„De ezt nem tehetem meg vele ennyi év után, biztosan nem viselné el.” Sokszor hangzik el ez a mondat férfiak és nők szájából egyaránt hosszú együtt töltött évek után. Persze a legtöbben érzik legbelül, mi lenne a helyes döntés, mégis nagy bátorságra van szükség ennek felvállalására.
Bence, a harminckét éves középvezető azzal a problémával fordult hozzám, hogy úgy érzi, nem a saját életét éli. Természetesen először a munka volt a fókuszban. Fiatalabb korában nem volt kérdés, hogy mérnöknek tanuljon, hiszen édesapja is az volt. „Ez magától értetődő dolognak számított, más opció fel sem merült.” Igazából ért a munkájához, halad is előre, csak nincs meg az a wow élmény, hogy boldog vagyok így. És Bence érzi, hogy azért azt jó lenne érezni. Később kiderült, nem a munkával van a probléma.
Jó mérnökhöz mérten mindent megtervezett az életében. Gimnázium után egyetemre kell menni, tanulmányi versenyeken indulni – itt remélhetőleg lecsap rá egy menő cég -, minél hamarabb elhelyezkedni valahol, majd megismerkedni egy lánnyal, akivel családot lehet alapítani, és a harmincas évei közepére/végére elérni egy magasabb pozíciót. A terv mérföldkövei sorra ki is lettek pipálva (pontosan ahogy azt korábban leírta), és eljutott a családalapítás lépcsőfokáig.
Bence és Angéla még egyetem alatt jöttek össze először, akkor fél évig voltak együtt. A lány végül úgy érezte, mégsem neki való a mérnöki pálya, így egyetemet váltott és közgazdásznak tanult, bár azt sem szerette annyira. Ahogyan akkoriban Bencét sem, mondván túlzottan „karót nyelt” hozzá. Így szakítottak. Bence 24 éves korában, egy siófoki mulatozás alkalmával újra találkoztak és a sorsszerűségre hivatkozva újra összejöttek. A lány elmondása alapján sokat változott azóta, megtanulta értékelni a stabilitást és hogy lehet számítani egy férfira. Bence sosem volt az a csapongó típus, gimnáziumban tudatosan nem keveredett komolyabb kapcsolatba, egyetemen már engedélyezte magának, hogy legyenek érzelmei, így elkezdett kötődni Angélához. A csalódás után persze jött néhány kaland, de egyik se volt komoly. Így amikor visszatért hozzá a lány, azt gondolta (legalábbis utólag így értelmezi), hogy akkor a párkapcsolattal sem kell többet bíbelődni, pipa.
Eltelt nyolc év. Az első négy évben nem éltek együtt, Angéla sokat ingázott és különben is nagyobb szabadságra volt szüksége, amit Bence sem bánt. Elmondása szerint ez jót is tett a kapcsolatnak, mert tudtak hiányozni egymásnak. A következő két év szólt igazából az összecsiszolódásról, hiszen már együtt éltek, közös barátaik lettek, nyaralni se kettesben mentek, hanem társasággal, de ott is egyre gyakrabban vitatkoztak, Angéla többször megalázóan beszélt Bencével az ismerősök előtt. Az utóbbi két évben a lány már rendszeresen felhozta, hogy ideje lenne továbblépni, hiszen sorra mennek férjhez a barátnők, van, aki már babát vár, ők meg még sehol sem tartanak. Igaz, gyakrabban van nézeteltérés mint együttlét, de akkor is. Végül is – gondolta a férfi -, a nősülés majd a gyerekvállalás illeszkedik ez előírt ütemtervhez, de valami mégsem stimmel. Nem kellene ennél egy picit jobban akarnia? Igazából csak élnek egymás mellett, keveset beszélgetnek, az a kevés is inkább vita vagy a praktikus dolgokra vonatkozik: befizette-e a másik a csekket, rossz a netkapcsolat, intézkedett-e valaki, leszakadt a függönykarnis, vissza kellene fúrni, stb. Kettesben szinte sehová nem mennek, jobb, ha a barátok is jelen vannak, mert akkor mindketten vidámabbak és van téma.
Mindemellett Bence már élete részének tekinti Angélát, és tart attól, hogy ha szünetet kérne – szimplán azért, hogy mindketten átgondolhassák, tényleg egymással akarják-e leélni az életüket -, akkor végleg elveszítené a lányt. Kérdeztem Bencét, hogy ezen félelmeit megosztotta-e Angélával. „Dehogy, akkor jönne a sértődés meg a hiszti, és utána napokig hozzám se szólna.” Kíváncsi voltam, hogy ez a reakció mennyire jellemzi a kapcsolatukat. „Sajnos Angéla túlérzékeny, én meg valószínűleg túlzottan merev vagyok, ahogyan azt a kapcsolat elején is mondta rólam. Többször megbántódik, és akkor jön a múlt felhánytorgatása, hogy mikor hogyan voltam vele érzéketlen, és ez akár egy hétre is megpecsételi a hangulatot.” A beszélgetésből kiderült, hogy az intim együttlét már jó ideje háttérbe szorult, mondván: sok a stressz, Angéla munkahelyet váltott, aztán jött a költözködés, mindig volt valami. Mindezt Bence lehajtott fejjel, maga elé nézve, közben a nyakát jobb kezével masszírozva mondta.
Kis szünet után megkérdeztem, hogy amikor a tervet írta, benne a családalapítás pontot, milyen kapcsolatra gondolt. „Hát nem ilyenre.” Mindig megdöbbent, amikor valaki erre a kérdésre azonnal rávágja a választ. Utána rutinosan jön a finomítás: „persze őt is szeretem még valahol, és elég jól megvagyunk végül is, nincs tányérdobálás, mással mindent elölről kellene kezdeni, ki tudja, az jobb lenne-e, szóval miért is vetnék véget ennek?” De én nem ezt kérdeztem. Hanem azt, hogy milyenre gondolt korábban. Milyen az a kapcsolat, amilyet magának kívánt még tizenévesen. Sőt, akár most. Milyen a jó kapcsolat, amiben nem kérdés a gyermekvállalás sem? A válasz most később érkezett. „Hát… teljesen más. Ott őszinteség van. Érdekli a másikat az is, ahogyan én érzek és hogy én mit akarok. Ahol én is fontos vagyok.” Ennyit a sztereotípiákról, hogy egy férfi mennyire nem foglalkozik az érzelmeivel. Folytatta. „És most már látom, ez nem az a kapcsolat. Évekig próbáltam helyrehozni, jobbá tenni – nem sikerült. Szóltam, nem lesz ennek jó vége, Angéla ezen is csak felkapta a vizet. De nem tudom, hogy képes vagyok-e kidobni nyolc évet az életemből. És őt is sajnálom magára hagyni.”
Hihetetlen, milyen gyakran találkozom ilyen helyzetekkel. Mindig van kifogás, finomítás, hogy „igen, de”. Hogy félünk az egyedülléttől, hogy találunk-e olyasvalakit, aki melegséget és örömöt ad és nem a frusztrációnkat növeli. Akkor már jobb a megszokott rossz, mint az ismeretlen és kiszámíthatatlan jövő, ugye?
Kérdeztem Bencét, hogy látja magát/magukat 5 év múlva. Egyperces fejcsóválás lehajtott fejjel majd mély sóhaj következett. „Borzasztó…”
Ez a felelősségvállalás. Hogy tudjuk, mi döntünk a saját életünkről. Hogy mindig van más megoldás. Hogy merünk élni és fontosak lenni magunknak. És hogy vállaljuk, hogy nem a félelmeink vezetnek. Hogy megengedjük magunknak a tévedést de utána tanulunk belőle. Hogy nem úgy élünk, mi lett volna, ha... Meglátjuk, Bence hogy dönt. Te mit gondolsz?
Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.
Marinetta
