél legyen rendben magával, legyen intelligens, romantikus, hűséges, értsen meg minket, keressen jól, legyen helyes, sportos, magas, gyakran még az is meghatározásra kerül, hogy milyen színű legyen a szeme, a haja. Igen. Vannak ideálok. Azonban bele szoktunk gondolni abba, hogy MI MIT ADUNK?
Talán elcsépelten hangzik, de hasonló hasonlót vonz. Ezt édesapám mindig kijavítja, hogy a fordítás helyesen „Hasonló hasonlónak örül”. Azaz miért várjuk el, hogy a másik fél izmos, szálkás legyen, ha rajtunk is van jó pár felesleges kiló? Hogy várjuk el, hogy a másik hűséges legyen és csak minket akarjon, ha mi is egyszerre több chatet folytatunk a különböző társkereső oldalakon? Ha a túlzott romantikára és érzelmességre vágyunk, miért lepődünk meg, hogy nem egy alfa hím van mellettünk?
Emlékszem, amikor egy barátnőm azt mondta, ő egy igazi „királyt” szeretne maga mellé – itt nyilván nem a titulusra, hanem az archetípusra gondolt. Kérdeztem, hogy ha elvonatkoztatunk a meséktől, milyenek a királyok? Nézzük például VIII. Henriket. Király volt, magas, korabeli leírások alapján jóképű, tehetős, érzékeny lélek: szerette a versírást, táncot, zenét. Sportolt is: teniszezett és footballozott. Főnyeremény! Ja, az már egy másik kérdés, hogy számos ágyasa mellett hat felesége volt, akik közül kettőt le is fejeztetett. Vélhetően nem kérdezte meg a nap végén, hogy „Hogy telt a napod Szívem?”, vagy nem nyugtatta meg párját, hogy „Beszéljünk őszintén az érzéseinkről és oldjuk meg együtt a nehézségeinket”.
Szóval mielőtt a hatalmas elvárásainkat hajszoljuk és bánkódunk amiatt, hogy miért vagyunk egyedül vagy miért nem a megfelelő ember van mellettünk, érdemes önvizsgálatot tartani. Hogy egyáltalán tudjuk-e pontosan, mit akarunk, mi mit adunk, mi hol tartunk az életünkben, mik a félelmeink, milyen az értékrendünk, személyiségünk, önbecsülésünk, ezáltal mit közvetítünk magunkról a világnak. A párkapcsolat tükör. Mindezt tökéletesen megmutatja.
Néhány éve egy kedves barátnőm, Anna felhívott a randija után és ezt mondta: szuper volt a beszélgetés, annyira élveztem, istenien lehetett vitatkozni a férfivel, nagyon jó érvei voltak. Ekkor megkérdeztem tőle: hallod, mit mondasz? Egy párkapcsolatban az a célod, hogy jókat vitatkozzatok? És akkor döbbent rá, hogy az eddigi kapcsolatai egyik fő mozgatórugója az volt, hogy a felek rivalizáltak egymással. Persze, ettől lehet szenvedélyes is egy viszony. Egy darabig. Utána már azt mondják: mi olaszosan szeretjük egymást. És ez az olaszos szerelem gyakran az utálatig, szélsőséges esetben a tettlegességig fajul. És persze, hogy csak a másik a hibás. Érdekes volt ez a néhány perc, amíg Anna ezt végigfuttatta magában. Hogy vágyott egy szeretetteljes, nyugodt, stabil kapcsolatra, mialatt ő is teljesen mást képviselt – így törvényszerűen hasonlót vonzott be.
Összegezve: bízhatunk a vonzás hatalmában - mert igenis működhet - csak érdemes tisztában lenni egyrészt azzal, hogy pontosan mire is vágyunk, másrészt azzal, hogy nagy szerepe van annak, hogy mi milyenek vagyunk. És ha mi rendbe tesszük saját magunkat, a lelkünket, akkor nagy eséllyel hasonló ember lesz a jutalmunk.
Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.
Marinetta
