Léna egy szuper jófej csaj, harmincas évei vége felé jár, de fiatalos külseje, belevaló stílusa miatt sokan még harmincnak sem gondolnák. Igaz, jó barát, akire lehet számítani, és mindig kapható a szórakoztató dolgokra. Ő az a nő, aki mellett sosem unatkozol, mindig kihúz a negatív hullámból. Szóval Léna azzal fordult hozzám, hogy eddig úgy érezte, szuper az élete, jól keres, szeret a saját bőrében lenni, aztán történt valami. Ő, aki a barátság mintaképe, beleszeretett egy barátnője férjébe.

Léna és Anna gyerekkoruk óta ismerik egymást. Léna volt az, aki mindig, mindenben kiállt a csendes, halk szavú Anna mellett, mintha csak az erős nővére lett volna. Léna vállalta fel a konfliktusokat, valamiért az érezte, meg kell védenie barátnőjét. Anna élete mindig is a pasik körül forogtak, mintha csak az lett volna az egyedüli életcélja, hogy minél hamarabb férjhez menjen, és gyerekeket szüljön, és otthon maradjon háziasszonyként. Léna ennek a tökéletes ellentéte volt, kőkeményen megdolgozott az előléptetéseiért, sokat utazott külföldre, így a magánélete háttérbe szorult. Nem is érezte ennek hiányát, egészen mostanáig. Már egy ideje látta, hogy Anna és férje, Feri nincsenek jóban, teljesen eltávolodtak egymástól. Anna ráadásul egy italozós, csajos estén bevallotta Lénának - mi több, eldicsekedett azzal -, hogy többször is félrelépett, de nem meri otthagyni Ferit, mert ő ugye nem dolgozik, és nem tudja, hogyan alakulna az anyagi helyzete, pláne a gyerekkel. Léna teljesen ledöbbent: az a lány, aki mellett ő annyiszor kiállt, mert az ártatlanság mintaképét látta benne, most egy totálisan másik arcát fedte fel: egy nőét, akit ő nem ismer. Ráadásul nehéz terhet tett rá Anna, hiszen akkorra Léna és Feri már jó barátok lettek, mi több: valami megmagyarázhatatlan bizalom alakult ki közöttük.

Egy együtt töltött síelés aztán fordulópontot hozott a történetbe. Míg Anna és a többiek a hüttében maradtak, Léna és Feri útnak indultak, majd a síelésből egy hosszas beszélgetés lett. Ekkor Feri elmondta, hogy régóta döcög a házasságuk, azt érzi, Anna pénzeszsáknak tekinti, és esze ágában sincs dolgozni, hiszen a férfi mindent megteremt. Beszélgetni kizárólag a gyakorlati dolgokról szoktak, másról esélytelen: mintha két külön bolygón élnének. Pedig Feri mindig is egy olyan nőre vágyott, mint Léna, aki ambíciózus, akire ő is fel tud nézni és aki szellemi partner, és már jó ideje titkolja az iránta való érzelmeit. Léna rádöbbent, hogy számára is jóval többet jelent a férfi, és mellette otthon érzés keríti hatalmába, amit eddig még sosem tapasztalt.

Hiába minden kezdeti ellenállás, elindult egy viszony, intenzív érzelmekkel. Teljes kétségbeesés, hiszen totálisan beleszeretett Feribe, mintha csak a másik felét találta volna meg, de hát ott volt Anna, aki bár nem szereti a férjét, mégsem akarja otthagyni. Meg hát egy barátnő nem csinál ilyet, ugye... Borzasztó nehéz helyzet, mindegyik szereplő számára.

Ami szerencsés, hogy Léna nem ragadt bele a szeretői státuszba – ugyanis onnan elég nehéz kilábalni, és ritkán jár "sikerrel" az a bizonyos harmadik fél. 5 hónap kettős élet után húzott egy vonalat, és kilépett ebből a kapcsolatból. Nem zsarolt, nem manipulált érzelmileg, csak megszakította a méltatlan helyzetet. Nagyon fájdalmas volt a szakítás, és többször kísértésbe esett, hogy visszacsinálja (hiszen Feri imádta őt, rebesgette, hogy elválik, azonban mindaddig nem történt semmi). De végül megértette, hogy ez az állapot tarthatatlan, és ha visszatáncol, ez akár évekig is elhúzódhat. Így kitartott. Nem reagált Feri megkereséseire, letiltotta minden úton, módon. Annával is kerülte a találkozást, nem volt képes hazudni neki. Hamarosan lenyugodott és békébe került önmagával.

Most, bő fél évvel később kiderült: Anna és Feri válnak - bár ez leginkább Feri döntése. Nem (csak) Léna miatt - hiszen ő azóta sem válaszol semmilyen megkeresésre -, hanem mert kiderült Anna egyik félrelépése, ráadásul Anna Lénára fogta, hogy ő volt a felbújtó. (Mint kiderült, Anna sosem érezte annyira közelinek ezt a barátságot, sőt, már-már utálatot érzett Léna iránt, mert ő sikeres, megvalósította önmagát, és látta, hogy a férfiakat vonzza a magabiztossága.) Feri nem csapott nagy balhét – hiszen ő sem volt ártatlan, és ezt be is vallotta a feleségnek -, de így már túlságosan nagy áldozat lett volna leélni az életét egy boldogtalan, hazug házasságban.

Feri megkereste Lénát, hogy folytassák. Immáron felvállalt kapcsolatban. Az idő Lénát igazolta. Most neki kell átgondolnia, mit is szeretne ettől a férfitől. Azt már tudja, hogy többé nem bújkál Anna elől, és el szeretné mondani neki a történteket. Nem a barátság miatt - ha beszélhetünk még erről egyáltalán-, hanem mert ezt diktálja a lelkiismerete. Te mit gondolsz?

Ha Te is hasonló helyzetbe kerültél, és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

„De ezt nem tehetem meg vele ennyi év után, biztosan nem viselné el.” Sokszor hangzik el ez a mondat férfiak és nők szájából egyaránt hosszú együtt töltött évek után. Persze a legtöbben érzik legbelül, mi lenne a helyes döntés, mégis nagy bátorságra van szükség ennek felvállalására.

Bence, a harminckét éves középvezető azzal a problémával fordult hozzám, hogy úgy érzi, nem a saját életét éli. Természetesen először a munka volt a fókuszban. Fiatalabb korában nem volt kérdés, hogy mérnöknek tanuljon, hiszen édesapja is az volt. „Ez magától értetődő dolognak számított, más opció fel sem merült.” Igazából ért a munkájához, halad is előre, csak nincs meg az a wow élmény, hogy boldog vagyok így. És Bence érzi, hogy azért azt jó lenne érezni. Később kiderült, nem a munkával van a probléma.

Jó mérnökhöz mérten mindent megtervezett az életében. Gimnázium után egyetemre kell menni, tanulmányi versenyeken indulni – itt remélhetőleg lecsap rá egy menő cég -, minél hamarabb elhelyezkedni valahol, majd megismerkedni egy lánnyal, akivel családot lehet alapítani, és a harmincas évei közepére/végére elérni egy magasabb pozíciót. A terv mérföldkövei sorra ki is lettek pipálva (pontosan ahogy azt korábban leírta), és eljutott a családalapítás lépcsőfokáig.

Bence és Angéla még egyetem alatt jöttek össze először, akkor fél évig voltak együtt. A lány végül úgy érezte, mégsem neki való a mérnöki pálya, így egyetemet váltott és közgazdásznak tanult, bár azt sem szerette annyira. Ahogyan akkoriban Bencét sem, mondván túlzottan „karót nyelt” hozzá. Így szakítottak. Bence 24 éves korában, egy siófoki mulatozás alkalmával újra találkoztak és a sorsszerűségre hivatkozva újra összejöttek. A lány elmondása alapján sokat változott azóta, megtanulta értékelni a stabilitást és hogy lehet számítani egy férfira. Bence sosem volt az a csapongó típus, gimnáziumban tudatosan nem keveredett komolyabb kapcsolatba, egyetemen már engedélyezte magának, hogy legyenek érzelmei, így elkezdett kötődni Angélához. A csalódás után persze jött néhány kaland, de egyik se volt komoly. Így amikor visszatért hozzá a lány, azt gondolta (legalábbis utólag így értelmezi), hogy akkor a párkapcsolattal sem kell többet bíbelődni, pipa.

Eltelt nyolc év. Az első négy évben nem éltek együtt, Angéla sokat ingázott és különben is nagyobb szabadságra volt szüksége, amit Bence sem bánt. Elmondása szerint ez jót is tett a kapcsolatnak, mert tudtak hiányozni egymásnak. A következő két év szólt igazából az összecsiszolódásról, hiszen már együtt éltek, közös barátaik lettek, nyaralni se kettesben mentek, hanem társasággal, de ott is egyre gyakrabban vitatkoztak, Angéla többször megalázóan beszélt Bencével az ismerősök előtt. Az utóbbi két évben a lány már rendszeresen felhozta, hogy ideje lenne továbblépni, hiszen sorra mennek férjhez a barátnők, van, aki már babát vár, ők meg még sehol sem tartanak. Igaz, gyakrabban van nézeteltérés mint együttlét, de akkor is. Végül is – gondolta a férfi -, a nősülés majd a gyerekvállalás illeszkedik ez előírt ütemtervhez, de valami mégsem stimmel. Nem kellene ennél egy picit jobban akarnia? Igazából csak élnek egymás mellett, keveset beszélgetnek, az a kevés is inkább vita vagy a praktikus dolgokra vonatkozik: befizette-e a másik a csekket, rossz a netkapcsolat, intézkedett-e valaki, leszakadt a függönykarnis, vissza kellene fúrni, stb. Kettesben szinte sehová nem mennek, jobb, ha a barátok is jelen vannak, mert akkor mindketten vidámabbak és van téma.

Mindemellett Bence már élete részének tekinti Angélát, és tart attól, hogy ha szünetet kérne – szimplán azért, hogy mindketten átgondolhassák, tényleg egymással akarják-e leélni az életüket -, akkor végleg elveszítené a lányt. Kérdeztem Bencét, hogy ezen félelmeit megosztotta-e Angélával. „Dehogy, akkor jönne a sértődés meg a hiszti, és utána napokig hozzám se szólna.” Kíváncsi voltam, hogy ez a reakció mennyire jellemzi a kapcsolatukat. „Sajnos Angéla túlérzékeny, én meg valószínűleg túlzottan merev vagyok, ahogyan azt a kapcsolat elején is mondta rólam. Többször megbántódik, és akkor jön a múlt felhánytorgatása, hogy mikor hogyan voltam vele érzéketlen, és ez akár egy hétre is megpecsételi a hangulatot.” A beszélgetésből kiderült, hogy az intim együttlét már jó ideje háttérbe szorult, mondván: sok a stressz, Angéla munkahelyet váltott, aztán jött a költözködés, mindig volt valami. Mindezt Bence lehajtott fejjel, maga elé nézve, közben a nyakát jobb kezével masszírozva mondta.

Kis szünet után megkérdeztem, hogy amikor a tervet írta, benne a családalapítás pontot, milyen kapcsolatra gondolt. „Hát nem ilyenre.” Mindig megdöbbent, amikor valaki erre a kérdésre azonnal rávágja a választ. Utána rutinosan jön a finomítás: „persze őt is szeretem még valahol, és elég jól megvagyunk végül is, nincs tányérdobálás, mással mindent elölről kellene kezdeni, ki tudja, az jobb lenne-e, szóval miért is vetnék véget ennek?” De én nem ezt kérdeztem. Hanem azt, hogy milyenre gondolt korábban. Milyen az a kapcsolat, amilyet magának kívánt még tizenévesen. Sőt, akár most. Milyen a jó kapcsolat, amiben nem kérdés a gyermekvállalás sem? A válasz most később érkezett. „Hát… teljesen más. Ott őszinteség van. Érdekli a másikat az is, ahogyan én érzek és hogy én mit akarok. Ahol én is fontos vagyok.” Ennyit a sztereotípiákról, hogy egy férfi mennyire nem foglalkozik az érzelmeivel. Folytatta. „És most már látom, ez nem az a kapcsolat. Évekig próbáltam helyrehozni, jobbá tenni – nem sikerült. Szóltam, nem lesz ennek jó vége, Angéla ezen is csak felkapta a vizet. De nem tudom, hogy képes vagyok-e kidobni nyolc évet az életemből. És őt is sajnálom magára hagyni.”

Hihetetlen, milyen gyakran találkozom ilyen helyzetekkel. Mindig van kifogás, finomítás, hogy „igen, de”. Hogy félünk az egyedülléttől, hogy találunk-e olyasvalakit, aki melegséget és örömöt ad és nem a frusztrációnkat növeli. Akkor már jobb a megszokott rossz, mint az ismeretlen és kiszámíthatatlan jövő, ugye?
Kérdeztem Bencét, hogy látja magát/magukat 5 év múlva. Egyperces fejcsóválás lehajtott fejjel majd mély sóhaj következett. „Borzasztó…”

Ez a felelősségvállalás. Hogy tudjuk, mi döntünk a saját életünkről. Hogy mindig van más megoldás. Hogy merünk élni és fontosak lenni magunknak. És hogy vállaljuk, hogy nem a félelmeink vezetnek. Hogy megengedjük magunknak a tévedést de utána tanulunk belőle. Hogy nem úgy élünk, mi lett volna, ha... Meglátjuk, Bence hogy dönt. Te mit gondolsz?

Ha Te is ehhez hasonló helyzetben találod magad és szeretnél változtatni vagy válaszokat kapni kérdéseidre, látogass el a www.onkep.com oldalra és fordulj hozzám bizalommal.

Marinetta

„Pedig nem volt ő mindig ilyen!” Ellehetetlenült párkapcsolatoknál gyakran mondja ezt egyik vagy a másik fél, és következik a folyamatos hárítás. „Akkoriban nagyon törődött velem”, vagy „lehetett rá számítani”, és „csak én léteztem a számára”. Ezek az első mondatok. És miután egyre jobban belemélyülünk a jelenlegi helyzet kialakulásának feltárásába, valahogy mindig kiderül, hogy az az „akkoriban nagyon törődött velem” erős túlzás, a „lehetett rá számítani” igazából sosem volt próbára téve, és a „csak én léteztem a számára” pedig a rózsaszín ködös időszakra vonatkozik, amiről utólag gyakran nem kívánt dolgok derülnek ki.

Rengeteg tanulmány szól egy párkapcsolat, majd házasság létrejöttének pszichológiai hátteréről. Szeretnénk megérteni, mi miért alakul így vagy úgy az életünkben, és valami kapaszkodót találni: na nekem ezért nem jött össze, bezzeg ha ezt tudtam volna! Keressük a magyarázatokat, kibúvókat, próbáljuk mentesíteni magunkat a felelősség alól. Mintha rettegnénk attól, hogy kiderül: tévedtünk. Benéztük. Rosszul hittük. Nem gondoltuk végig. Ahelyett, hogy szembenéztünk volna a másik fél valódi személyiségével, kreáltunk magunknak egy ideált. És azt a személyt, akivel akkor együtt voltunk, felruháztunk nem létező tulajdonságokkal, elképzelésekkel.

Vannak, akik úgy tartják, szenvedélyből házasodni bolondság. Érdekes megfogalmazás. Igen, akkor dönteni a jövőről, amikor éppen nem látunk tisztán a vágyainktól – rizikós. Sosem beszélnék le valakit erről, hiszen valamiért csak meghozza életében ezt a döntést – és lehet, hogy élete legcsodásabb időszaka következik. Azonban aki ezt választja tudnia kell, hogy amikor ez a szenvedély egy picit is alábbhagy, lehet, hogy egy ismeretlen embert talál maga mellett. És ami a legfontosabb: ezért a helyzetért igenis ő is felelős. Nem „alávaló gazember” a másik, hanem hús-vér ember, hibákkal, és valószínűleg ugyanaz a személy, aki korábban is volt – csupán cicoma, ráaggatott, idealizált tulajdonságok nélkül.

Talán éppen ezért többen mennek bele házasságba szerelem nélkül – pusztán hálából, a biztonság érzéséért, vagy megszokásból („már ezer éve együtt vagyunk”), illetve, hogy a „házasok csoportjába” tartozzanak, és legyen gyerekük. Ez a másik véglet. Szeretik „racionális” kapcsolatnak nevezni, hiszen okkal, céllal jött létre a frigy, kiszámítható, tervezhető. Csak pont a lényeg hiányzik: a valódi, mély érzelem és kötődés. Persze egy idő után a megszokás egyfajta szeretetté formálódik, azonban sosem lesz meg az a kapcsolódás, amire igazából vágyunk. Hozzáteszem, ez is egy döntés. Mennyire tartjuk, mennyire becsüljük magunkat. Mit érdemlünk a saját hitrendszerünk szerint.

Persze most a két végletről beszélünk. Alapvetően vallom, hogy szélsőséget képviselni semmiben sem célszerű. De mi a helyzet azokkal a kapcsolatokkal, ahol van érzelem, szerelem is és racionalitás is? Az biztos nem megy tönkre?

Nyilván tuti recept nincs. Azonban vannak támpontok, amiket végig tudunk venni, hogy az egyértelmű katasztrófa kimenetelt elkerülhessük.

• Értékrend – talán a legfontosabb. Látnunk kell, hogy az élet alap és számunkra fontos dolgaiban hasonlóan gondolkodunk-e. Akiknél fontos a politika, vallás, a tradíciók, sajnos válóok lehet az, ha nagyon eltérő világnézettel rendelkezik a másik. Rengeteg felesleges veszekedéstől, meddő vitától óvjuk meg magunkat, a másikat és környezetünket, ha olyan párt választunk, akivel nagy százalékban egyeznek az értékeink.
• Célok – avagy egy irányba nézünk-e? Ha én családot szeretnék 2 éven belül, ellenben a másik még utazgatna, világot járna, az folyamatosan konfliktusforrás lesz. Mikor jegyez már el? Mikor akar gyereket? Szóval ha nem is az első 2 hétben, de már a kapcsolat komolyra fordulásakor érdemes tisztázni: ki mire számít, mit szeretne ettől a dologtól.
• Tisztelet – függetlenül végzettségtől, beosztástól, anyagi háttértől. A másik ember tisztelete. Hiszen ha összejövünk egy tehetős vállalkozóval, aki mellett luxus életünk van, abba könnyű „beleszeretni”. Vajon akkor is ilyen boldogok lennénk mellette, ha egyik napról a másikra csődbe menne, és egy jóval szerényebb életszínvonalon kellene élni – mi több, akár a mi keresetünkből...?
• Fejlődés – ha még fiatalon, huszonévesen összejövünk valakivel, nagy valószínűséggel harmincas, negyvenes éveinkre sokat fogunk változni. És nem csak mi változunk, hanem a másik fél is. Szerencsés esetben egymás mellett, azonos irányban és hasonló tempóban történik mindez, de sajnos legtöbbször nem így alakul. És ez már kihatással lesz az előző pontokra is.
• Szexualitás. Érzékeny témának gondolják, pedig ez is egy fontos pillére egy párkapcsolatnak. Itt nem az a lényeg, hogy mindenki folyamatosan lángoljon a szenvedélytől, hanem az, hogy a két fél hasonló igényekkel rendelkezzen. Szóval, ha számodra prioritást élvez, hogy sokszor összebújj a pároddal, míg ő ezt „kötelező körnek” tartja, az előbb-utóbb ki fog bukni.
• Szeretetnyelv. A lehető legrosszabb, amikor ezt mondják: „Szeret ő, csak a maga módján.” Ebbe bele lehet keseredni. Hiszen mindenki arra vágyik, hogy úgy szeressék, ahogyan az neki jó. Ha én egy csokor virágra, ölelésre vágyom, vagy arra, hogy többször mondják: „szeretlek”, ehelyett a másik úgy fejezi ki érzelmeit, törődését, hogy folyamatosan bütyköl, megjavítja a lámpát vagy levágja a füvet – az nem fog boldogságot eredményezni (hiába teszi azt a legjobb szándékkal). De ami a fontos: ezt meg lehet beszélni! És azt gondolom, ez a lényeg. Elmondani, mi mire vágyunk, mit szeretnénk, és megadjuk a lehetőséget a másik félnek, hogy reagáljon és elmondja az ő álláspontját.
• Érdeklődés. Azért az szuper, hogy ha én szeretek utazni, abban partner a másik és nem állandó nyaggatásként éli meg, hogy menjünk el ide meg oda. Az is segít, ha hasonló a hobbink - hiszen ez újabb kapcsolódási pontot jelenthet -, azonban ez nem kötelező.

Ezt éppen azért tettem a végére, mert bár nagyon sokat segít, ha hasonló dolgok után érdeklődünk, de talán ez a leginkább kiküszöbölhető dolog.

Persze mint írtam, nincs biztos recept egy párkapcsolatra. Emberek vagyunk, tévedünk, „benézünk” dolgokat, de talán ami a leginkább segít, ha szembesülünk saját magunkkal, azzal, hogy mi mit szeretnénk és merjük vállalni igényeinket - és nem az idő szorítását vesszük alapul. Ha így teszünk, méltó, Felnőtt kapcsolatot teremthetünk magunknak.

Nem vagy egyedül! Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Amikor azt halljuk: "ő a család fekete báránya", mindig érdekel, mi áll a megnevezés hátterében. És sokszor kiderül, hogy a valóság valami teljesen más, mint amit elsőre gondolnánk. 

Bence egy harmincas, napbarnított bőrű, szőke férfi, feltűnő jelenség. Ritkán látni mosolyt az arcán. Elmondása szerint mindig is érezte, hogy nem kap annyi szeretetet, törődést, mint bátyja, Karesz. Míg Karesznek mindent megengedtek, a kisebbik fiúnak folyamatosan elutasításokban volt része. Amikor kiskorában korházba került, volt, hogy hetekig felé se néztek, pedig a házuk csupán néhány kilométerre volt az épülettől. Nem véletlen, hogy Bence sírva hagyta el a gyermekosztályt, hiszen ott igazán törődtek vele. Később egy közös játék közben balesetet szenvedett, a testvére magára hagyta, hogy „így jártál”, és a fiú vérző sebeit a szomszédok látták el. Otthon az fogadta, hogy hogy lehet ilyen szerencsétlen, miért nem figyelt jobban... A suliban persze a bátyó volt jobb tanuló , és a folyamatos lebecsmérlés és hasonlítgatás nem hozta meg Bence kedvét a tanuláshoz, így ő lett a család fekete báránya. Aztán rátalált a hivatására, amiben már a kezdetekkor nagy sikereket ért el. Azonban amikor egy országos versenyt megnyerve tért haza, azzal fogadták, hogy azért ez nem egy nagy dolog. Persze a szülők tagadták, hogy nem szeretnék, és hogy lenne különbség a két fiú között, de a tágabb családi kör is alátámasztotta: Bence kilóg a sorból a „nagy szívével”, álmai megvalósításával, azzal, hogy pozitívabban áll az életéhez, a lehetőségeihez. Ha külsőre nem hasonlítottak volna annyira testvérével egymásra, azt gondolhatnánk, hogy Bence „talált gyerek”. Teltek-múltak az évek, a két fiúnak családja lett - Bence elmondása szerint főként az édesanyának való megfelelés állt a frigyek hátterében – mi több, Karesz feleségét egyenesen anyuka szemelte ki. Az elvárásnak megfelelően gyerekek is születtek mindkét családban, és talán nem meglepő, mindkét házasság zátonyra futott. Bence ezt felvállalta és hosszú évek harcai után elvált, azonban a családi kedvenc, Karesz kitartott: bár vállaltan rosszul van a felesége közelségétől, úgy is beszél vele, mint egy megtűrt személlyel, szorongását és „kivagyiságát” gyerekeire nyomja, a feleség pedig igyekszik kompenzálni: úgy viselkedik kifelé, mint egy gondoskodó, precíz háziasszony és a mások felé irányuló mélységes rosszindulatában éli ki keserűségét. Persze templomba járnak, hiszen „példás” család, és a külvilág ennek alapján ítéli meg őket. Legalábbis ők így gondolják.

Bár Bence elismert a szakmájában és sokkal sikeresebb, mint bátyja, Karesz mégis megragad minden adandó alkalmat, hogy kioktassa és megalázza testvérét, gyakran Bence gyerekei előtt. A nagyszülők persze elzárkóznak az események elől, Bence teljesen egyedül van a fájdalmával – szülei még azt is letagadják, hogy ezek a viták megtörténtek, miközben saját fülükkel hallhatták a szitkozódásokat. A kisebbik fiú tehát teljesen beleragadt a szerepébe, és bár már felnőtt férfi, apa, amikor testvérével és szüleivel találkozik, újra az leszidott, mellőzött, lealázott kisfiú, aki régen volt – csak nagyobb testben.

Persze anyukának és apukának továbbra is meg kell(ene) felelni: rendszeresek a családi összejövetelek, ahol legtöbbször az a téma, hogy valakit kipécéznek és nyilvánosan helyretesznek. És ezt el kell viselni. Ez a családi összetartozás. A szeretet. Ja, talán mégsem.

A családját senki sem válaszhatja meg – tartja a mondás. Ezt módosítanám annyival, hogy bár nem választhatjuk meg, arról azonban dönthetünk, hogy mit engedünk a rokonainknak. Igenis meghozhatjuk azt a döntést, hogy nem engedjük, hogy kioktassanak. Hogy folyamatosan kellemetlen helyzetbe hozzanak. Hogy a gyerekünk előtt megalázzanak. Azt is eldönthetjük, hogy folyamatos gyomorideggel akarunk-e élni, mert elvárás, hogy rendszeresen menjünk „ünnepelni”. Arról is, hogy a folyamatos elfojtással különböző betegségeket akarunk-e kreálni magunknak, csak hogy végre észre vegyük: NEM KELL! Nem kell másoknak élni, hogy nehogy megbántsuk a másikat. Mert félünk a szeretetlenségtől, a kitagadottság érzésétől, miközben már réges rég ebben az állapotban vagyunk, csak nem merünk ráeszmélni. Kergetünk egy olyan ideális képet, ami nem létezik. Pedig lehetne ilyen meg olyan családom... Pedig szerethetnénk is egymást... Igen, ez így van. És azt gondolom, a mi feladatunk az, hogy ami tőlünk telik, rajtunk múlik, azt kutya kötelességünk megtenni. Egy pontig. Van, amikor már fel kell ismerni, hogy ez nem csak a mi dolgunk, és ha a többiek elzárkóznak ettől, akkor azt tiszteletben kell tartani. Lehet, hogy még nem állnak rá készen. Lehet, hogy sose fogják meglépni az elakadásaikat. Az az ő dolguk, az ő csomagjuk, ő életük. A Te döntésed az, hogy hagyod lehúzni magad, benne ragadsz egy szeretetlen, megrekedt, üres állapotban, vagy megteremted magadnak a boldogságod. A Te saját életed. Ahol nem attól teszed függővé a mindennapjaidat, hogy hallgatod mások becsmérlését, visszahúzását, szkepticizmusát, utálkozását, hanem nyitsz a világ felé.

Bence döntött. Meglépte. Elkezdett dolgozni magán. A korlátain. A fékjein. Belátta, ő miben hibázott, és bocsánatot kért. Megélte, megértette, és folyamatosan engedi el a fájdalmait. Ma már megengedi magának, hogy boldog legyen. Nem megy el családi rendezvényekre csak azért, mert elvárás. Dolgozik a szülőkkel való kapcsolatán, ami örömmel tölti el, mert bár lassan, de biztosan látszik a javulás. A testvérrel való kapcsolat ezután jön. Hogy happy end lesz-e a vége? Biztosan. Ha úgy, hogy újra egymásra találnak, akkor úgy, ha pedig külön utakon, de megbékélve, harag és utálat nélkül, akkor úgy.

Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Amikor benne vagyunk egy adott élethelyzetben, és folyamatosan a körülményeinket és a környezetünket hibáztatjuk, ott rendszerint valami komoly elakadás áll a háttérben. Számtalanszor találkozom azzal a szituációval, amikor nők magukkal cipelik a párjukat pszichológiai előadásokra, vagy különböző szakemberhez, csoportos alkalmakra, stb., csak hogy mások „jól megmondják neki”, hogy mennyire nem látja a problémája okát. Döbbenetes. Évekkel ezelőtt voltam egy előadáson, ahol az előadó rendszerint az urakat szólította meg, hogy miért is jöttek el. Zömében azért, mert a barátnőjük, feleségük folyamatosan ezzel rágta a fülüket. És persze jött a hatalmas meglepetés, amikor előadó és a megszólított belemerültek abba, hogy milyennek is éli meg a férfi a párkapcsolatát, és az úriember a beszélgetés végére felvállalta, hogy már egyáltalán nem szereti a nőt, megszokásból van vele, folyamatosan tűr, nyel, és inkább „kussol”, mint hogy újabb meddő vitába bonyolódjon. Ez lett a vége a nyaggatásnak, és a „na majd jól kiosztanak!” fenyegetésnek. A férfi felvállalta az érzéseit, és így a hölgy kapta meg a „tutit”. A férfin érződött kissé a lelkiismeretfurdalás, de ami átütő volt, az a mérhetetlen felszabadultság. Ők valószínűleg már nem együtt mentek haza.

Rengeteg hölgy akarja helyrehozni a párkapcsolatot, „megjavítani” a párját, akár tetszik a másik félnek, akár nem. Belekényszerítik a férfit egy olyan helyzetbe, amit ők nem akarnak. És itt a lényeg. A közös cél, a közös akarat. A másik tisztelete, elfogadása. Tévedés ne essék, nem azokra a szituációkra gondolok, amikor a férfi is szeretne javítani a helyzeten, csak nincsenek meg a megfelelő eszközei, ezért a párjára hallgat. Az teljesen rendben van, mi több, így lehet sikeresen beleállni a helyzetbe és jobb irányba fordítani a folyamatot.

Számos férfi keresett már fel, akik igenis tenni akartak a kapcsolatukért. És tettek is. Ott volt az elhatározás, amit cselekvés követett. Viszont kétségbeejtő, amikor valaki nem érzi, hogy egyedül akarja a kapcsolatot, egyedül tesz érte, és bízik abban, hogy addig pofozgatja, alakítja a másikat, míg olyan nem lesz, mint amilyet szeretne.

Vallom, hogy a párkapcsolat tükör. Tökéletesen mutatja, mi hol tartunk. Mennyire van önbecsülésünk – nem büszkeségünk, az egy másik témakör! -, mennyire szeretjük, mennyire tartjuk magunkat és a másikat. Persze ritka az, hogy egy szinten áll a két fél, viszont ha nagy a szakadék a két ember között - gondolok itt arra, hogy hol tartanak az életükben, mit szeretnének egy kapcsolattól, milyen a jövőképük –, akkor ott előbb-utóbb kibukik a különbség. Volt olyan eset, amikor a hölgy évek óta kergetett egy álmot, belelátott mindent a „kapcsolatába”, miközben a férfi egyértelművé tette, hogy semmi komolyat nem szeretne tőle. Erre jön az, hogy „maga előtt sem meri bevallani, hogy mennyire szeret, fél az érzelmeitől”, „pedig milyen jó együtt a szex”, illetve „mennyire szemét, akkor miért játszik velem?”. Nos. Ebben az esetben a férfi se nem szemét, se nem az a helyzet, hogy nem meri felvállalni az érzelmeit, szimplán - ahogy elmondta több ízben is - nem akar komoly kapcsolatot. Pláne ettől a hölgytől. Ha egy férfi akar egy kapcsolatot, azt észre fogjuk venni. Érezni fogjuk. Lehet, hogy más a szeretetnyelve, de attól még felnőtt ember. Ha hagyjuk neki. Ha gyerekként kezeljük, és a megmentő anyukává válunk, az nem lesz kifizetődő. Többször hallottam ezt: „na, én kikupáltam a pasit, erre egy másik nőnél kötött ki, aki learatta a babérokat.” Ilyenkor meg sem fordul az illető fejében, hogy a pasi elmenekült a nevelő, szigorú „anyuka-barátnőtől”, és egy férfi-nő kapcsolatot létesített. Ahol férfi lehet. Ahol nem mondják meg neki a tutit. Ahol nem cipelik el akarata ellenére „megmondó” előadásokra, fejlesztésekre, spirituális "megvilágosodásokra". Ahol önmaga lehet.

Szóval szuper, ha egy pár foglalkozik a kapcsolatukkal, dolgoznak rajta nap, mint nap, akár szakemberhez is fordulnak, hogy megugorják az elakadásaikat. De ez csak akkor működik, ha mindkét fél akarja. És nincs rábeszélés, zsarolás, kicsikarás, manipulálás, bizonygatás, kivetítés, önhazugság. Halljuk meg a másikat és figyeljünk rá! És merjünk őszinték lenni, a párkapcsolatunkkal, elvárásainkkal és jelenlegi helyzetünkkel kapcsolatban, de első sorban magunkkal.

Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra, és keress bizalommal!

Marinetta

"Ez valami új, ami friss, üde, de mégis olyan, mint hazatalálni hosszú idő után."

Ezen a napon a fókusz a női létünkön, a különböző élethelyzeteinken, kihívásainkon és a lehetséges megoldásokon lesz. Különböző meditációs, önismereti és gyakorlati technikák segítségével képesek leszünk más színben és minőségben látni az életünket és a felmerülő problémáinkat. A női kör támogató és megtartó ereje segít nem csak felszabadultan beszélni az elakadásainkról, a nehézségeinkről, de igazi feloldozást is kapunk a minket nyomasztó terhek alól. 

Időpont: 2020. augusztus 15. 09:00 - 16:30

Helyszín: Zsámbék, Színházi Bázis / Rakétabázis

FŐBB TÉMAKÖRÖK, AMIKRŐL SZÓ LESZ

- önszeretet, önbizalom

- magam és az érzéseim megélése, felvállalása

- kapcsolódási nehézségek, párkapcsolati elakadások

- meditáció, befelé figyelés

- megoldási tachnikák - döntési nehézségek feloldása

További információ: https://onkep.com/Női-elvonulás-Zsámbékon.php

Jelentkezés: info@onkep.com

Várunk Titeket sok szeretettel!

Marinetta

„De szeretnék már végre boldog lenni! Mikor jön már a jó? Miért mindig velem történik a rossz?” Ismerős mondatok, ugye?

A coaching üléseken többször indulunk erről a pontról. Miért, miért, miért? Azért is szeretem leírni ezeket a történeteket, mert teljesen másképp hat ránk, ha leírva olvasunk egy folyamatot, mint ha csak hallunk róla. Itt alkalmunk nyílik arra, hogy lássuk, miket ismételgetünk magunknak folyamatosan: „már végre”, „már mikor”, „mindig csak velem” és „rossz”... Beszédes felsorolás, ugye? Pedig csak az első 3 mondatot néztük végig. Gondoljunk bele, csak egy nap alatt hány negatív, türelmetlenkedő, lemondó, magunkat minősítő mondat kavarog bennünk, és gyakran ezt a panaszáradatot még a baráti körben is folytatjuk – még rosszabb esetben meg is erősítenek bennünket abban, hogy mennyire rossz nekünk. (Gyakran hozzák fel azt a pédát, hogy ha egy gyereknek folyamatosan azt mondják, hogy de buta, de ügyetlen vagy, el fogja hinni, és ezt veszi alapul a későbbi életében.) Tévedés ne essék, itt nem arra gondolok, hogy nem élhetjük meg a nehézségeinket, nem oszthatjuk meg mással a problémáinkat, és mindig művigyorral az arcunkon kell hamis képet mutatnunk a lelki állapotunkról. Nem. Itt arra célzok, hogy sokszor hajlamosak vagyunk belefeledkezni abba a helyzetbe, amiben épp vagyunk, ezáltal mindent feketében látni és teljesen elrugaszkodni a valós képtől. Ez már csak azért sem szerencsés, mert így szemellenzővel járunk a világban, és nem tudjuk észrevenni a jó, akár sorsfordító lehetőségeket, vagy pedig szimplán vállat vonunk és lemondunk róluk.

Nem könnyű út az önismeret. De életmentő tud lenni. Gondoljunk bele, hány évet pazarolunk el az önkorlátozó hiedelmeinkkel. A „boldogtalanság programmal”. A jó hír az, hogy ezen igenis lehet változtatni. A pozitív gondolkodás, életszemlélet nem csak a kiváltságosoké. Tanulható. Innentől pedig már a mi döntésünk lesz: maradunk abban, hogy nekünk mennyire rossz, vagy váltunk:  elindulunk egy új, sokszor nagyon nehéz, de önazonos és megértést, elfogadást, és boldogabb életet hozó úton.

Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

"Mi a Szépség? Honnan jön, mit találunk rajta? Szép egy kéz? Egy nézés? Egy mozdulat? Túl az egészen, messzi mögötte érzek valamit. Valami végtelen jót és nyugodalmasat. Mi van rajtam szép? Semmi. Szép csak az lehet, (...) aki jóban van a világgal."

Márai Sándor tökéletesen körülírja, amit a szépségről gondolok. Igen, relatív, kinek mi tetszik, mi az esztétikus, mi a különleges, megkapó, lehet, hogy valaki épp a szabálytalanságot kedveli, vagy a szélsőségeset, van, aki a rejtőzködőt vagy a hivalkodót - ebben sosem lesz egyetértés. De ami szerintem fölülmúlja a szépséget, az az, amit az adott személy sugároz magából.

Ahogy Tolsztoj fogalmaz: "Úgy érzem, a mosoly teszi, amit egy arc szépségének neveznek; ha a mosoly hozzáad valamit az arc bájához, akkor az arc gyönyörű, ha nem változtatja meg közben, akkor mindennapi, ha elrontja, csúnya."

Fiatalabb koromban édesanyám mindig arra nevelt, hogy legyek nőies, igényes, mindig adjak magamra, sokat mosolyogjak, legyek kedves és segítőkész másokkal, és a boldogságot sugározzam magamból - örökké hálás leszek neki ezért a tanításért, mert tudat alatt is belém ivódott, hogy a szépség, a megjelenés egyik legfőbb komponense az, hogy mit sugárzol ki magadból és milyen vagy másokkal.

Sokáig nem is értettem, hogy egy-két lány, akiket ha megnéztem, igazából gyönyörűek voltak, de mégsem lehetett ezt mondani rájuk. Később jöttem rá, hogy a kisugárzásuk miatt. Mert szoborszerű szépségek voltak, de a Gyönyörűhöz kell még valami: a belső szépség. Hogy milyen gondolataid vannak. Hogy hogyan vélekedsz a világról. Hogy jót akarsz másoknak, vagy csak magaddal vagy elfoglalva. Hogy tudsz-e szeretetet adni, akár csak úgy, viszonzást nem várva. Hogy folyamatosan másoknál akarsz jobb, szebb, menőbb, gazdagabb lenni, vagy szimplán jól szeretnéd érezni magad a bőrödben.

A szelfik korában, ahol majdnem mindenki filterez, beállít, "szépségfunkcióz", levág egy picit innen, vagy onnan, sokan ugyanúgy, eltúlozva vannak kisminkelve, vagy akár szélsőségesen átszabva, mellimplantátumozva, talán ez még inkább megkülönbözteti az igazi szépséget. Hogy mi sugárzik belőle.

Bizonyára sokan átélték, hogy a külsejüket minősítik - ezen mindig ledöbbenek (bár sokat elárul, ha megnézzük, ki él ilyen eszközökkel). Olyan miatt bántanak valakit, amiről nem tehet, és ami miatt lehet, hogy különben is sokat bánkódott már. Amiről tehetsz, az az, hogy mit kezdesz a kapott testtel, hogyan gondoskodsz róla, és hogy mit képviselsz, mit sugárzol magadból. Hogy milyen a lelked. Közhelyesen hangzik, de így van. A legszebb smink az, ha rendben vagy magaddal és a világgal. 

Ha Te is azon vagy, hogy fejleszd magad és változtass az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

"Emlékszem, hogy egyik reggel hajnalban keltem, úgy éreztem, minden csupa lehetőség. Azt gondoltam, hát innen kezdődik a boldogság! Ez a kezdete! És persze mindig egyre több jön! Nem jöttem rá, hogy nem a kezdet volt. Maga volt a boldogság. Az volt A Pillanat. Épp akkor."

Az órák című film

 „Igen, boldogtalan és kiábrándult vagyok. Tudom, hogy korábban megcsalt a feleségem, de nem érdekel. Bevallom, én se vagyok egy angyal, és csak a gyerek miatt nem vagyok képes lépni.”

Levi egy 42 éves, sportos testalkatú, magas, sármos férfi. Az első találkozásunkkor, ami egy kávézóban történt, megfordultak utána a nők. Ő viszont észre sem veszi - vagy nem akarja észrevenni -, és határozott léptekkel közelít és leül hozzám. Azért keresett meg, mert egy újabb vezetői pozíciót szeretett volna megpályázni, de valamiért azt érezte, az életének nincs sok értelme, nap nap után következik, elvesztette a motivációt, és az öröm érzését – így nem lát rá sok esélyt, hogy megkapja az állást.

Mit jelent az, hogy Te sem vagy egy angyal? – kérdeztem. Egy sanda mosolyra számítottam, ami elárulja a csíntalan gyereket is, de nem, határozottan, és tettét maximálisan vállalva így felelt: „Megcsaltam a feleségem. Többször történt már meg, igazából nem jelentettek semmit, de valami törődésre volt szükségem, valami melegségre. Orsolya mindig hideg, feszült, semmi sem elég jó neki, a gyerek előtt is folyamatosan veszekszik velem. És nincs mit szépíteni, teljesen elhanyagolja magát. Hiába fizettem már be különböző kezelésekre, hívtam edzeni, őt ezek a dolgok nem érdeklik. Igazából semmi nem érdekli. Nem tudok vele beszélgetni semmiről, csak a rosszindulat és megkeseredettség árad belőle, és olyan kioktató módon beszél velem, mintha egy általános iskolai tanárnő lenne, én meg a „hülyegyerek”. Mi több, rendszeresen aláz a gyerek előtt. Pedig nem ő a legélesebb kés a fiókban, még a félrelépését sem tudta eltitkolni előlem. Na mindegy, nem érdekel, igazából már ránézni sem tudok, de hát ott a gyerek.”

Őszintén meglepett ez a szóáradat így elsőre, de láthatóan már régóta nyomasztotta Leventét ez a sok teher.

Kiderült, hogy igazából ez a boldogtalanság nyomja rá a bélyegét az egész életére, hiszen ha dolgozik, megkapja, hogy nincs eleget a gyerekkel, munka után meg nyomasztja, hogy újra haza kell mennie ebbe a légkörbe. „Kilátástalan ez a helyzet. Tudom, hogy nem akarom magára hagyni a gyerekem, ezért el kell viselnem az anyját. Tudatosan nem megyek bele egy komolyabb viszonyba, mert nem merek belegondolni, mi történne akkor.”

Körülbelül 3 alkalomba telt, míg minden negatívumot elmondott Levente. Nem köntörfalazott, őszintén bevallotta a saját hibáit is, meglepően jól látta a helyzetét.

Kérdeztem, milyen most a 11 éves gyermekével a viszonya. „Nagyon szeretem, miatta viszem ezt végig. Ha nem lenne, már rég léptem volna. Igaz, pszichológushoz járatjuk Zalánt, mert viselkedési problémái vannak, gyakran velem is agresszívan viselkedik.”

A pszichológus is alátámasztotta, hogy sajnos nagy hatással van a gyerekre a szülők közti feszült viszony, az állandó viták, a vádaskodás, a tiszteletlenség,  a másik hibáztatása, ignorálása, és a szeretetlenség.

Borzasztó volt látni, hogy ez a férfi teljesen össze van törve és nem látja a kiutat.

Azt gondolom, először végig kell néznünk, hogy menthető-e a kapcsolat. Van-e olyan pont, ami kapaszkodót tud nyújtani, vagy amin el lehet indulni? Sokan úgy vannak vele, hogy ha ez a házasság nem jött be, akkor el is dobhatjuk, lesz másik, az biztos jobb lesz. Ez nem így működik. Ugyanis okolhatjuk csak a másikat a boldogtalanságunkért, ez egy kétszereplős játszma, így ha nem sikerült, arról mi is tehetünk.

Szóval azt vallom, ha menthető a házasság, akkor érdemes mindent megtennünk azért, hogy helyrehozzuk. Kemény munka, mindkét félnek el kell köteleződnie emellett, és támogatnia egymást ebben a folyamatban. Azonban van az a pont – és Levinél ezt már rég elértük -, amikor be kell látni, hogy nem működik. Keményen sérül benne mindkét fél, és immáron a gyerek is – mi több, talán ő a legjobban.  

Miután Levi felismerte ezt a helyzetet, leült a feleségével egy nagyon komoly, hosszú beszélgetésre. Habár az eleje hibáztatásokkal és tagadással volt tele a feleség részéről, Levi nem ment bele a személyeskedésbe, és fenntartotta a Felnőtt pozíciót, így sikerült átváltaniuk egy vállalahatóbb stílusra. Régóta ez volt az első értékelhető eszmecsere köztük. Éjjel 3-ig beszéltek. Kiderült, hogy Orsolya is belekeseredett ebbe a kapcsolatba, és már nem tud, és nem is akar felülkerekedni ezen a helyzeten. Levi egy héten belül elköltözött otthonról és beadta a válópert.

Mondják, hogy a nők nehezebben viselik a boldogtalanságot a házasságban, így általában ők kezdeményezik a válást. Ritkább eset, hogy egy férfi ilyen határozottan meglépje ezt, pláne úgy, hogy nincs egy harmadik fél a történetben. Viszont ennek az egyenes útnak meglettek a pozitív hozadékai: Orsolyával - aki azóta randizgat egy kollégájával - normalizálódott a helyzet, ma már tudnak szülőkként korrekt módon beszélni egymással a gyereket érintő ügyekről. Zalánnak az elköltözést követő két hét nehéz volt, azonban utána nagy változás következett: mindkét szülővel értékes, veszekedés és feszültségmentes időt tölt, így az agresszív kirohanásai is fokozatosan csökkentek – a tanárai legnagyobb meglepetésére.

Idővel Levinek is visszatért az életkedve, már látja értelmét annak, hogy nap mint nap felkeljen, és elnyerte a megpályázott vezetői pozíciót. És most már észreveszi, ha megnézik a nők. 

Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta