Létezik ilyen, hogy valakit szépen engedünk el? Hogy lehet a fájdalmat tisztán megélni, ezáltal a veszteség feldolgozása is hamarabb elkezdődhet? Legtöbbünket ért már veszteség az életben. Sajnos gyakran tapasztalom, hogy a külvilágnak való megfelelés, és a félelem attól, hogy kinek mi a reakciója eltérít minket attól, hogy a gyászfolyamatunkat a saját tempónkban, szívünk szerint élhessük meg.

Májusban emlékeztem meg édesanyám elmeneteléről. Már eltelt egy év. Aki ismer tudja, hogy sok nehézség, kihívás volt kettőnk kapcsolatában, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy minél hamarabb rendezze viszonyát az édesanyával. Sajnos nem mindenkinek adatik meg, hogy mindezt még a szülő életében megtegye, de mindenképp foglalkozni érdemes a dologgal – így vagy úgy.

Sokan elhessegetik maguktól a gondolatot, mondván „ugyan, mi köze van ehhez a problémámhoz az anyámnak?”, miközben olyan elakadásaik vannak az életükben, amiben a szülői mintát érvényesítik – vagy folytatják a viselkedésmintákat, vagy éppen túlkompenzálnak, és átesnek a ló túloldalára. Nem könnyű, tudom.

Én hálás vagyok azért, hogy még édesanyám életében rendezni tudtuk kettőnk viszonyát, és feloldottam a régi, megkövesedett gondolati elemeket, berögzült reakciókat, és helyettük a teljes elfogadás és feltétel nélküli szeretet léphetett be. Bizonyára sokaknak ez idegenül hangzik, azonban gyakori jelenség, hogy valakit feltételekhez kötötten szeretnek. Ilyen például az, ha az édesanyának életterve megvalósításának része a gyermek, aki beteljesíti anyuka álmait: versenyeket nyer, sikeres felnőtt lesz anyuka helyett is, és észrevétlenül anyuka életét fogja élni. Komoly csapda, de jó hír, hogy ezen lehet változtatni.

Mióta elment édesanyám, többen kerestek meg, akik hasonló helyzetben vannak, mint amit én dolgoztam meg. Mindenkinek más a megoldása, nincs egyféle biztos módszer, ez személyiségfüggő, de az egyéni munka mindenkinél meghozza a gyümölcsét.

Van néhány pont, amit érdemes több megvilágításból górcső alá venni, hogy megérthessük, mindenkinek más az útja az elvesztéstől az elengedésig.

Részvét nyilvánítása

Van, aki azonnal lecseréli a Facebook profilképét feketére, ezzel is mutatva, mekkora fájdalmat él át. Sokaknak támaszt tud adni a sok hozzászólás, hiszen azt érzik, nincsenek egyedül, és virtuális formában sok törődést kapnak. Tudom, vannak akik elítélik ezt, mondván „reklámot”, posztot csinálnak a fájdalmukból, de meg kell hagynunk mindenkinek, hogy a számára legnagyobb vígaszt nyújtó megoldást választhassa.

A másik véglet, amit én is képviseltem, hogy magamban dolgozom fel a történteket. A közeli barátoknak is csak napok, hetek elteltével beszéltem. Annyira bensőséges volt számomra, hogy csak édesapámmal, testvéremmel és a párommal tudtam ezt megosztani. Szerencsésnek mondhatom magam, mert senki sem erőltette rám a részvétét, de biztosítottak a támogatásukról – ha már tudok nyitni feléjük.

A gyász színe

Ilyenkor az emberek zöme azonnal feketét ölt, hiszen ez a hagyomány, és ez is mutatja, mekkora fájdalmat élnek át. Amíg élt édesanyám, az ő édesanyjának halála után egy évig feketét hordott. Ilyenkor sokan akarva-akaratlanul is rákérdeztek, hogy gyászol-e valakit, és így alkalom nyílt arra, hogy újra megoszthassa veszteségét. Van, aki ezt a sebek újra feltépéseként éli meg, de sokan a feldolgozás, kibeszélés eszközeként.

Én ebben is a másik végletet képviseltem: valamiért kizárólag fehér és világoskék színeket tudtam elviselni magamon. Egyedül a temetésre vettem fel feketét, de ott is nehezemre esett, és így utólag úgy érzem, inkább az elvárásoknak engedelmeskedtem.

Azt éreztem, hogy az elvesztés fájdalma annyira „tiszta” érzés, hogy nem fér meg mellette semmilyen kétes, tisztázatlan dolog. Kitisztítja a szeretetet, a dühöt, és a kapcsolataid és a fontossági sorrend egyértelművé válnak. Talán ennek kivetülése, hogy a fehér volt számomra, ami mindezt szimbolizálta, és némi megnyugvást adott nekem. Most értettem meg, hogy pl. Japánban, Kínában és Indiában miért is ez a gyász színe. Talán ez is segített, hogy sokkal inkább a szép emlékekre, a közösen töltött időkre emlékezzek - és mind ezekért hálát érezzek -, mint hogy a keserűségre, magam sajnálatára koncentráljak.

Temetés

Vannak, akik grandiózus búcsúztatásban, drága kegytárgyakban gondolkodnak, ezzel is kifejezvén, mennyire szerették az elhunytat. Persze van, ahol szintén az elvárások súlya nyomja a gyászolókat: mit fognak szólni Erzsi néniék, a szomszédok, a rokonság. Nehéz lehet, hogy még ilyenkor sem lehetünk magunk számára az elsők, mert még nem dolgoztuk meg a megfelelési kényszerünket. A temetkezési vállalkozó hölgy döbbenetes tapasztalatokról számolt be: volt, hogy előtte estek egymásnak a rokonok, hogy ki mennyit fizet, de persze a legdrágább koporsót, urnát akarják.

Én édesapámmal intéztem a teendőket. A lehető legletisztultabb dolgokban gondolkodtunk, azt éreztük, hogy ez egy búcsú, ahol csak az a lényeg, hogy bensőséges hangulatban, szeretettel engedjük el/tovább édesanyámat. Az urna mellé tettünk egy boldog családi fotót, aminek a hátoldalán búcsúüzenetet írtunk anyának. Amikor összeültünk, hogy ezt megírjuk, egy új kötelék alakult ki közöttünk, ami még jobban összekovácsolt minket. A szertartás után elmentünk a völgybe és együtt sétáltunk egyet, emlékekről meséltünk egymásnak.

Szertartás

Ez talán a legérzékenyebb pont. Mindig is vallottam, hogy a megérzésekre kell hagyatkozni. Ha valamiről első perctől érezzük, hogy nem szimpatikus, akkor miért megyünk bele? Én is hagytam magam az elvárások csapdájába esni. Van egyfajta meggyőződésem az életről, halálról, mint gondolom sokunknak. Valószínű legtöbbünk úgy alakítja ki ebbéli meggyőződését, hogy az vígaszt/magyarázatot nyújthasson a halállal kapcsolatban.

Gyermekkoromban büszkén vallottam, hogy református vagyok, talán hozzásegített ehhez az akkori helyi lelkész, aki igazán foglalkozott az emberekkel, őszinte szeretet áradt belőle. Vele azonosítottam a vallást. Ehhez képest a jelenlegi lelkész – akivel kapcsolatosan kijavítottak, hogy ő nagytiszteletű úr – olyan érzéketlenségről tett tanúbizonyságot, ami máig bennem él. Miután elmondtam, hogy egy fát szeretnék édesanyám sírjára ültetni, jelképezvén az életet és a körforgást, megdöbbentő szívtelen hangnemben kioktatott, hogy ez nem így történik, a református vallás a halál totalitását hirdeti. Huhh... Ezt egy olyan embernek mondani – pláne így -, aki néhány napja veszítette el édesanyját, kegyetlen. Ráhagytam, a fájdalmam nagyobb volt ennél. Azonban a szertartás végképp megmagyarázhatatlan volt. Említették, hogy ezt a „nagytiszteletű urat” sokan nem szeretik, mert szívtelen (volt, hogy szertartáson elítélte a gyászoló családot, amiért szétszórják a hamvakat), de amit esetünkben tett, felülmúlta az elképzeléseimet. A szertartás nagy része arról szólt, hogy a buddhisták, és mindazok, akik hisznek a halál utáni életben, és hogy több életünk lehet, azok VAKOK és TUDATLANOK. Nem tudom, elég érzékletesen adom-e át, de édesanyám temetését arra használta fel egy ember, hogy kioktassa azokat, akik másképp gondolkodnak, mint ő. Döbbenetes.

De Isten egyik kezével elvesz, a másikkal ad. Amikor édesanyám sírjára vettem csokrot, odajött hozzám egy kedves ember, látta, hogy sírtam, megkérdezte, mi bánt. Az eladó hölgy mondta neki, hogy elvesztettem anyukámat. Erre a férfi - aki mint kiderült egy katolikus pap volt – megölelt, és szívből rám mosolygott. „Ugye tudja, hogy csak a szeretet számít? És az édesanyja tovább él. Ne a halálban higgyen, hanem az életben, és arra koncentráljon!”

A mai napig libabőrös leszek, ha erre a jelenetre gondolok. Semmi okoskodás, semmi ítélkezés, csak színtiszta szeretet. Életem meghatározójává vált ez a történés. Vallástól, hitrendszertől, mindentől függetlenül erről szól.

Összegezve: talán a legfontosabb, amit tehetünk ezekben a nehéz időkben, hogy magunkra figyelünk. Ha tele akarjuk posztolni a fél világot, vagy hallgatunk a fájdalmunkról, ha színesben, ha feketében járunk, ha nagy temetést szeretnénk vagy csak a legközelebbi rokonokkal – a mi megoldásunk, mi így próbáljuk feldolgozni a veszteséget. Hagyjuk meg magunknak, és szimplán csak szeressünk. :)

A Te is hasonló helyzetben érzed magad és változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta