Racionalitás és lélek találkozása - Vedd kezedbe az életed irányítását!

Önkép - Molnár Marinettával

Meddig torzíthatjuk el a valóságot?

2021. május 04. - Molnár Marinetta

ke_pernyo_foto_2021-05-04_12_57_24.png

Bizonyára sokan kaptak gyerek- vagy ifjúkorukban bizonyos testi adottságaikra gúnyos megjegyzéseket: elöl deszka hátul léc, digi-dagi-daganat, cérna, colos vagy épp törpe, és még sorolhatnám. Másokat ezzel szemben folyamatos elvárások elé állítottak: légy te a legszebb, a legkülönlegesebb, legcsinosabb. És nagy valószínűséggel sokuknál ezek a bántások és parancsok nem tűntek el nyomtalanul, és mind a mai napig kihatnak az önképükre.

pexels-anna-shvets-4970834.jpeg

Többen közülük úgy dolgozták fel például a sértéseket vagy az elvárásokat, hogy megváltoztatták a külsejüket: megcsináltatták a mellüket, levarratták a fülüket, kiegyenesíttették az orrukat – azaz kompenzálták a csúfolt testrészüket. Aki ezt elítéli, az nem – vagy nem azzal a mélységgel - élte át azt a fájdalmat, amit a kirekesztettség és a „nem vagyok elég jó” érzése okoz. Persze az a legszuperebb, ha valaki olyannak fogadja el magát, amilyen, és megtanulja szeretni magát így is. A többieknek marad a kompenzálás.

Azonban ez mára már egy teljesen szélsőséges irányba mozdult el, amit nem lehet nem észrevenni. A minap egy celeb új párja mutatkozott be egy reggeli műsorban, akiről utána azért cikkeztek, mert totálisan másképp néz ki az insta fotóin, mint a valóságban. És valóban, elnézve a videófelvételt (a valóságról) és a megkreált képeket, két teljesen különböző hölgy arcát láthatjuk. A korábban gyönyörű modellnek nevezett nőről kiderült, hogy valami nagyon nem stimmel az általa közölt képekkel, de ami komolyabb probléma: az önképével. És bár valószínűleg sokan a valóságban is egy helyes csajnak tartják - persze ez ízlés dolga -, ez a felismerés akkor is rém kellemetlen.

De nem kell ennyire messzire mennem: tágabb ismeretségi körben is fellelhetőek azon hölgyek és urak (igen, ők is), akik olyan képeket töltenek fel magukról, amiken mérsékelten hasonlítanak saját magukra.

Ami szomorú eset, hogy adott például egy alapvetően szép, negyvenes hölgy, aki büszke is a külsejére, rendszeresen fiatalkori képeivel nosztalgiázik (ahol tényleg gyönyörű, zéró retussal), és mellé feltesz egy új képet, ahol láthatóan túl lett tolva a botox, és még ezt az arcot is agyonphotoshopolja...  (Másoknál gyakran látom, hogy a megváltoztatott méretű szemek kb. 1,5-2-szeresei a valódinak. Ez szemüveggel megspékelve például tényleg egy megdöbbentő kombináció.) És persze várja a reakciókat, hogy „Te Natasa, hát Te semmit sem változtál az évek alatt!”, és ha ez nem történik meg, akkor törli a képet. Nem fogadja el, hogy nem - vagy nem eléggé - csodálják őt. "Hogy lehet ez? Hiszen én még mindig gyönyörű vagyok!" Nem képes elfogadni, hogy már nem 20 éves, hogy nem annyira feszes a bőre, hogy a fess, fiatal férfiak már nem az ő fotóit like-olgatják. (És gyakran egyedül is maradnak a nagy csodálatért vívott harc közepette. Ugyanis nem mindenki vevő a minduntalan önimádó karakterre.) Tovább megyek: egy ötvenes úr olyan képekkel hirdeti magát szakemberként, ahol konkrétan nem lehet felismerni, és több ismerőse ráír, hogy „Te Aladár, ki ez?!? :D”. Igen, 20 évvel fiatalabbnak tűnik, a probléma csupán az, hogy az nem ő. És egyértelműen látszik a kétségbeesett manipuláció, a képszerkesztés.

photoshop.jpeg

Persze mindenki maga dönti el, mit kíván mutatni a külvilágnak. Ráadásul álszentség lenne azt mondani, hogy nem akarja magát az emberek jelentős része a legjobb, legelőnyösebb úton-módon prezentálni, vagy olyan hangulatot közvetíteni, amiben komfortosan és önazonosnak érzi magát. Ahol tetszik magának, de legalábbis nem szörnyülködik a saját kinézetén és nem csak a hibákra fókuszál. Ahol nem látszik minden egyes gyulladt pattanás, amiért esetleg további bántások érik az illetőt. Vagy felerősíti/tompítja a kontrasztokat, mert úgy kellemesebb lesz a kép színvilága, vagy jobban átadja az adott érzést, hangulatot.

pattana_s.jpeg

De azért szerencsés, ha még felismerhetőek vagyunk a fotóinkon. És igen, a legtöbb telefonon alapbeállítás a beauty face (erre én is csak nemrég döbbentem rá :D), és sokan már messengerezni sem szeretnek applikációs smink nélkül. És amikor a személyes találkozásra kerül a sor, jön a para... Mit fog szólni a másik a valódi kinézetemhez? Ez picit olyan, mint amikor valaki 2 maxi szivacsos melltartóval közlekedik, és mikor az első vetkőzésre kerül a sor szex előtt, a pasi arcára kiül a döbbenet. Persze a férfi lesz a „szemétláda” és a felszínes: „Neked csak ez volt a fontos, hogy csöcsös vagyok-e vagy sem?” És a felháborító eset után a leányzó elkezdi megutálni a dúskeblű nőket - akik minden bizonnyal felszínesek és közönségesek -, az igazságtalan világot, közben még mélyebbre zuhan az önértékelési zavarában. Vagy megműtteti magát - lehetőleg minél nagyobb melleket szeretne. Mindez miből indult ki? Egy képzelt elvárásnak való megfelelési kényszerből, az önszeretet hiányából és a kamuból. Miközben rengeteg férfi kimondottan a kismellű hölgyeket szereti, vagy nem ez a dolog izgatja leginkább. 

melltarto.jpeg

Szóval akinek nem inge, ne vegye magára! Viszont a felelősségvállalás fontos. Mert azért az szomorú, hogy már az alsós gyerekek is photoshopolják a fotóikat, műkörmöket ragasztanak magukra, befestik a hajukat, krémezik az arcukat, van, aki elkezd fogyókúrázni, csupán mert a környezetükben csupa kamu fotót, eltorzított valóságot, agyonműtött felnőttet látnak. Hogy lesz így lehetőségük elfogadni és megszeretni saját magukat? Költői kérdés...

Ha úgy érzed Neked is van dolgod az önszeretettel, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Miért nem kellenek a jófiúk?

ke_pernyo_foto_2021-04-28_8_42_25.png

Laci egy helyes, sportos, visszafogott karakter, harmincas éveinek végén jár, nincs gyermeke. A maga ura, jól keres, nincsenek tartozásai, se káros szenvedélyei, rendben van az értékrendje, megtalálta helyét a munka világában is. Ennek ellenére egyedülálló. Hiába lenne nyitott egy kapcsolatra, a szerelem valahogy mindig elkerüli. „A nőknek csak a rosszfiúk jönnek be. Aki odafigyel rájuk és kimutatja a szeretetét, azt hamar eldobják.” Panaszkodik Laci. „Én meg odateszem magam, és mégsem kellek egy idő után. Unalmas vagyok nekik?”

Sajnos több úr is jár hozzám, akik hasonló problémával szembesülnek. Elvileg ők az áhított férfiak, akikről sok hölgy csak ábrándozik. Hogy bárcsak lenne olyan férfi, aki szeret, foglalkozik velem, aki megbecsül, aki ki tudja mutatni az érzelmeit, aki mellett nyugi van... És képzeljük csak el: VAN ILYEN! Azonban azon pasik, akik ezt elmondhatják magukról, sokszor mégis egyedül maradnak. A kereslet és a kínállat valahogy nagyon elkerüli egymást. Miért van ez?

Mi nők hajlamosak vagyunk a tökéletes társat hajkurászni. Aki benne ragad ebben a hajszában, sajnos esélyes, hogy magára marad. Mert olyan, hogy tökéletes, szimplán nem létezik. A mesebeli hercegnek is büdös a szája, mikor reggel felkel, és bizony, ha birodalmat irányít, akkor nincs ideje folyton velünk törődni és a lelkünket pátyolgatni. Amikor erről beszélgetünk coachingon, rendszerint belátják a hölgyek, hogy sokszor irreálisak az elvárásaik, vagy olyan dolgokhoz ragaszkodnak, ami egy kapcsolat – és a boldogságuk – szempontjából totálisan irreleváns. Például nem teljesen mindegy, hogy valakinek van-e doktori címe? Attól még, hogy nekem van, miért kell ennek elvárásnak lennie? Ha én diplomás vagyok, nem tudok közös életet kialakítani valakivel, aki intelligens, akivel közös az érdeklődésünk, értékrendünk, de mondjuk technikuma van? Megéri inkább egyedül maradni, mintsem lazítani ezeken az elvárásokon?

Szuper példám erre Liza esete, akit egy többdiplomás ügyvéd vitt el moziba, ahol a férfi fizette a mozijegyet, a hölgy pedig a popcornt és a kólát – mondván nehogy lehúzásnak érezze az „úriember”. Azonban a leányzó abban már nem volt benne, hogy így a 2. randi alkalmával mással is fizessen – ha értjük, mire gondolok -, így visszautasította a férfi egyértelmű jelzéseit, aki felháborodva küldte el a hölgyet (szó szerint idézem): „Amennyi pénzt és időt rád pazaroltam, igazán le....hattál volna te ostoba, buta k...a!” Megigazította a nyakkendőjét, és távozott. Na ennyit arról, hogy a diplomához ragaszkodunk.

o_lto_ny.jpeg

Akkor miért nem kellenek a jófiúk?

Sokszor hangzik el hölgyektől alábbi mondat: nekem a normális túl unalmas. Ezen általában elnevetik magukat, pedig a dolog háttere ennél sokkal komolyabb. Tetszik vagy sem, akik még az önismereti útjuk elején tartanak, a gyermekkori mintázataikat ismételgetik vagy éppen kompenzálnak. Ehhez pedig elengedhetetlen egy olyan „társ”, akivel megerősíthetjük ezeket a mintázatokat, ismerős programjainkat. Ha elhanyagoltak, nem szerettek, nem voltunk elég jók, érzelmileg zsaroltak, bántalmaztak, megaláztak vagy korlátoztak, jobban szerették a testvérünket, esetleg elhagytak, stb., akkor még jó ideig képesek vagyunk olyan férfit/nőt választani, akikkel ezeket az élményeket éljük át újra és újra. Szóval ha felmerül a kérdés, hogy miért lépünk bele mindig ugyanabba a pocsolyába, jó eséllyel ez lesz a válasz. Az, hogy éppen milyen kapcsolatban vagyunk benne, hűen tükrözi, hogy hol tartunk az önismerettel, önszeretettel. Mert ha már megdolgoztuk az elakadásainkat, és tiszteljük a saját határainkat, nem megyünk bele egy olyan viszonyba, ami nem elég jó nekünk. Csupán akkor bánthatnak minket, ha mi ehhez asszisztálunk és elfogadjuk, nem lépünk ki belőle. Amint rendezzük a sorainkat, és elég fontossá válunk a saját magunk számára, harmóniába kerülünk a belső világunkkal, máris merőben más férfiakat fogunk megérinteni. Aki nem a bennünk lévő áldozatra reagál, hanem egy hasonlóan ép, egészséges lelkületű nőre. Akkor már tetszeni fog a jófiú karakter (nem összetévesztendő az anyámasszony katonája típussal), mert nem érezzük szükségességét annak, hogy megmentsünk, megértsünk, mártírkodjunk vagy harcoljunk. Már nem kell az állandó dráma. Szimplán beengedjük a Jót.

Így a „jófiú” olyan társra lelhet, akinek már nem alapprogramja a világgal való hadakozás. Ilyen párból azonban jóval kevesebb van, ezt érdemes számításba venni, hiszen az emberek jó része még futtatja a sérelmes köreit. Lehet, hogy várni kell rá, de sokkal inkább megéri, mint belemenni egy egyoldalú kapcsolatba, ahol megmentővé vagy apukává kellene válni, és ahol amint a „kislány” felnő vagy megerősödik, újabb patrónus után néz. Ezt kellett megértenie Lacinak. Nem a "rosszfiúkra" vagy a gazdagabbakra, a doktorokra kellett fújni, hanem felismerni, hogy melyik típus kit vonz. És ami a legfőbb: magára koncentrálni. Az önbizalmát helyretenni, és kilépni az "én nem kellek senkinek" és "igazságtalan a világ" programokból. Nem másokkal, hanem magával foglalkozni. Makacs férfi lévén nehezen ismerte be, hogy ő is felelős az életéért és az egyedüllétéért, de amint megtörtént az áttörés, Laci elkezdett a félelmeitől mentesen nyitni a világ felé, és már teljesen más típusú hölgyek keresik a társaságát - olyanok, akik értékelik őt olyannak, amilyen. Most sem a világ változott meg, csupán a Laciban történt hatalmas változást tükrözte vissza. 

Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta 

 

Miért szeretünk drámázni?

ke_pernyo_foto_2021-04-07_20_55_20.png

Mielőtt még sokan felhorkannak, hogy „ugyan miért szeretne valaki drámázni?”, fogadjuk el, hogy sokan már-már függői a szélsőséges jelenetek generálásának. Mert az nem unalmas. Az ismerős (akár gyermekkorból), izgalmas. Ott ki lehet csikarni a mély érzéseket a másikból. Talán akkor észbe kap a férfi, hogy elveszíthet. És akkor végre kijön belőle az a hősszerelmes, akire mindig is vágytunk. Ugye? Azonban arról nem szól a fáma, hogy mi történik akkor, ha ez rosszul sül el. Amikor rádöbbenünk, hogy a párunk annyira nem szenvedélyes típus (mint a lovagregényekben), és annyira nem fog teperni azért, hogy visszahódítson minket. Sőt. Tovább megyek. Lehet, hogy már a végét járja, és borzasztóan unja a hisztérikus kirohanásainkat, és az állandó elégedetlenségünket, szomorúságunkat, a panaszáradatot. Amikor semmi sem (elég) jó.

Belegondolok, hogy hogyan érezném magam egy olyan kapcsolatban, ahol állandóan attól kell tartanom, mit ért félre a másik, min sértődik meg, mi miatt jön az újabb elkeseredett „érfelvágós” beszélgetés. És bármit teszek, semmi sem üti meg az elvárt szintet, és ez folyamatosan az orrom alá is van dörgölve. Őszintén mondom, hogy nem sokáig bírnám.

Persze, sokan vallják, hogy kell egy kis hiszti a nő részéről, mert az szexi tud lenni. Embere válogatja, kinek mi jön be, azonban az időnként egy kis hiszti és a folyamatos csesztetés között van egy elég erőteljes határvonal. Amit igenis észre lehet venni – maximum nem akarjuk.

Előrébb kell tartani ahhoz az önismeretben, hogy felismerjük magunkban a drámakirálynőt, és ne fogjuk a körülményekre, a párunkra, hogy miért vitatkozunk állandóan. Nagy valószínűséggel mi (is) generáljuk a drámát. És utána hívjuk a barátnőket, hogy mennyire mélyponton vagyunk, és Béla nem érti, mi is a bajunk, pedig ott zokogunk előtte. Biztos egy érzéketlen fatuskó, mert ilyenkor elvonul, hozzánk se szól, sosem lehet vele megbeszélni semmit. És egyre távolodunk egymástól, eszébe sem jut harcolni kettőnkért.

Ismerős? Akkor képzeljük picit magunkat a férfi helyébe! Ott van egy nő, aki rendszeresen szomorú mellettünk – ezek szerint mi képtelenek vagyunk boldoggá tenni őt. Többször el is sírja magát, és kántálja, hogy ennek így nincs értelme, mit is akarunk mi egymástól? Bemárt a barátnők, család előtt, akikkel ezután már kb. találkozni sincs kedvünk, mert biztos elítélnek, hogy miattunk ilyen boldogtalan Böbe. Ha megpróbáljuk megölelni, ránk förmed, hogy „hagyjál!”, és ha szót fogadunk, akkor meg azon borul ki, hogy nem próbáljuk megvigasztalni. Nincs mese, véglénynek érezzük magunkat, aki tönkreteszi egy nő életét.

no.jpeg

Átéreztük? Ugye borzasztó? Akkor képzeljük el, hogy vannak férfiak, akik egy életen át vállalják ezt a szerepet. Érthetetlen. Inkább hallgatnak, és vagy italba, videojátékokba, vagy kisebb-nagyobb kalandokba menekülnek az állandó harcok elől.  És akkor természetesen ezért is kapnak a fejükre.

Tévedés ne essék, nem a férfiakat oldozom fel a felelősségük alól, azonban fontos, hogy mi is lássuk, mit okozunk a hű de nagyon szexi és nőies drámakirálynőségünkkel és áldozat karakterünkkel.

Felejtsük el azokat a romantikus filmeket, amiket sokszor nők írnak és hatásvadászra kerekítik a sztorijukat. Ahol lehetetlen férfikaraktereket kreálnak, akiknek életük értelme a szerelmük, és folyamatosan fel akarják áldozni magukat értük, és egyedüli életcéljuk, hogy boldoggá tegyék párjukat. (FYKI ha van ilyen típus a való életben, az általában az a férfi, aki kb. 2 hetente lesz halálosan szerelmes más-más nőkbe, és a nagy szenvedélyességébe és érzelmességébe sajnos egyszerre több hölgy is belefér, tehát igazából ne is várjuk el tőle a hűséget...)

Nem szeretnék illúzióromboló lenni, de a mesebeli hercegek – ahogy a nevük is mutatja – a mesékben léteznek. Éppen ezért a valós, igazi férfiaktól ne várjuk el azt, amiket a filmekben látunk. A való életben kommunikálni kell! Elmondani, hogy mit szeretnénk, mi az, ami bánt, és vállalni a mi felelősségünket is! Beszélgetni és nem hisztizni! Nőként és nem hárpiaként vagy ellenségként. Próbálni megérteni a másikat, de nem manipulációs technikákkal, és nem mindenáron kicsikarni az infókat.

Röviden: FELNŐTTként. Egyenrangú félként. Szerető társként.

Az uraknak pedig egy javaslat: ne menjenek bele a játszmába! Általában az ilyen megnyilvánulások azt üzenik: szeress és mutasd ki! Tegyünk így, de ne kiengesztelésképpen, hanem mert törődünk a másikkal. Azonban érdemes visszajelzést adni a mi érzésünkről is, és hogy ez a viselkedés épp az ellenkezőjét váltja ki belőlünk, mi több: csak mélyíti a szakadékot.

Persze van, hogy 2 ember sehogy sem illik össze, nem tudnak összecsiszolódni, nem jutnak egyről a kettőre. Az egy másik téma. De ha fontos számunkra a másik, és szeretnénk örömben élni, EGYÜTT, az kizárólag akkor megvalósítható, ha dolgozunk rajta. És felejtsük el a drámakirálynőséget és az áldozati szerepkört, mert egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy magunkra maradtunk a világfájdalmunkkal.

Ha változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

A megcsaló, a megcsalt és a szerető

ke_pernyo_foto_2021-03-18_22_15_47.png

Legtöbben felszisszennek, amikor megtudják, hogy egy férfi megcsalta a nejét. „Mindig is láttam rajta, hogy egy csapodár. Szegény felesége...” Sokan nehezebben hiszik el ugyanezt egy nőről, pedig a statisztikák szerint a férfiak 74%-a csalná meg a párját, ha biztosan tudná, hogy nem fog soha kiderülni, míg ez az arány a nők esetében 68%, ami lássuk be, nem csekély arány. A hölgyek az érzelmi megcsalást viselik nehezebben, míg az urak szemei előtt legtöbbször a szexuális aktus lebeg.  

Akárhogyan is, sokkal többen lépnek félre, mint azt gondolnánk. „Kovács biztosan nem ilyen, ő minden hétvégén a feleségével és a gyermekeivel jár templomba, csodás férj és mintaapa.” Persze érdemes lenne megkérdezni erről Tóth kisasszonyt is, aki azért jár hozzám, mert véget akar vetni a 2 éve tartó viszonyuknak, de nem könnyű, mert Kovács folyamatosan hitegeti, és azt mondja, hogy földöntúli szerelem az övék – templomba járás ide, vagy oda.

csala_d.jpeg

Van, akit a saját testvére kap rajta az elhagyott szülői házban, van, aki már válik, és még mindig tagadja, hogy régóta van valakije, és áldozatnak állítja be magát.

Persze találkozhatunk olyan esettel is, ahol a férj bevallja, hogy hűtlen volt, de megemlíti, hogy a felesége is csalja őt. Persze mindenki a férfit ítéli el, hogy szegény asszonyt hogy rágalmazgatja így, hát hogy tudná ezt megtenni szerencsétlen leterhelt nő a pici gyermekek mellett. És láss csodát: a feleség bevallja, hogy ez bizony így történt (napjaink egyik közéleti sztorija). És igen, mindezt lehet fokozni: személy szerint nekem is több olyan esetről van tudomásom, ahol a megcsaláson túl a férfi kételkedett még az apaság tényében is, és sajnos beigazolódott a félelme.

Ezért (is) felesleges ítélkezni, mert sosem tudhatjuk, mi áll a dolgok hátterében. Van, hogy egy olyan nő, aki a tökéletes család képét közvetíti rendszeresen a különböző platformokon, és hálálkodik nyilvánosan a férjének, hogy „Te vagy a legcsodásabb férj és apa, köszönöm, örökké szeretlek”, pontosan tudja, hogy éppen kivel csalja a párja. De elmondja coachingon, hogy „valamit valamiért”, és legalább így biztonságban van, jólétben, nem kell dolgoznia. Ilyenkor esik meg az gyakran, hogy jön a következő baba.

Nézőpont kérdése. Persze van olyan férfi és nő is, aki vallja, hogy sosem lépne félre, inkább kilép a kapcsolatból, és képzeljétek el, tényleg igazat mondanak! Alkat és elhatározás kérdése.

A legfőbb kérdés talán az, hogy ki mennyi ideig működteti a hazugságot, és mennyire áll bele a helyzetbe, és mi a célja vele. Azt vallom, hogy senki felett nincs jogunk pálcát törni, azonban azt megválaszthatjuk, hogy miben veszünk részt.

Ez volt a megcsaló és a megcsalt oldal. De mi a helyzet a szeretőkkel? Azokkal, akik akár évekig hiszik – vagy hinni akarják -, hogy egyszer csak beteljesedik a kapcsolat, csupán idő kérdése. Nem fog tetszeni a válaszom: legtöbbször ez az idő sosem jön el. Akinek évek kellenek ahhoz, hogy meghozzon egy döntést, és folyamatosan a kifogásokat keresi, az fog is találni kibúvókat, és addig szuperül működteti, hogy egyszerre 2 – vagy több - kapcsolatban ő az áhított fél. Senkinek nem kívánom ezt, ezért azt szoktam javasolni, hogy magunkban húzzunk meg egy vonalat, adjunk egy határidőt. Ha addig nem történik látványos változás, akkor ne kreáljunk újabb megértő magyarázatokat, és ne adjunk újabb haladékot, hanem: kalap, kabát! Ismételten népszerűtlen lesz, amit írok, de az esetek többségében nem lépnek ki a hűtlenkedők egy olyan nőért/férfiért, aki mindig rendelkezésre áll, mindent megért, és igazából bármeddig képes várni, bármit elvisel. És azt is tudnunk kell, hogy legtöbbször ezek a kapcsolatok – a jellegüknél fogva – addig igazán érdekesek és izgatóak, amíg titokban zajlanak. Amint valódi, felvállalt kapcsolattá válnak, és az intim légyottok helyébe bekúszik a hétköznapok szürkesége, az, hogy ki fizeti be a csekket, máris veszít a különlegességéből. Az eddig mindent elviselő szeretőből egyszer csak követelőző párrá válik, lehull a lepel, elszáll a rózsaszín köd... Többször kiderül, hogy ez a kapcsolat se jobb, mint az előző volt.

szereto.jpeg

Természetesen senkit nem szeretnék se le- se rábeszélni semmire, csupán azt javaslom, hogy ne csak nézzünk, lássunk is! Merjünk szembenézni magunkkal, az életünkkel, hogy mibe miért megyünk bele, miért azt az illetőt választottuk, reálisan mit várhatunk a kapcsolattól. Ne azt figyeljük, mit mond a másik, hanem hogy MIT TESZ! Ígéretekkel tele a padlás.

Végezetül néhány intő jel, amire érdemes odafigyelnünk a párunknál:

  • kerüli a közös programokat
  • a mobilját bütyköli, esetleg lecseréli a jelszavát
  • többször nem tudjuk elérni telefonon
  • egyre többet foglalkozik a hobbijával, barátaival, esetleg egyre több tréningen kell részt vennie
  • folyamatosan túlórázik
  • egyre több a veszekedés, semmi sem tetszik a kapcsolatban
  • rendszeresen orgazmust színlel
  • megcsappan a szexuális együttlétek gyakorisága
  • kerüli a párkapcsolatot érintő témákat, nem akar a jövőről beszélni
  • társaságban jól érzi magát, otthon egykedvű, semmi sem hozza lázba
  • kerüli a szemkontaktust
  • hirtelen fontossá válik a külseje, sokat edz, több időt tölt el a készülődéssel
  • keresi az alkalmakat, hogy elmehessen otthonról
  • kikéri magának, ha arról kérdezik, kivel volt, mit csinált
  • lekezelően viselkedik
  • ok nélkül megajándékoz úgy, hogy ez korábban nem volt jellemző rá

Persze nem lehet biztosan állítani, hogy ha ezen pontok fellelhetőek a párunknál, akkor tuti megcsal, de az 100%, hogy valami komolyan megváltozott köztünk.

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Meddig várjunk a férfira?

ke_pernyo_foto_2021-02-22_13_13_13.png

Bella az a fajta nő, akinek életéről jó kis filmet lehetne forgatni: ahogyan megvalósította önmagát, ahogyan a semmiből karriert épített, és arról is, hogy harmincas éveiben milyen férfi-női tapasztalásokon ment keresztül. 

A sikeres, talpraesett, belevaló szingli csaj, akinek valahogy nem jött még össze a boldog szerelem.

Azért szeretem, hogy több ilyen típusú hölgy jár hozzám, mert idővel mindig megtapasztalják, hogy ez igenis DÖNTÉS kérdése.

Bella évek óta egyedülállóként élte az életét, de egy pillanatig ne gondoljuk, hogy unatkozott! Sorra jöttek a randik, mindig volt valami érdeklődő, udvarló, próbálkozó – és különben sem volt sosem az a kesergő típus. Nem hajszolta a szerelmet, de egy idő után már vágyott arra, hogy szerethessen és szeretve legyen. Jöttek az okos tanácsok, hogy "tudj kiszolgáltatott és gyenge lenni" (ez a személyes kedvencem is), „nehogy elijeszd a férfit”, „ne legyenek elvárásaid”, „menj bele, majd úgyis kiderül”, stb. Így is tett: lazán állt ezekhez a pasikhoz, nem szívta mellre, ha kitérnek az olyan kérdések alól, mint pl. egyedülálló-e, és nem sürgetett semmit. Ha valaki eltűnt egy időre, és utána visszatért, nem kérte számon a férfit és nem akadékoskodott. A szuper tanácsoknak köszönhetően csupa olyan kalandba keveredett, ahol vagy átverték, nem tisztelték, próbálták kihasználni, vagy szimplán eltűntek egyik napról a másikra - aki Tinderezett már, nagy valószínűséggel találkozott ezzel a jelenséggel. Aki ismerte Bellát, jót nevetett a történetein, mert kínjában már maga Bella is viccesen mesélte el a döbbenetes randikat. Szerencsére sosem borult ki a kelleténél jobban, csupán lezárta ezeket az ismerkedéseket. Viszont egy idő után kezdte megviselni ez a tendencia, hiszen nem értette, miért történik vele mindez. Bármennyire is volt csinos, sikeres nő, ez a magánéletén nem segített.

Amint ezt tudatosítottuk Bellában, és ránéztünk a korábbi rossz programjaira, családi mintáira, máris elindult a változás útján. Ennek első jele volt, hogy már nem ment bele olyan beszélgetésekbe, aminek nem volt értelme, és ahol nem érezte, hogy a másik félnek is hasonlóak a céljai. Rövid időn belül be is kopogtatott az ajtaján egy férfi, Zsolt, aki őt akarta, komolyan – legalábbis úgy gondolta. A kémia is zseniálisan működött kettejük között. Azonban Zsolt egy megromlott házasságból próbált kivergődni Bella segítségével. Hiába mondták már ki a feleségével, hogy nincs értelme fenntartani a látszatot, és már az ismerősök is többször rákérdeztek, hogy mikor válnak már el, még húzták a dolgot. Bár Zsolt állította, hogy ő bizony már döntött, és biztosan lépni fog, ez váratott magára. Bella megértő volt, nem sürgette a lépést, azonban az elbizonytalanította, hogy a férfi nem nyilatkozott arról, hogyan képzeli el a jövőjüket, mikorra várható, hogy beszél a feleségével, és hogy lesz azután. Amikor ezt megemlítette Zsoltnak, az volt a válasz, hogy ő férfi, és erről nem tud beszélni, de bízzon benne, mert nem kérdés, hogy el fog válni. És Bella hinni akart.

Tudom, sokan vannak hasonló helyzetben - többen évek óta! -, és jó néhányan még azt is átélték, hogy abortuszra kellett menniük. Sajnos ez itt is bekövetkezett. Zsolt bepánikolt - bármennyire is próbálta titkolni -, Bella pedig nehéz heteket élt át. Bár szerinte a férfi eleinte segítőkésznek és érdeklődőnek mutatkozott (őszintén: hozott egy minimális szintet), amint megtörtént a műtét, elmaradoztak a találkozások, a hívások, az üzenetek. Maradt a sok egyedül töltött este, és a sok megválaszolatlan kérdés.

egyedu_l1.jpg

Amikor Zsolt írt – hetente, kéthetente -, főként azt ecsetelte, hogy neki mennyire borzasztóan rossz otthon, folyamatosak a veszekedések, el van maradva a munkájával, és esténként a pohár fenekére néz. Teljesen maga alatt van. Szegény... Aztán kiderült, hogy még a műtét anyagi részéhez sem járult hozzá a férfi.

ital.jpg

Na itt kellett Bellának végre összekapnia magát, és DÖNTENIE arról, hogy mennyire szereti és mennyire tiszteli saját magát. Hogy ha a tükörbe néz, kit lát. Hogy királynőként vagy cselédlányként viselkedik. Hogy MENNYIT ÉR. Hogy kuncsorog egy szánalmas üzenetért, vagy kijelenti, hogy EDDIG ÉS NE TOVÁBB! 

Bella belátta, hogy bár Zsolt nem rossz ember, de még nem tart ott, ahol ő. A megoldások helyett a panaszkodásra, az önsajnálatra koncentrál. Hogy nem tud érzelmileg megnyílni. Hogy nem lehet rá számítani. Lehet, ez később vagy egy másik nővel működhet, de nem Bellával, és végképp nem most. Zsolt még nem tart ott, és ezért nem érdemes rá haragudni. Ez a férfi bármennyire is szeretné az új életet, még nem elég erős hozzá, és ki tudja, az lesz-e valaha is. (Ugye, itt is a nem eléggé a kulcs... ) Én is azt gondoltam, hogy Zsolt nem rossz ember - hozzám is járnak hasonló cipőben járó urak -, de ez az ő belső csatája, amit egyedül kell megvívnia, és nem kell magával rántania másokat is. Ezért Bellának el kell engedni, és végérvényesen lezárni ezt a „kapcsolatot”.

Így is történt. Bella kiírta magából az érzéseit, és kilépett a méltatlan helyzetből. Végleg. Elkezdett magával foglalkozni, királynőként viselkedni, visszanyerte az életbe és a magába vetett hitét.

Ha nem lettem volna részese a folyamatnak, talán el se hinném, de a lezáró üzenetet követő egy héten belül Bella életébe megérkezett egy férfi, aki szabad, csak őt akarja, és aki érzelmileg meg tud nyílni előtte. Mellette Bella igazi nőnek érzi magát minden szempontból, és minden olyan magától értetődő, könnyed és örömteli. Zsolt azóta is "szenved", és egyszer sem kereste Bellát - ennyit a komoly szándékokról és felelősségvállalásról.

love_1.jpg

Szóval hölgyeim, akik hasonló helyzetben vagytok: ELHATÁROZÁS, DÖNTÉS, LÉPÉS! Sajnos a sok megértéssel már tele a padlás. Évekig hihetjük, hogy lépni fog a másik, vagy sajnálhatjuk, hogy "milyen nehéz neki, ezért nem okolhatom", de legyünk tisztában azzal, hogy ÁLTATJUK MAGUNKAT. Be vagyunk rezelve attól, hogy ha még ezt a szánalmas kis szeretetmorzsát is elveszítjük, akkor belehalunk a magányba. Ezért inkább elvágjuk az összes esélyünket arra, hogy valaha valaki IGAZÁN SZERESSEN. Eléggé. Tudnudni kell, hogy senkit nem menthetünk meg, senki érési idejét nem sürgethetjük. DE a saját életünket megváltoztathatjuk, és kiléphetünk a mókuskerékből és a megszokott sémákból. A mi döntésünk. Lépünk, fejlődünk, megvalósítunk, vagy akár évekig benne ragadunk egy soha meg nem valósuló szerelemben. 

Ha Te is szeretnéd megváltoztatni az életed, jelentkezz egyéni coachingra! www.onkep.com

Marinetta

Már megint telebeszélték a fejed?

ke_pernyo_foto_2021-02-17_12_34_58.png

Emlékszem, amikor belevetettem magam az önismereti munkába, és több tanácsadó után huszonévesen elkezdtem járni egy hölgyhöz, Erzsébethez. Ennyi év távlatában is jó visszagondolni rá, hiszen sok elakadásommal, görcsömmel szembesített. Végig vettük a családi kapcsolataimat, és az édesanyámmal való viszonyrendszeremben ástunk mélyebbre. Erzsébet már az elején szólt, hogy fájdalmas lesz, lehet, hogy abba akarom majd hagyni, és az anyummal való kapcsolatomra is rányomja majd a bélyegét. Benne van a pakliban, hogy akár egy időre rosszabbodhat a kettőnk viszonya – sőt, akár meg is szűnhet -, de utána minden szépen a helyére fog kerülni, és egy igaz, őszinte, felnőtt-felnőtt kommunikáció lép majd a felgyülemlett, elnyomott érzések helyébe.

ke_pernyo_foto_2021-02-17_12_27_39.png

Így is történt. Édesanyám eleinte elárulva érezte magát, hogy én egy „vadidegennek” teregetem ki a családi dolgaimat, és biztos szörnyetegnek, rossz anyának festem le őt. És igen, eljött az a pont is, hogy azt gondolta, a bennem zajló változásért, a kettőnk közötti rossz kommunikációért Erzsébet a felelős. Haragudott rá. Bizonyára ő hangol ellene, fordít engem a családommal szembe. Én szerencsére elkötelezett voltam, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy a nehézségek és a feszültség hatására abbahagyjam az önismereti munkát, így folytattam. És nem volt olyan, hogy kitértem a feladat elől, nem mondtam sosem Erzsébetnek, hogy én ezt meg azt már tudom, ezzel már ne foglalkozzunk, hogy higgye el, ezen én már túl vagyok, megdolgoztam. Mert amíg valaki ezen pörög, ADDIG NINCS TÚL RAJTA, nem dolgozta fel. (De mindenkinek szíve-joga persze, csak akkor ne a segítőjét hibáztassa, ha nem halad.) Teltek-múltak a hetek, hónapok, és kezdett kirajzolódni előttem egy másik világ. Hogy lehet másképp is élni. Hogy nem kell félni a környezet reakciójától, és hogy merhetem szeretni magam és tenni magamért. És ahogy egyre közelebb kerültem magamhoz, dolgoztam az elakadásaimon, úgy egyre jobban értettem másokat, azt, hogy mit miért tesznek vagy tettek a múltban. És ahogy dolgoztam fel a fájdalmaimat, úgy nyílt ki a valós személyiségem. És ennek köszönhetően, ahogy én változtam, úgy reagált erre másképp a környezetem is. Édesanyámmal iskolapéldái voltunk ennek a folyamatnak, és hogy a kitartás és az önismereti munka meghozza a gyümölcsét. Ahogy dolgoztam fel a vélt vagy valós félelmeimet, fájdalmaimat, úgy tudtam szépen, fokozatosan megérteni és elengedni őket, és ez kihatott az anya-lánya viszonyra is. Olyan méllyé, békéssé, őszintévé és szeretetteljessé vált az édesanyámmal való kapcsolatom, hogy már anyum kérdezte meg: „Kislányom, ugye mész Erzsébethez? Üdvözlöm, és kérlek mondd meg neki, hogy köszönöm!”

Most is jó érzéssel tölt el, ha erre gondolok. Hiszen így még kaptunk néhány évet a sorstól, hogy ebben a szeretetben élhessünk... mother-1327186_1280.jpg

Mindig ez az emlék ad erőt, amikor azt érzem, hogy a coaching folyamatok alatt anyukák, szeretők, párok okolhatnak engem a coachee változásai miatt. „Biztos Marinetta telebeszélte a fejed!” – hallom vissza többször, miközben aki hozzám jár, pontosan tudja, hogy erről szó sincs. Azonban a változás sokaknak nem komfortos. És legtöbbször fájdalommal jár, így vagy úgy. De mindez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy magunkra találjunk, felvállaljuk a saját személyiségünket, a szükségleteinket, azt, hogy mi jó nekünk, és mi az, amit már nem fogadunk el.

Természetesen ott a másik oldal is, amikor immáron már (Erzsébethez hasonlóan) nekem üzennek anyukák, házastársak, partnerek, sőt gyerekek, hogy üdvözlik Marinettát és köszönik szépen. :D Ezért éri meg, sokszorosan... És ezért javaslom, hogy amikor a legnehezebb, legkevésbé komfortos, ne hagyjuk abba a folyamatot! 

Ha Te is változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

 

Boldog vagy a kapcsolatodban?

ke_pernyo_foto_2021-02-08_15_48_30.png

Amíg nem tudjuk megfogalmazni, hogy pontosan milyen kapcsolatra vágyunk, milyen értékrenddel rendelkező férfit/nőt szeretnénk magunk mellé, addig a bizonytalanságunk tükröződik vissza a választásainkban is.

Kisgyermekként elképzeljük életünk párját, mint egy igazi, romantikus hőst/hősnőt, és az évek előre haladtával folyamatosan árnyalódik a kép, mígnem sok esetben arra ébredünk 30-40-50 évesen, hogy benne vagyunk egy olyan kapcsolatban, ami tele van lemondásokkal, kompromisszumokkal, semmi tisztelet, semmi érzelem, csupán a harag magunkra, a társunkra, az életre, hogy miért ezt kaptuk.

Ma azzal hívott a párom, hogy reggel azon gondolkodott, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy amellett ébredünk, akit tiszta szívből szeretünk, becsülünk, miközben annyi olyan kapcsolat van, ahol a házastársak már-már gyűlölik egymást, és úgy beszélnek egymással, mint más a kutyájával. Elgondolkodtam ezen, hiszen mindez - a jó öreg szerencse mellett - főként döntés kérdése. Hogy inkább egyedül vagyok, mintsem egy rossz viszonyrendszerben.

pexels-photo-414032.jpeg

Bizonyára többen voltunk már méltatlan kapcsolatokban, azonban be kell látnunk, hogy az is a mi választásunk, a mi döntésünk volt. Az is, hogy benne maradtunk, vagy lezártuk. Hogy mit engedtünk meg a másiknak, és meghúztuk-e az „eddig, és ne tovább” határvonalat. Nekem is volt olyan tapasztalásom, amibe ha belecsúszom, és nem kapok észbe, egy kőkemény lelki terrorban és manipulációban találhattam volna magam. De köszönöm, NEM! Amint észrevettem a jeleket és tudatosítottam magamban, hogy mindez hova vezet, azonnal kiléptem. Azonban sokan képtelenek erre, mert félnek az egyedülléttől, a másiktól, a környezet reakcióitól, hogy mit fognak szólni a szomszédok, és megmagyarázzák maguknak, hogy túlérzékenyek, és biztos ők is sok mindenben hibásak. És tűrnek, mindaddig, míg végül totálisan elvesztik a reményt, ÖNMAGUKAT, és elhiszik, hogy nekik nem jár a boldogság.

Érdemes sorra venni, hogy mik azok a pontok, kérdések, amikre fontos, hogy milyen választ adunk magunknak. Őszintén.

Például meg tudom fogalmazni, hogy miért választottam a páromat? Szerelem vagy egy jó/praktikus/hasznos/előnyös döntés volt? Miért vagyok vagy nem vagyok boldog mellette? Fel tudok rá nézni? Ő tisztel engem? Érzelmileg biztonságban érzem magam? Milyen hatással vannak ránk az anyagiak? Biztos vagyok abban, hogy sosem bántana (testileg/lelkileg)? Magamat adhatom a kapcsolatban, felszabadult lehetek, vagy folyamatosan szabályoz engem? Támogatja a baráti kapcsolataimat, vagy szépen lassan elszigetel tőlük? El tudja ismerni a másik fél, hogyha nincs igaza? Tudunk megbocsátani egymásnak? Merünk őszinték lenni egymással? Merjük kimutatni az érzelmeinket? Egyenrangú félként kezel, vagy próbál elnyomni? Akar büntetni, bosszút állni rajtam? Fontos az, hogy kinek van igaza? Feltölt vagy leszív a másik jelenléte? Hasonló az értékrendünk? Mit akarunk közösen az élettől? Hogyan vélekedünk a gyermeknevelésről? El tud így fogadni engem, vagy folyamatosan a hibáimat sorolja? Többnek érzem magam mellette, vagy egyre kevesebbnek? Szokott dicsérni? Figyel arra, hogy ne alázzon meg nőiességemben/férfiasságomban, emberi mivoltomban? Milyen stílusban beszél velem? Érezteti velem, hogy szeret – és nem csak a maga módján? Kifogások, hárítások, a másik hibáztatása fontosabb, vagy a közös megoldás? Jobb vagy rosszabb, boldogabb vagy keserűbb embernek érzem magam mellette? Ha a barátnőm/barátom lenne egy ilyen kapcsolatban, mit javasolnék neki?

woman-4644496_1280.jpg

És még sorolhatnám. Viszont azt látni kell, hogy ha az ezen kérdésekre adott válaszok nem tetszenek, akkor jön a mi felelősségünk. Hogy felismerjük, ha valamin lehet változtatni, és azt is, ha nem. Hogy mennyit érünk saját magunknak. Hogy a gyermekeinknek milyen mintát és értékrendet adunk majd tovább. Megmutathatjuk, hogy nem kell elviselni a boldogtalanságot és a kínlódást. Hogy aki hisz abban, hogy jobbat érdemel és tesz is érte, az el is fogja nyerni méltó jutalmát. Önismeret, önszeretet és következetesség, felelősségvállalás kérdése.

Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Amikor nem kellesz eléggé

ke_pernyo_foto_2021-02-03_12_19_59.png

Az érzelmi hullámvasút legtöbbünk életét nem kerüli el. Előbb, vagy utóbb belesodródunk olyan helyzetekbe, ahol egyszer mi akarjuk jobban a kapcsolatot, máskor pedig a párunk. Az egyik szerelemben mindent megtesznek értünk, a másikban pedig mi futunk olyan szekér után, ami nem vesz fel (persze a legjobb eset, ha már mindkét fél megérkezett és nincs kérdés a szándékokat illetően). Ez az élet velejárója, tanulhatunk belőle és ha merünk szembesülni a valósággal, meg tudjuk különböztetni, mi éppen melyikben vagyunk.

Probléma akkor merül fel, ha félünk belenézni abba a bizonyos önismereti tükörbe, és folyamatosan magyarázatokat gyártunk a magunk és párunk - vagy kiszemeltünk - viselkedésére.

Többször hozom fel a Nem kellesz eléggé című filmet, hiszen sok alapigazság elhangzik benne. Persze az életet nem célszerű adott sémákra alapozva megtervezni, és természetesen vannak kivételek, de ami tuti:

Ha valakit érdekelsz, az keres!

Ha valaki akar Téged, megoldja, hogy együtt legyetek!

Ha valakinek fontos vagy, tesz azért, hogy ne fájjon Neked!

És pont. Nincs olyan, hogy fáradt volt, ezért egy üzenetet sem tudott küldeni Neked – akár napok, hetek óta. Nem igaz, hogy egész nap nem volt 2 perce felhívni. Nem igaz, hogy nem tudja megoldani, hogy lásson Téged – ne a több száz km-es távolságokra gondoljunk. Félrebeszélés, hogy bár folyton Rád gondol, de olyan nehéz az ő helyzete, és nem tudja megoldani - az állandó önsajnáltatás a nagy kedvenc... Sosem a szavakon van a lényeg, hanem a tetteken! Passzol az, amit mond a másik azzal, amit cselekszik? Van tartalma és következménye a mondandójának? 

woman-3083376_1280.jpg

Mindamellett igen, van olyan, hogy valakinek egyedüllétre van szüksége. Időre. Hogy senkivel sem akar beszélni, és csak a magányra vágyódik. Hogy rendeznie kell a gondolatait. És ezt igenis tiszteletben kell tartanunk, hiszen ha ebbe beleerőszakoljuk magunkat és a hú de nagy megértésünket, és megpróbáljuk „mentorálni”, folyamatosan megérteni, megoldani a problémáját, szinte garantált, hogy nem visszük sikerre a kapcsolatot.

DE! Nem mindegy, hogy a "kis időre van szükségem" számunkra is megfelelő-e, és hogy mi mennyi időt szánunk más bizonytalankodására. Hogy akarunk-e olyasvalakit, akinek gondolkodnia kell azon, hogy mennyit érünk neki? Eldönthetjük, hogy egy érzelmileg érett FELNŐTTEL szeretnénk lenni, vagy egy folyamatosan befelé forduló, kifogásokat kereső, a problémák elől menekülő GYEREKKEL.

„Sajnos” az ábra azt mutatja, hogy ritkán teljesül be igaz, mindent elsöprő szerelem egy ilyen kapcsolódásból. Mert az egyik fél folyamatosan azzal fog szembesülni, hogy magára marad az érzelmeivel, míg a másik lelki terrornak és „megerőszakolásnak” éli meg azt, hogy a párja szüntelenül nyaggatja az érzelmekkel.

Tudnunk kell, hogy mi hol tartunk az életünkben, mik ez értékeink, és mit szeretnénk. Látnunk kell a saját elakadásainkat és játszmáinkat, tagadásainkat is. Miért vagyunk benne egy hazug, méltatlan helyzetben? Merünk változtatni? Meglépjük, hogy felnőttként álljunk egy kapcsolathoz? Felismerjük, ha valaki passzol hozzánk és be merjük ismerni magunknak, ha csak hinni akarjuk ezt?

Ha mindezt helyre tettük magunkban, érdemes hasonló partnert választanunk, aki már szintén letette vagy megdolgozta a sérüléseit. Különben a legkevésbé sem lesz szó felnőtt férfi-női kapcsolatról, és előbb-utóbb a két fél feloszthatja egymás között a szülői, gondoskodó, zsarnoki, kizsigerelő, kioktató, mindent eltűrő, érzéketlen és elégedetlenkedő szerepeket.

Ha Te is hasonló helyzetben vagy és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Meddig toleráljuk a bántalmazást?

 ke_pernyo_foto_2021-01-12_16_46_20.png

A minap az internetet böngészve rátaláltam egy fotóra, ami egy köztiszteletben álló tanárt ábrázolt. Mint kiderült, néhány évvel ezelőtt elhunyt. Jöttek a kommentáradatok, hogy „pedig milyen fantasztikus ember volt”, „mekkora türelme volt a diákjaihoz”, „pótolhatatlan űrt hagyott maga után”, „a kedvessége és humora mindig hiányozni fog”, „a legfantasztikusabb ember, akit ismertem”, és még hosszasan idézhetném a megjegyzéseket. Szuper, gondoltam, mindamellett, hogy az úriember diáklányokat molesztált. És ez nem feltételezés, hanem tény.

pexels-kat-jayne-568025.jpgMegdöbbentő, hogy az embereket mennyire tudja irányítani a félelem, a félelem attól, hogy kirekesztik, leszidják, vagy szimplán hazugnak tartják. Hány és hány gyermek cipel súlyos sebeket azért, mert a félelemtől nem mer segítséget kérni, vagy mert még ha szól is, nem hisznek neki. Vagy szimplán mert egyszerűbb az áldozatot hibáztatni, mondván: „biztos úgy viselkedtél, hát ne csodálkozz, ha az élet megbüntetett”. Épp a minap beszélgettem egy barátnőmmel az áldozathibáztatás pszichológiai hátteréről. Az egyik elmélet azt mondja, hogy azért van ez a jelenség, mert az emberek hinni akarnak abban, hogy az élet igazságos, tehát ha valakivel történik valami borzasztó, pl. megerőszakolják, akkor azt bizonyára azért kapja, mert valahol megérdemli. Én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy sokan azért viselkednek így, hogy kiszámíthatóbbnak érezzék a világot, ok-okozat együtt állására hivatkoznak: mindaz, ami történt, valaminek a következménye – kvázi lehetett rá számítani előbb-utóbb.

Amikor megjelent a Leaving Neverland című dokumentumfilm, ahol a ma már felnőtt emberek beszélnek arról, hogyan fajtalankodott velük gyermekkorukban Michael Jackson, többen azonnal a szülőket vonták felelősségre, hogy hogyan hagyhatták a fiukat egy felnőtt férfival kettesben éjszakázni/aludni? Ők pedig összetörve nyilatkoznak arról, hogy hát ezt sosem gondolták volna egy világsztárról, pláne Michaelről, aki tele van szeretettel és mennyit tett a gyermekek védelmében világszerte. Mások a molesztált fiúkat nevezték hazugnak, szenzációhajhásznak, és itt is többször elhangzott, hogy amilyen kis érdekgyerekek voltak, megérdemelték. Mire számítottak? pexels-kat-jayne-551590.jpg

Még húszas éveimben jártam egy kineziológusnál, akinek éppen arról számoltam be, hogy interjúk során milyen erős megérzéseim vannak egy-egy emberrel kapcsolatban, és idővel még a leghihetetlenebb elképzelés is beigazolódik, noha nincs rá tudományos magyarázatom (azóta is hálás vagyok ezért akkori GM-emnek, aki nem elnyomta bennem ezt a képességet, hanem támogatta). Erre megkért, hogy hallgassam meg egy nagy guru beszédét, és mondjam el a véleményem. Csupán kb. 15 másodpercig jutottunk, és megkértem, hogy állítsa le, annyira rossz érzéseket keltett bennem a felvétel. Nem tudtam megmagyarázni az érzést, de biztos voltam abban, hogy ő gyerekekkel tesz nem kedves dolgokat. Erre lesápadt a kineziológus, hogy ez honnan jön, hiszen erre a vezetőre rengeteg panasz érkezett ilyen ügyekben, de valahogy mindig sikerült eltussolni a dolgot. És hát ő jóval befolyásosabb ember ezekben a körökben, mi több, ő az elsőszámú vezető, tehát ha ez a feltételezés bizonyosságot nyer, az egész „ideológia” hitelességét veszíti – azaz nagy valószínűséggel nem érdeke a főbb vezetőnek, hogy fény derüljön az igazságra.

pexels-pixabay-236215.jpg

Vagy nézzük a brutálisan megvert hölgy esetét: „biztos olyan nő, rá kell nézni, teszi magát, biztos kiprovokálta, hogy megverje az a férfi”. Igen. Ő a hibás. Biztosan. Sőt, most a bántalmazó jelenti fel, hogy a hölgy visszaélt a személyiségi jogaival. Megérdemli, ugye? 

Félelmetes, hogy hány hasonló dolog történik a világban. És csupán azért, mert valaki egy nagyobb csoportnak a vezetője, vagy mert vallásosnak mondja magát, vagy mert köztiszteletben áll, esetleg kimagasló titulusa van, azaz JÓ EMBER, akkor már kibújhat a felelősségvállalás alól, mert vagy nem mernek, vagy nem tudnak fellépni ellene.

Az utóbbi időben rengeteg mondvacsinált ideológia ütközött egymással - amiknek se valós, kézzelfogható alapja, se hitelessége -, hogy szinte teljesen elvesztettük a fókuszt a lényegről. Se a tudomány, se a vallás, se semmilyen ideológia nem kerekedhet felül az alapvető emberi értékeken és jogokon.

Hiszen hiába apuka és anyuka, esetleg még nagyikáék a közeg, ún. kerek, egész, TÖKÉLETES család, ha vernek, ha trágár beszédre, gyűlölködésre és hazug életre nevelnek vagy éppen elhanyagolnak. Hiába mondhatod el, hogy teljes a családod, ha nem mered elmondani otthon, hogy nagypapa azért időnként leveszi a bugyidat. Mert az biztos nem úgy volt. Vagy ha tanítónéni kérdezi, mik azok a foltok a testeden, akkor huszadjára is azt mondod, hogy elestél a lépcsőn. Mert ez hihető.

veszekede_s.jpeg

Igen, vannak koholt vádak. Vannak téves feltételezések. És van, aki merő rosszindulatból szeretné besározni mások becsületét. De a tények és a számok makacs dolgok...

  • Az Európa Tanács 2011-es kutatása szerint a szexuális erőszak valamilyen formájával minden ötödik gyerek találkozik.
  • Évente körülbelül 30 gyermek hal meg bántalmazás vagy elhanyagolás következtében Magyarországon, de ennél jóval többen – a gyermekvédelmi statisztikák szerint néhány százas nagyságrendben – szenvednek el ütlegeket és egyéb erőszakot.
  • Érzelmi bántalmazást, lelki terrort tavaly 4070-en esetben regisztráltak, míg elhanyagoltsága miatt csaknem 15 ezer gyerek került nyilvántartásba.
  • Az elmúlt években átlagosan havi 33 családon belüli erőszak eset vált ismertté, ami az elmúlt időszakban az összezártság miatt a 1,5-szeresére nőtt.

Vagy csak kérdezzünk megy egy-egy családsegítő munkatársat, milyen helyzetekkel találkoznak. És mégis, sokan inkább homokba dugják a fejüket és kliséket hangoztatnak és látszatintézkedéseket tesznek, mint hogy szembesüljenek azzal, min kellene változtatni.

Nehéz téma ez. De a számok is azt mutatják, hogy ez így nem maradhat. Akár gyermek, akár felnőtt, férfi vagy nő az áldozat. A bántalmazás az bántalmazás. A családnál pedig nem a nemek aránya a lényeg, hanem hogy jóságra vagy gyűlöletre nevelnek, szeretetet vagy bántalmazást kapsz.

www.onkep.com 

Marinetta

Az "Imádlak Szerelmem" posztok és a valóság

ke_pernyo_foto_2021-01-05_18_22_33.png

Már a két ünnep között kaptam az elkeseredett üzeneteket egyedülálló coacheejaimtól, hogy mennyire nehezen viselik, hogy a közösségi média tele van összebújós, ölelgetős, karácsonyfa előtt a tökéletes családdal (általában összeöltözve) ülős képpel, csupa olyan felirattal, hogy „Köszönöm, hogy vagy Szerelmem”, „Together Forever”, „Együtt a legjobb”, „Az Igazival”, stb. Aztán jöttek a „Boldog új évet Szerelmem”, és a hétköznapi „Vacsora Szerelmemmel”, vagy az „Annyira szeretlek Szerelmem” – kiírások, csak hogy néhányat említsek.

pexels-photo-6081714.jpeg

A legszebb az egészben, hogy azok közül, amiket én láttam, többről tökéletesen tudom, hogy az egyik fél éppen a válást/szakítást tervezi, vagy a gyönyörű képek mögött állandó veszekedés vagy totális elhidegülés rejlik.

A lényeg: az ilyen posztokra teljesen felesleges irigykedni és „eret vágni”, hogy nekünk miért nincs ilyen csodás életünk, és beletemetkezni a Bridget Jones filmekbe, és elhinni: „Egyedül és kövéren halok meg, és mire három hét múlva rám találnak, már félig megettek a farkaskutyák.”

3523842_8870483d2cec4a88d663d490044a683a_wm.jpg

Belegondoltunk már abba, hogy ha valaki átlépte például a 3. X-et, miért is olyan fontos a külvilág orra alá dörgölni, hogy ő mennyire szerelmes és mennyire boldog? (Nem a celebekre és influenszerekre gondolok, mert nekik legtöbbször bevételük vagy több követőjük lesz egy-egy ilyen posztnak köszönhetően.) Ha például ott ül Veled szemben a párod, aki éppen eszik, akkor miért kell azt azonnal posztolni, és aláírni: „Jó étvágyat Szerelmem”? Miért nem mondja meg neki az illető személyesen anélkül, hogy ezt 1578 ismerőse tudtára hozná? Miért kell folyamatosan olyan képeket feltenni, ahol tökéletesen látszik a jegygyűrű, a tökély, a világ legnagyobb boldogsága, vagy a jómód?

vacsi2.jpg

Mert nagyon sokszor ez nem igaz. Bizonyára sokan látták az egyik dekoratív celeb hölgy exclusive karácsonyi fotóját, amin egy – bérelhető – luxusapartmanban, luxus – üres – ajándéktáskákkal, és egy csodásan feldíszített műfenyővel pózol. Nagyon szép, csupán a kép puszta illusztráció.  Gondoljunk bele, ha valami nekünk teljesen természetes, ADOTT, amiből nincs hiányunk, azt nem kell mutogatni, megerősíteni, bizonygatni. Az van. Annak örülünk, boldogok vagyunk, még ha olykor nem is olyan tökéletes minden. De nem posztoljuk ki úton-útfélen,  mert nincs rá szükségünk. Hiszen mi sem természetesebb. Popper Péter azt írja: „Mindig azt kell bizonygatni szavakban és jelszavakban, ami nincs, amiben valakinek fogyatékossága vagy hiánya van – ami van, az nem szorul igazolásra. Erre szoktam példaként felhozni azokat a férfiakat, akik állandóan a szexuális teljesítményükkel dicsekszenek társaságban, és mindenkinek arról ömlengenek, mennyire bomlanak utánuk a nők, és miféle kalandjaik vannak, voltak, lesznek. Ezektől az uraktól már harminc perc elteltével bátran meg lehet kérdezni: mióta tetszik potenciazavarokkal küzdeni?” Imádom...

Régi emlékem, hogy miután eljöttem szülővárosomból, egy ottani pár folyamatosan közös képeket posztolt ki – utazások, közös evések, „csak úgy” képek, eljegyzés, házasság, nászút, stb. -, amiken egymásnak üzengettek. Kis szünet – 1-2 hét eltelt, hogy nem botlottam bele a szerelmet bizonygató képekbe -, majd egy újabb poszt a pózoló feleségről, aláírás: „Annyira büszke vagyok rád Szerelmem”. Újabb néhány hét szünet, és a feleség posztja egy másik úriemberrel: „Te vagy az Igazi Szerelmem.” Annyira belém égett, hogy néhány hét alatt egyik óriási szerelemből átestünk a másik igazi, nagy szerelembe. Azért lássuk be, ez nagyon ritkán és nehezen működhet így.

Természetesen mindezzel nem azt mondom, hogy semmit se osszunk meg az ismerőseinkkel, mert időnként igenis jó a boldogságunkat világgá kürtölni és megünnepelni, olvasni a kedves és támogató hozzászólásokat, de ha valakinél folyamatosan a szerelem, boldogság bizonygatását látjuk, ott valami nagyon hiányzik – sokszor leginkább a szerelem és a boldogság, vagy az ebben való bizonyosság.

Szóval kedves Hölgyek és Urak, akik épp egyedül, vagy "bonyolult", fel nem vállalt kapcsolatban, vagy mélyponton, vagy akár nehézségek közepette vagytok: kérlek ne irigykedjetek, ne fájdítsátok a szíveteket azzal, hogy mit láttok a közösségi médiában, mert sokszor – akárcsak a celeb hölgy esetében – a kép csupán illusztráció, sőt, akár illúzió. Kívánom Nektek, hogy KIZÁRÓLAG MAGATOKKAL, a magatok boldogulásával és boldogságotok megteremtésével foglalkozzatok. És legyen előttünk Bridget Jones felismerése:

„Hirtelen rádöbbentem, hogy ha azonnal nem változtatok, olyan életem lesz, ahol a legmeghittebb kapcsolat egy üveg borhoz fűz.”

Ennek fényében merjünk változtatni, és tenni magunkért, hogy nekünk IGAZI, VALÓS boldogságunk és életünk legyen!

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

süti beállítások módosítása