Sokunkba azt nevelték, hogy a biztosat a bizonytalanért, járt utat a járatlanért fel ne add. Ugye ismerős?

Gyermekkoromból emlékszem arra a kettősségre, amit a szüleim képviseltek. Édesanyámra, aki mindig a biztosra ment, mindent gondosan megtervezett, hiszen úgy a jó. És ott volt édesapám, aki egy sokkal szabadabb, lazább vonalat képviselt, aki mind a mai napig nyitott minden újra. Ha valami forradalmi változtást terveztem, erre a dualizmusra lehetett számítani: édesanyám a biztosat támogatta, azt, amit már ismerek - nehogy megüssem a bokám -, édesapám pedig hitt abban, hogy így is, úgy is meg fogom találni a helyem az új körülmények között is. 

Én ma már azt vallom, hogy nem szeretném úgy élni az életem, hogy "mi lett volna, ha...", ezért nem szoktam félni az újtól. Attól, hogy ugorjak. Akár egy teljesen ismeretlen területre. Segítségemre van az, hogy már többször megugrottam nehéznek tűnő helyzeteket, váltásokat, és temérdek nehézség, bizonytalanság, talaj elvesztés, földre kerülés és felállás van a hátam mögött. És talán itt a kulcs: hogy mindig felállsz. Megéled a nehézséget, fájdalmat, sajnálod magad, de nem ragadsz bele. Hanem felállsz. És ez adja a magabiztosságod. Hogy elkezdesz hinni magadban. Hogy nem lesz kérdés, megugrod-e. 

Ezt azonban nem lehet sürgetni. A coaching alkalmakon számomra nélkülözhetetlen, hogy lássam a coacheemban, hogy benne van az elhatározás. Én nem akarhatom jobban a sikerét, mint ő maga. És ez a lényeg. Ha ez az elszántság megvan, akkor igenis változni fog az élete. Lehet, valakinek több időre van szüksége, hiszen ha korábban nem volt sikerélménye a változással, döntéshozatallal kapcsolatban, és mindig kerülte az ilyen helyzeteket, akkor a noszogatásra csak még inkább behúzza a kéziféket. Támogatás, megértés, türelem és hit - következetességgel vegyítve. Nálam ez a nyerő kombináció. 

Szóval ha már látod, hogy lépni kell, mert boldogtalan vagy a jelenlegi élethelyzetedben, kapcsolatodban, szokásaidban, körülményeidben, de félsz az újtól, lehet érdemes eleinte kisebb változtatásokal, döntésekkel kezdened. Például kipróbálsz egy új hobbyt. Heti háromszor eljársz edzeni. Mersz nemet mondani egy olyan találkozóra, amihez nincs kedved. Mersz időben hazamenni a munkából és elküldeni a CV-det egy új helyre. Mered felvállalni a párod előtt, hogy hiányzik az intimitás kettőtök között. És minél több visszaigazolásban lesz részed, annál inkább fogsz hinni magadban, hogy "jé, ez nem is volt olyan nehéz, mint gondoltam." És egyre nagyobb lépéseket fogsz tudni megtenni, és ami a legfontosabb: magadtól, és nem azért, mert noszogatnak. A Te választásod lesz, a Te megfejlődésed, a Te utad, a Te sikered. Merd megtenni magadért! :) 

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta 

Fiatalabb koromban, amikor először láttam a Bridget Jones naplóját, rengeteget nevettünk a barátnőimmel az abszurd helyzeteken. Egyedülálló harmincas nő, nem jönnek össze a kapcsolatok, munkahelyi flörtökbe keveredés, rettegés a magánytól, család aggódik, hogy mikor lesz már pasi, ismerősök, rokonok pedig a gyerekről faggatnak, és megjegyzik, hogy „ki ne fuss az időből”. És az a kultikus jelenet, amikor Bridget párokkal ül egy asztalnál, és megkérdezik tőle, mi van ezzel a korosztállyal, hogy annyi harmincas nő van egyedül? Szegénykém poénnal próbálja elütni a megalázó helyzetet, és azt válaszolja, hogy bizonyára a testüket elborító kelések sem segítik a párra találást.

Emlékszem, mennyit nevettünk, annyira kínosnak és elképzelhetetlennek találtuk ezeket a filmjeleneteket. Sose gondoltam volna, hogy hamarosan az élet letörli sokunk arcáról a mosolyt, és szembesít a nagyvilág elvárásaival.

Az elmúlt napokban több coaching alkalmam is erről szólt: a férjezett barátnők - akik közül többen egyébként borzasztó boldogtalanok a kapcsolatukban – nem szállnak le a coacheekról, mondván „szedj már végre össze valakit”, ki fogsz futni az időből” és „talán egyedül akarsz megpusztulni?”. Mindezt persze merő jóindulatból. Mert mindenki annyira tudja a tutit. És ami a legjobb, hogy nem csak a „barátok”, rokonok, de még az ismeretlenek is veszik a bátorságot, hogy hasonló megjegyzéseket tegyenek az egyedülállóknak, nem tudván, hogy az a valaki éppen akár meddő, vagy mondjuk a 10. sikertelen lombikprogramon van túl, ne adj Isten egy szexuális abúzus történt vele.

Megdöbbentő ez a fajta nyomás, amit a harmincas nőkre helyez a társadalom, hiszen ha tanultál, legyen már karriered, legyél sikeres, legyél vonzó, csinos, legyen pasid, minél hamarabb férjed, és gyereked. És persze légy tökéletes mindegyik szerepben! Ha pedig kilógsz ebből, akkor le vagy sajnálva, és „jóindulatból” kapod az aggódó megjegyzéseket, tanácsokat. Az egyik coacheem, Zsuzsa, sorra mondta le a családi, baráti alkalmakat, mert folyamatosan ő és a szinglisége volt a téma, a testvérei és legjobb barátnői már férjhez mentek, így ő maradt a „vénlány”, akit ki lehet oktatni. A csavar pedig az volt a történetben, hogy az egyik házas barátnő férje egyik látogatás alkalmával megcsókolta, és azt mondta, mindig olyan nőre vágyott, mint amilyen ő, és mennyire nem tud felnézni a feleségére, akinek semmi ambíciója nincs, nem is akar dolgozni, a férfi tartja össze a családot, és egy hatalmas hazugságban élnek. Természetesen a feleség rendszeresen azzal dicsekszik Zsuzsának, hogy a férje még mindig mennyire szerelmes belé, és folyamatosan a lányukkal hármasban tesz fel képeket a közösségi média felületeire, hesteg tökéletescsaládomvan, hesteg szeretaférjem, hesteg feleségvagyok...

És ez finoman szólva nem egy egyedi eset, megdöbbentő, hány ilyen történetet hallok.

Szóval szuper, ha valaki párkapcsolatban, házasságban él, tényleg nagy boldogságot és biztonságot adó érzés, ha van kire támaszkodni és megosztani valakivel az életet, de az öröm közepette próbáljanak meg tapintattal lenni azokra, akik még nem tartanak itt. Igen, lehet, hogy tényleg bénáznak a kapcsolataikkal. Lehet, hogy pont mindig mellényúlnak és újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat. Lehet, hogy makacskodnak, jégkirálynősködnek, játszák a megközelíthetetlent. Lehet hogy épp ellenkezőleg, sokat flörtölnek és randiznak, de valahogy nem jön össze. De lehet, hogy tudatos a döntés, és először magukat teszik rendbe, hogy igaz kapcsolatban élhessenek később. Lehet, hogy nem állnak még készen. Lehet, tovább tart felépülniük, miután összetört a szívük.  Lehet, nem jött el még az igazi. És még sok minden más lehet. Akár ők tehetnek erről, akár nem, az ő dolguk.

Barátként, családként annyit tehetünk, hogy szeretjük és támogatjuk őket, hogy ne érezzék azt, hogy egyedül maradtak a világban. Ha beszélni szeretnének erről, vagy tanácsot kérnek, majd szólnak. De ne erőszakoljuk a bölcsességeket és a tutit a másikra, mert az nem hogy nem segít, hanem csak még jobban elkeseríti azt, aki éppen mélyponton van az életében.

Amennyiben magadra ismertél, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Ha valaki olvasta az Ikigai, a hosszú élet japán titka című könyvet, tudja, hogy Csíkszentmihályi gondolatai tökéletesen beleilleszthetőek egy színvonalas, megnyugtató és boldog életbe. 

A mai multitasking világban azt gondoljuk, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy egyszerre csak egy dologra figyeljünk, egy dologgal foglalkozzunk. Pedig számos előnye van annak, ha a fókuszt választjuk a szétszórtság helyek. Többek között nő a flow esélye, amit én is vesszőparipámnak tartok, és hiszem, hogy kardinális pontja a sikeres, elégedett élet megteremtésének. A flownál csak a jelen létezik, pontosan tudjuk, mit kell csinálnunk, tiszta és fókuszált az elménk, és élvezzük, amit éppen csinálunk. Továbbá:

- nő a termelékenység,

- több mindent tudunk megjegyezni,

- csökken a tévedés esélye, hiszen nem mosódnak össze a teendők, gondolatok,

- nyugodtabb munkavégzés - nem stresszelünk attól, hogy nem tudjuk ellenőrzésünk alatt tartani a feladatokat,

- figyelmesebbek leszünk a többiekkel - ez a stresszel is összefügg, illetve azzal, hogy megosztott figyelem mellett (beszélgetés közben telefont nyomkodunk, e-mailt olvasunk, stb.) elsiklunk a másik érzései, mondandója felett,

- növeli a kreativitásunkat, hiszen több időnk és energiánk jut egy folyamat felépítésére.

Mindezt azért tudom megerősíteni, mert én is a multi világból jövök, ahol több országot és több területet kellett összefognom, még éjjel is adatokat elemeztem, hogy reggelre már prezentálhassak. Azt hittem, ez a dolgok rendje. Folyamatosan rohantam, semmiben nem tudtam igazán elmélyülni, nem tudtam kapcsolódni. Volt, hogy 7 hétig alig aludtam, mert folyamatosan forogtak a kerekek a fejemben, agyaltam. Még fogmosás közben is legalább 4-5 másik dologgal foglalkoztam, egyszerre 4-5 könyvet olvastam, egyik találkozóról rohantam a másikra, még a barátokat is időponthoz kötöttem. A tudatos életmódváltásnak köszönhetően ebből ma már nem engedek - nem csak a saját magam érdekében, de a szeretteim miatt is. Hogy megéljük a pillanatokat, és boldogabban, együtt, egymásra figyelve teljenek a napjaink, éveink. Mert ez is döntés, talán az egyik legfontosabb az életünkben. 

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta 

Stig Pryds dán szabadtüdős merülő bajnok története tanulságos eset. Súlyos izületi gyulladásban szenvedett, amit a folyamatos gyógyszeres kezelés sem tudott megszüntetni. Miután a kezelések nem hoztak javulást, eldöntötte, hogy 5 év elviselhetetlen fájdalom és temérdek orvosság után gyökeresen átalakítja az életét: elkezdett jógázni, megváltoztatta az étkezési szokásait, és megismerkedett a szabadmerüléssel. Hónapokon belül hatalmas javulást ért el, ismét tudott bot nélkül járni és játszani a lányaival. Mi több, egy éven belül elkezdte a rekordok felállítását (később már világversenyekre járt), és hamarosan már arról tartott másoknak előadást, hogy hogyan küzdjenek meg az autoimmun betegségekkel, és legyenek irányítói a saját életüknek. 

A története hatalmas inspiráció lehet mindannyiunk számára, amikor azt hisszük, a körülményeink áldozatai vagyunk, nem tehetünk semmit, el kell viselnünk a szenvedést. Stig így fogalmaz:

"Néha az az érzésed, hogy az élet megpróbál dobozba zárni. Az iskola dobozba zár. A munkád dobozba zár. A biztosítód is dobozba zár. De lehet, hogy te nem illesz ebbe a dobozba. Az is lehet, hogy Te egyáltalán nem akarsz semmilyen dobozban lenni, és az egyetlen kiút ebből egy sötét ösvényen át vezet. Nem könnyű meghozni a döntést, és nem könnyű végigmenni ezen az úton, de az érzés, hogy egy doboz csapdájában vagy, hát... Tehát belépsz a sötétségbe, és egyszer csak rájössz, hogy a sötétség nem is bánt. A szemed megszokja, és meglátod, hogy hova vezet ez az út. Gyakran el kell érned azt a pontot, ahol a hitbe kell vetned magad – vagy visszamész a dobozodba. Tehát ugrasz. A hit nem az ugráshoz kell, hanem az érkezéshez. A kettő közti különbség örökké érezhető. De mikor megérkezel, rájössz, hogy ez tanít meg repülni."

Ez az önismeret útja...

Ha Te is változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com weboldalra és keress bizalommal!

Marinetta

A minap egy kedves barátnőmmel beszélgettem a másoknak való megfelelésről és önmagunk vállalásáról, a döntéseinkről. Ezután átküldött nekem egy korábbi cikket Meryl Streepről. Mindig is kedveltem a színésznőt nem csak a filmjei, de a kisugárzása miatt is. Néhány évvel ezelőtt tökéletesen megfogalmazta, mi az amit már nem működtet az életében, és ezzel a döntéssel csak a Jót engedi be. Szuper kis "hitvallás".
"Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet."

Bizonyára sokan felhördülnek, hogy milyen kemény szavak ezek, de ha előítéletek nélkül újra átolvassuk a sorokat, erőt tudnak adni ezek a kijelentések. Csak gondoljunk bele, hány kapcsolatot ural a megfelelés, elvárás. Hány barátságban van az, hogy a felszínes beszélgetéseken túl igazából nem számíthatsz a másikra. Hányszor kell mosolyt erőltetnünk az arcunkra még akkor is, amikor fáj, csak hogy ne mutatkozzunk gyengének. Hányszor viseljük el a cinikus megjegyzéseket, és nem reagálunk rá semmit. Hányszor erőltetnek ránk olyan pletykákat, amikre igazából nem vagyunk kíváncsiak, de belemegyünk, nehogy "antiszocnak" tituláljanak. Hányszor versengenek velünk - gyakran még a barátok is - és úgy teszünk, mintha nem vennénk észre vagy nem érdekelne minket. Mi több, ha történik velünk valami jó, nem tudnak dícsérni, bátorítani, hanem elkezdik magukat fényezni. És hányszor kell türelmesnek lennünk azokkal, akik ezzel visszaélnek, újra és újra, mi pedig nem szólunk, nehogy elveszítsük őket. 

Kereshetjük a kifogásokat, hogy ennek ez és ez az oka, meg ezért és azért nem zárjuk le ezt a folyamatot, de a lényeg ugyanaz marad: tovább működtetjük a játszmázást. Továbbra is benne maradunk egy méltatlan helyzetben. És igen, egy ilyen kapcsolódást csak határozottan lehet lezárni vagy új mederbe terelni, mert a mismásolással csak elnyújtjuk a szenvedést. Nem bántani kell, hanem őszintének lenni. Először is magunkhoz. Mi az, ami jó nekünk, mi az ami nem. Mi az, ami még belefér, és határozott vonallal elkülöníteni azt, ami már nem. Ha ez megvan, már ténylegesen, kizárólagosan a mi döntésünk lesz, hogy kiállunk-e magunkért, és csak a Jót engedjük-e be. 

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

„De hát hogy vezessem rá, hogy döntsön? Hogy legalább csak annyit mondjon, hogy velem tervezi az életét?” Hangzik el gyakran a kérdés coaching üléseimen, és legtöbbször nem az a válasz érkezik, amire számítanak.

Aki éppen foglalkozik magával és párkapcsolatban él, hajlamos azt gondolni, hogy majd ő megoldja a másik problémáit is, ő jobban látja, mire van a párjának szüksége. Amit kifelejtünk a dologból, az legtöbbször az, hogy nem számolunk a másik „érési idejével”. Igen, bután hangzik, de így van. Nem tiszteljük a másik folyamatait, sürgetjük, hogy "de lássa már meg végre". Ez nem így működik.

Zsófi egy sikeres, 38 éves, életvidám, sikeres vállalkozó, azonban a magánéletében vannak elakadásai. A párja, Patrik, aki elvileg nagyon szereti, 6 éve él együtt vele, de mégsem halad előre a kapcsolatuk. Se eljegyzés, se gyermektervezés, ami Zsófit kezdi borzasztóan zavarni, hiszen „ketyeg az a bizonyos óra...

„Félek, ha pusholom, akkor ráfeszül a témára és elmenekül. Többször beszéltünk már erről, és ő úgy érzi, rá van erőltetve, és nem a külvilágnak akar megfelelni egy esküvővel. Az is lehet, velem van a baj."

Szomorú, hogy mennyien élnek félelemben, mert nem mernek szembesülni a helyzettel, és rettegnek attól, hogy egyedül maradnak.

Azt érdemes látni ebben a szituációban, hogy ha félelemből nem vállaljuk az igényeinket, az előbb-utóbb megbosszulja magát. És meg kell különböztetni a követelőzést attól, hogy kimondjuk, mi mit szeretnénk.

Azt vallom, hogy se szeretetet, se kötődést nem lehet kierőszakolni. Továbbá megváltoztatni se tudjuk a másikat. Amit tehetünk, az az, hogy elfogadjuk az ő hozzáállását, és eldöntjük, hogy ez nekünk megfelel-e vagy sem.

„Miért, most akkor szakítsak vele?” Jó kérdés, és persze ez nem az én döntésem kell, hogy legyen. Választhatunk aközött, hogy tovább élünk ebben a létbizonytalanságban még évekig, vagy pedig a sarkunkra állunk, és kimondjuk: nekem ez így nem jó, nem tetszik, nem erre vágyom. Ezzel nem erőszakolunk ki semmilyen ígéretet, de végre nem csinálunk magunkból kiszolgáltatott embert. Vállaljuk az érzéseinket, végre emelt fővel.

„És akkor mi történik, ha ezt kimondom?” Nem vagyok jós, és nem ismerem a másik felet. Az viszont biztos, hogy ha ezt a mondatot kimondjuk, és komolyan is gondoljuk - mi több, eszerint cselekszünk -, akkor bennünk megváltozik sok minden. Elkezdünk fontosak lenni saját magunknak, nő az önbecsülésünk, önszeretetünk, mert már nem ragaszkodunk egy olyan állapothoz, ahol mi epekedve várjuk, hogy a másik lépjen. Ahol a boldogságunkat attól tesszük függővé, hogy a másiknak éppen mihez van kedve.

Azt is érdemes látni ebben, hogy ha a másik fél ezután elhagy, akkor jó eséllyel bármikor megtette volna később is, amikor egy picit is kényelmetlenné vált volna számára a helyzet. Egy ilyen párra pedig nem érdemes várni, hiszen elpazaroljuk az éveinket, amik boldogan is telhetnének.

Hozzáteszem, nincs a másikkal semmi baj, csak ő nagy valószínűséggel nem ott tart az életében, ahol mi, és ezért nem lehet hibáztatni. Ha ígérget, az egy másik dolog, azonban ott is látnunk kell, hogy mennyi ideje hisszük el az ámítgatásait.

Szóval hölgyek, urak, ismételten csak oda lyukadunk ki, hogy érdemes szembesülnünk a helyzetünkkel, a reakcióinkkal, elfojtásainkkal és döntéseinkkel. Ha a másik fél nem tud elköteleződni, az az ő dolga, a miénk pedig az, hogy döntsünk: akarunk-e még éveket elpazarolni a várakozásra, a bizonytalanságra, félelemre, vagy teszünk magunkért.

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

A párkapcsolati és munkahelyi problémák mellett a barátság kérdése foglalkoztatja legtöbbször az önismereti alkalmakon, coaching üléseken résztvevőket. Érthető, hiszen sokak számára a barát olyan, mint egy fogadott testvér, szövetséges, akár megmentő, kapaszkodó, vagy az egyedüli, aki meghallgat minket. Azonban többen ott követik el a hibát, hogy többet látnak bele ebbe a kapcsolatba, és olyan elvárásokat támasztanak a másik felé, amik a barátnak megugorhatatlanok, kényelmetlenek, és egy idő után már elviselhetetlenek.

Vegyük sorra, mik a leggyakrabban előforduló „barátsággyilkos” helyzetek, viselkedési formák, amikre érdemes odafigyelni, és elgondolkodni azon, hogy valóban barátságról van-e szó.

Kisajátítás – Te az én barátnőm vagy!

Nem, ez sajnos nem csak tinédzser korban jelenik meg. Volt olyan 41 éves coacheem, aki arra panaszkodott, hogy megfullad a barátnőjétől, mert az folyamatosan hívogatja, elszámoltatja, hogy a másik miért nem kereste, ha pedig elmegy másokkal meginni egy italt, akkor arról ő miért nem tudott, miért nem volt ott. Mint kiderült, a kisajátító hölgy minden, életében meg nem kapott törődést, szeretetet a coacheemtől igyekezett bezsebelni, és már-már úgy kezelte a barátságukat, mint egy párkapcsolatot – sajnos a rossz fajtából, féltékenységi jelenetekkel és zsarolással tűzdelve. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez nem egy egészséges baráti viszonyulás, és képes tönkretenni a többi kapcsolatunkat is.

Kihasználás 

Az szerencsés, ha mind a két fél hasonlóan áll a kölcsönadás, meghívás, felajánlás kérdéséhez. Azonban ez sokszor totálisan félrecsúszik, és az egyik fél alapnak veszi, hogy a másik meghívja pl. egy italra, ebédre, vagy fizeti a taxit. Van az az élethelyzet (pl. az egyik elveszíti a munkáját), amikor ez természetes, és nem okoz kihasználtság érzetet, de miután elhárul a probléma, és ennek ellenére is azt érzed, hogy visszaélnek a jóindulatoddal, javaslom minél hamarabb felhozni ezt a témát és megbeszélni. Igen, kínos. De ha ez elmarad, vagy folyamatosan rosszul és lenyúlva fogod érezni magad, vagy egyszer csak szakad a cérna, és lezárod a barátságod.

Folyamatos negativitás

Ez is egy gyakori jelenség. Önismeretben járt hozzám egy férfi, aki gyermekkori barátjáról mesélte el, hogy egyszerűen már nem bírja elviselni. Mindenért más a hibás, mindenki érdekember, borzasztó. Mindezt undorral az arcán mondja. Azért nem jut egyről a kettőre a munkájában, mert rossz a főnöke, vagy a kollégája elviselhetetlen, vagy szimplán mert „hülye az egész kompánia”. Arról, hogy nincs barátnője, szintén más tehet, és egyszerűen nem lehet normális párt találni, mindenki csak le akarja húzni és csak a pénzes, kigyúrt pasik kellenek a nőknek. Kérdeztem a hozzám járó urat, hogy mégis mit ad neki ez a barátság? „Gyomorfekélyt. Már a házasságomra is rossz hatással van, mert egy-egy találkozás után lejövök az életről, és ezt kapja a családom. De mit tegyek? Ő ilyen.”

Nem kell megmentőt játszanunk, és nem is változtathatunk meg senkit. Az az ő csomagja. Megérthetjük, hogy ő így működik, de ezt nekünk nem kell elfogadnunk és asszisztálnunk hozzá, mi több, az elszenvedőjévé, áldozatává válnunk. És erre nem mentség, hogy régóta ismerjük az illetőt.

Irigység

Noha ezek a jelenségek nemtől függetlenek, mégis több hölgy panaszkodik erre felvállaltan. Sokszor ez akkor jön ki, ha az egyik fél sikeresebb a munka vagy a párkapcsolatok terén. Szerencsés esetben – és azt gondolom, ez egy barátság alapja – örülünk a másik boldogságának, de lássuk be, hogy amikor valakit folyamatosan csak a kudarcok érnek, egy idő után már nem lehet könnyű ugyanazzal az őszinteséggel örvendezni annak, hogy másnak bejött az élet. Azt gondolom, hogy ha ez a helyzet, ezt meg lehet beszélni, lelket önteni a másikba, és megvárni, hogy történik-e változás a hozzáállásában. Mi például a barátaimmal hiszünk abban, hogy a közvetlen környezetünk nagy hatással van az életünkre, így amikor egyikünk vezető pozíciót kapott, hamarosan mindenki sikeresebb lett a munkájában. Egy volt munkahelyemen pedig az egyik lány társaságban, miután az egyik hölgyet eljegyezték, sorra mentünk esküvőkre és babaváró partykra. :) Természetesen az egy másik helyzet, ha a „barátunk” annak szurkol, hogy egyedül maradjunk – sajnos ez gyakori eset -, mondván ne legyen már ő az utolsó szingli a világban, és ugyanez igaz az a munka világára is. Ha titkon vagy vállaltan, cinikusan  annak örül, hogy valami nem jön össze nekünk, ott szerintem nem lehet barátságról beszélni.

Rivalizálás

Az előző folytatása. Többször azonban mindkét fél belemegy ebbe a játszmázásba, és negédes hangon dicsekednek egymásnak, hogy milyen hódításaik, sikereik vannak, és próbálják felülmúlni a másikat. Ha ez egyoldalú, és azt látjuk, hogy már nem jó érzés megosztani a „barátunkkal” az örömünket, mert vagy lekicsinyli, kifigurázza, vagy figyelmen kívül hagyja és túl akarja szárnyalni, akkor ismételten csak érdemes átgondolni, mit jelent számunkra a barátság.

Zökkenők még a legjobb barátságban is vannak. De nem mindegy, hogy milyen érzéseket kelt benned a másik, és hogy milyen a dinamikája a kapcsolatotoknak. Mindenekelőtt érdemes tisztázni magunkban, mit jelent számunkra és a másik fél számára a barátság, és hogy őszintén megbízhattok és számíthattok-e a másikra.

Nem vagy egyedül a problémáddal! Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta