Emlékszem, amikor belevetettem magam az önismereti munkába, és több tanácsadó után huszonévesen elkezdtem járni egy hölgyhöz, Erzsébethez. Ennyi év távlatában is jó visszagondolni rá, hiszen sok elakadásommal, görcsömmel szembesített. Végig vettük a családi kapcsolataimat, és az édesanyámmal való viszonyrendszeremben ástunk mélyebbre. Erzsébet már az elején szólt, hogy fájdalmas lesz, lehet, hogy abba akarom majd hagyni, és az anyummal való kapcsolatomra is rányomja majd a bélyegét. Benne van a pakliban, hogy akár egy időre rosszabbodhat a kettőnk viszonya – sőt, akár meg is szűnhet -, de utána minden szépen a helyére fog kerülni, és egy igaz, őszinte, felnőtt-felnőtt kommunikáció lép majd a felgyülemlett, elnyomott érzések helyébe.

Így is történt. Édesanyám eleinte elárulva érezte magát, hogy én egy „vadidegennek” teregetem ki a családi dolgaimat, és biztos szörnyetegnek, rossz anyának festem le őt. És igen, eljött az a pont is, hogy azt gondolta, a bennem zajló változásért, a kettőnk közötti rossz kommunikációért Erzsébet a felelős. Haragudott rá. Bizonyára ő hangol ellene, fordít engem a családommal szembe. Én szerencsére elkötelezett voltam, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy a nehézségek és a feszültség hatására abbahagyjam az önismereti munkát, így folytattam. És nem volt olyan, hogy kitértem a feladat elől, nem mondtam sosem Erzsébetnek, hogy én ezt meg azt már tudom, ezzel már ne foglalkozzunk, hogy higgye el, ezen én már túl vagyok, megdolgoztam. Mert amíg valaki ezen pörög, ADDIG NINCS TÚL RAJTA, nem dolgozta fel. (De mindenkinek szíve-joga persze, csak akkor ne a segítőjét hibáztassa, ha nem halad.) Teltek-múltak a hetek, hónapok, és kezdett kirajzolódni előttem egy másik világ. Hogy lehet másképp is élni. Hogy nem kell félni a környezet reakciójától, és hogy merhetem szeretni magam és tenni magamért. És ahogy egyre közelebb kerültem magamhoz, dolgoztam az elakadásaimon, úgy egyre jobban értettem másokat, azt, hogy mit miért tesznek vagy tettek a múltban. És ahogy dolgoztam fel a fájdalmaimat, úgy nyílt ki a valós személyiségem. És ennek köszönhetően, ahogy én változtam, úgy reagált erre másképp a környezetem is. Édesanyámmal iskolapéldái voltunk ennek a folyamatnak, és hogy a kitartás és az önismereti munka meghozza a gyümölcsét. Ahogy dolgoztam fel a vélt vagy valós félelmeimet, fájdalmaimat, úgy tudtam szépen, fokozatosan megérteni és elengedni őket, és ez kihatott az anya-lánya viszonyra is. Olyan méllyé, békéssé, őszintévé és szeretetteljessé vált az édesanyámmal való kapcsolatom, hogy már anyum kérdezte meg: „Kislányom, ugye mész Erzsébethez? Üdvözlöm, és kérlek mondd meg neki, hogy köszönöm!”

Most is jó érzéssel tölt el, ha erre gondolok. Hiszen így még kaptunk néhány évet a sorstól, hogy ebben a szeretetben élhessünk... 

Mindig ez az emlék ad erőt, amikor azt érzem, hogy a coaching folyamatok alatt anyukák, szeretők, párok okolhatnak engem a coachee változásai miatt. „Biztos Marinetta telebeszélte a fejed!” – hallom vissza többször, miközben aki hozzám jár, pontosan tudja, hogy erről szó sincs. Azonban a változás sokaknak nem komfortos. És legtöbbször fájdalommal jár, így vagy úgy. De mindez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy magunkra találjunk, felvállaljuk a saját személyiségünket, a szükségleteinket, azt, hogy mi jó nekünk, és mi az, amit már nem fogadunk el.

Természetesen ott a másik oldal is, amikor immáron már (Erzsébethez hasonlóan) nekem üzennek anyukák, házastársak, partnerek, sőt gyerekek, hogy üdvözlik Marinettát és köszönik szépen. :D Ezért éri meg, sokszorosan... És ezért javaslom, hogy amikor a legnehezebb, legkevésbé komfortos, ne hagyjuk abba a folyamatot! 

Ha Te is változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta