Az érzelmi hullámvasút legtöbbünk életét nem kerüli el. Előbb, vagy utóbb belesodródunk olyan helyzetekbe, ahol egyszer mi akarjuk jobban a kapcsolatot, máskor pedig a párunk. Az egyik szerelemben mindent megtesznek értünk, a másikban pedig mi futunk olyan szekér után, ami nem vesz fel (persze a legjobb eset, ha már mindkét fél megérkezett és nincs kérdés a szándékokat illetően). Ez az élet velejárója, tanulhatunk belőle és ha merünk szembesülni a valósággal, meg tudjuk különböztetni, mi éppen melyikben vagyunk.

Probléma akkor merül fel, ha félünk belenézni abba a bizonyos önismereti tükörbe, és folyamatosan magyarázatokat gyártunk a magunk és párunk - vagy kiszemeltünk - viselkedésére.

Többször hozom fel a Nem kellesz eléggé című filmet, hiszen sok alapigazság elhangzik benne. Persze az életet nem célszerű adott sémákra alapozva megtervezni, és természetesen vannak kivételek, de ami tuti:

Ha valakit érdekelsz, az keres!

Ha valaki akar Téged, megoldja, hogy együtt legyetek!

Ha valakinek fontos vagy, tesz azért, hogy ne fájjon Neked!

És pont. Nincs olyan, hogy fáradt volt, ezért egy üzenetet sem tudott küldeni Neked – akár napok, hetek óta. Nem igaz, hogy egész nap nem volt 2 perce felhívni. Nem igaz, hogy nem tudja megoldani, hogy lásson Téged – ne a több száz km-es távolságokra gondoljunk. Félrebeszélés, hogy bár folyton Rád gondol, de olyan nehéz az ő helyzete, és nem tudja megoldani - az állandó önsajnáltatás a nagy kedvenc... Sosem a szavakon van a lényeg, hanem a tetteken! Passzol az, amit mond a másik azzal, amit cselekszik? Van tartalma és következménye a mondandójának? 

Mindamellett igen, van olyan, hogy valakinek egyedüllétre van szüksége. Időre. Hogy senkivel sem akar beszélni, és csak a magányra vágyódik. Hogy rendeznie kell a gondolatait. És ezt igenis tiszteletben kell tartanunk, hiszen ha ebbe beleerőszakoljuk magunkat és a hú de nagy megértésünket, és megpróbáljuk „mentorálni”, folyamatosan megérteni, megoldani a problémáját, szinte garantált, hogy nem visszük sikerre a kapcsolatot.

DE! Nem mindegy, hogy a "kis időre van szükségem" számunkra is megfelelő-e, és hogy mi mennyi időt szánunk más bizonytalankodására. Hogy akarunk-e olyasvalakit, akinek gondolkodnia kell azon, hogy mennyit érünk neki? Eldönthetjük, hogy egy érzelmileg érett FELNŐTTEL szeretnénk lenni, vagy egy folyamatosan befelé forduló, kifogásokat kereső, a problémák elől menekülő GYEREKKEL.

„Sajnos” az ábra azt mutatja, hogy ritkán teljesül be igaz, mindent elsöprő szerelem egy ilyen kapcsolódásból. Mert az egyik fél folyamatosan azzal fog szembesülni, hogy magára marad az érzelmeivel, míg a másik lelki terrornak és „megerőszakolásnak” éli meg azt, hogy a párja szüntelenül nyaggatja az érzelmekkel.

Tudnunk kell, hogy mi hol tartunk az életünkben, mik ez értékeink, és mit szeretnénk. Látnunk kell a saját elakadásainkat és játszmáinkat, tagadásainkat is. Miért vagyunk benne egy hazug, méltatlan helyzetben? Merünk változtatni? Meglépjük, hogy felnőttként álljunk egy kapcsolathoz? Felismerjük, ha valaki passzol hozzánk és be merjük ismerni magunknak, ha csak hinni akarjuk ezt?

Ha mindezt helyre tettük magunkban, érdemes hasonló partnert választanunk, aki már szintén letette vagy megdolgozta a sérüléseit. Különben a legkevésbé sem lesz szó felnőtt férfi-női kapcsolatról, és előbb-utóbb a két fél feloszthatja egymás között a szülői, gondoskodó, zsarnoki, kizsigerelő, kioktató, mindent eltűrő, érzéketlen és elégedetlenkedő szerepeket.

Ha Te is hasonló helyzetben vagy és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta