Racionalitás és lélek találkozása - Vedd kezedbe az életed irányítását!

Önkép - Molnár Marinettával

A családját senki sem választhatja meg, de...

2020. július 21. - Molnár Marinetta

ke_pernyo_foto_2020-07-21_23_40_42.png

Amikor azt halljuk: "ő a család fekete báránya", mindig érdekel, mi áll a megnevezés hátterében. És sokszor kiderül, hogy a valóság valami teljesen más, mint amit elsőre gondolnánk. 

Bence egy harmincas, napbarnított bőrű, szőke férfi, feltűnő jelenség. Ritkán látni mosolyt az arcán. Elmondása szerint mindig is érezte, hogy nem kap annyi szeretetet, törődést, mint bátyja, Karesz. Míg Karesznek mindent megengedtek, a kisebbik fiúnak folyamatosan elutasításokban volt része. Amikor kiskorában korházba került, volt, hogy hetekig felé se néztek, pedig a házuk csupán néhány kilométerre volt az épülettől. Nem véletlen, hogy Bence sírva hagyta el a gyermekosztályt, hiszen ott igazán törődtek vele. Később egy közös játék közben balesetet szenvedett, a testvére magára hagyta, hogy „így jártál”, és a fiú vérző sebeit a szomszédok látták el. Otthon az fogadta, hogy hogy lehet ilyen szerencsétlen, miért nem figyelt jobban... A suliban persze a bátyó volt jobb tanuló , és a folyamatos lebecsmérlés és hasonlítgatás nem hozta meg Bence kedvét a tanuláshoz, így ő lett a család fekete báránya. Aztán rátalált a hivatására, amiben már a kezdetekkor nagy sikereket ért el. Azonban amikor egy országos versenyt megnyerve tért haza, azzal fogadták, hogy azért ez nem egy nagy dolog. Persze a szülők tagadták, hogy nem szeretnék, és hogy lenne különbség a két fiú között, de a tágabb családi kör is alátámasztotta: Bence kilóg a sorból a „nagy szívével”, álmai megvalósításával, azzal, hogy pozitívabban áll az életéhez, a lehetőségeihez. Ha külsőre nem hasonlítottak volna annyira testvérével egymásra, azt gondolhatnánk, hogy Bence „talált gyerek”. Teltek-múltak az évek, a két fiúnak családja lett - Bence elmondása szerint főként az édesanyának való megfelelés állt a frigyek hátterében – mi több, Karesz feleségét egyenesen anyuka szemelte ki. Az elvárásnak megfelelően gyerekek is születtek mindkét családban, és talán nem meglepő, mindkét házasság zátonyra futott. Bence ezt felvállalta és hosszú évek harcai után elvált, azonban a családi kedvenc, Karesz kitartott: bár vállaltan rosszul van a felesége közelségétől, úgy is beszél vele, mint egy megtűrt személlyel, szorongását és „kivagyiságát” gyerekeire nyomja, a feleség pedig igyekszik kompenzálni: úgy viselkedik kifelé, mint egy gondoskodó, precíz háziasszony és a mások felé irányuló mélységes rosszindulatában éli ki keserűségét. Persze templomba járnak, hiszen „példás” család, és a külvilág ennek alapján ítéli meg őket. Legalábbis ők így gondolják.

Bár Bence elismert a szakmájában és sokkal sikeresebb, mint bátyja, Karesz mégis megragad minden adandó alkalmat, hogy kioktassa és megalázza testvérét, gyakran Bence gyerekei előtt. A nagyszülők persze elzárkóznak az események elől, Bence teljesen egyedül van a fájdalmával – szülei még azt is letagadják, hogy ezek a viták megtörténtek, miközben saját fülükkel hallhatták a szitkozódásokat. A kisebbik fiú tehát teljesen beleragadt a szerepébe, és bár már felnőtt férfi, apa, amikor testvérével és szüleivel találkozik, újra az leszidott, mellőzött, lealázott kisfiú, aki régen volt – csak nagyobb testben.

Persze anyukának és apukának továbbra is meg kell(ene) felelni: rendszeresek a családi összejövetelek, ahol legtöbbször az a téma, hogy valakit kipécéznek és nyilvánosan helyretesznek. És ezt el kell viselni. Ez a családi összetartozás. A szeretet. Ja, talán mégsem.

A családját senki sem válaszhatja meg – tartja a mondás. Ezt módosítanám annyival, hogy bár nem választhatjuk meg, arról azonban dönthetünk, hogy mit engedünk a rokonainknak. Igenis meghozhatjuk azt a döntést, hogy nem engedjük, hogy kioktassanak. Hogy folyamatosan kellemetlen helyzetbe hozzanak. Hogy a gyerekünk előtt megalázzanak. Azt is eldönthetjük, hogy folyamatos gyomorideggel akarunk-e élni, mert elvárás, hogy rendszeresen menjünk „ünnepelni”. Arról is, hogy a folyamatos elfojtással különböző betegségeket akarunk-e kreálni magunknak, csak hogy végre észre vegyük: NEM KELL! Nem kell másoknak élni, hogy nehogy megbántsuk a másikat. Mert félünk a szeretetlenségtől, a kitagadottság érzésétől, miközben már réges rég ebben az állapotban vagyunk, csak nem merünk ráeszmélni. Kergetünk egy olyan ideális képet, ami nem létezik. Pedig lehetne ilyen meg olyan családom... Pedig szerethetnénk is egymást... Igen, ez így van. És azt gondolom, a mi feladatunk az, hogy ami tőlünk telik, rajtunk múlik, azt kutya kötelességünk megtenni. Egy pontig. Van, amikor már fel kell ismerni, hogy ez nem csak a mi dolgunk, és ha a többiek elzárkóznak ettől, akkor azt tiszteletben kell tartani. Lehet, hogy még nem állnak rá készen. Lehet, hogy sose fogják meglépni az elakadásaikat. Az az ő dolguk, az ő csomagjuk, ő életük. A Te döntésed az, hogy hagyod lehúzni magad, benne ragadsz egy szeretetlen, megrekedt, üres állapotban, vagy megteremted magadnak a boldogságod. A Te saját életed. Ahol nem attól teszed függővé a mindennapjaidat, hogy hallgatod mások becsmérlését, visszahúzását, szkepticizmusát, utálkozását, hanem nyitsz a világ felé.

Bence döntött. Meglépte. Elkezdett dolgozni magán. A korlátain. A fékjein. Belátta, ő miben hibázott, és bocsánatot kért. Megélte, megértette, és folyamatosan engedi el a fájdalmait. Ma már megengedi magának, hogy boldog legyen. Nem megy el családi rendezvényekre csak azért, mert elvárás. Dolgozik a szülőkkel való kapcsolatán, ami örömmel tölti el, mert bár lassan, de biztosan látszik a javulás. A testvérrel való kapcsolat ezután jön. Hogy happy end lesz-e a vége? Biztosan. Ha úgy, hogy újra egymásra találnak, akkor úgy, ha pedig külön utakon, de megbékélve, harag és utálat nélkül, akkor úgy.

Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

A bejegyzés trackback címe:

https://onkep.blog.hu/api/trackback/id/tr6116041260
Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása