"Le style est l' homme même." Azaz: a stílus maga az ember. Ezt a szuper és általános NAGY igazságot 1753-ban Comte de Buffon mondta, és be kell vallani, hogy az életünk összes területére igaz. Armani más megfogalmazásban, de szintén kifejtette véleményét a témáról, miszerint "A stílus az egyetlen olyan igazi luxus, amit bárki megengedhet magának, függetlenül attól, hogy mennyi pénze van. Ez olyan dolog, ami velünk született, de tanulható, feltéve, ha megvan hozzá az emberben a kellő intelligencia... " 

Imádom. És fenti idézetek nem csupán az írásról illetve az öltözködésről szólnak, hanem magáról az emberről, arról, hogy mit képviselünk. Ha csak magunkból indulunk ki: hogyan kezelünk egy konfliktust? Hogyan szakítunk? Hogyan beszélünk másokkal? Őszinték vagyunk vagy folyamatosan hazudunk? Hogyan szeretünk? Másként kezelünk egy beosztottat mint egy vezetőt? Elnyomunk vagy felemelünk? Uszítunk vagy békítünk? És még sorolhatnám... 

SZÍNVONAL KÉRDÉSE.

Egy elvált úriember mesélte nekem: "már akkor ott kellett volna hagynom a későbbi feleségem, amikor kapcsolatunk kezdetén alpári módon üvöltözött velem az autóban." Nos. Számomra speciel elképzelhetetlen, hogy ilyen stílusban beszéljek bárkivel is, tehát ha valakinek ez természetes egy párkapcsolat elején, akkor nem kell túlzottan meglepődni, ha a későbbiekben is ezt a vonalat képviseli. Másik példa: "Laci folyamatosan hazudott nekem, átvert, megcsalt, otthagyott, de mindig adtam neki újabb esélyt, mert hinni akartam benne, azt mondta, megváltozik. Most itt vagyok egyedül a három gyerekkel, tele a férjem által felhalmozott adóssággal, róla pedig semmi hír hónapok óta, csak egy levelet hagyott, hogy túl sok neki ez a stressz, és újra szerelmes". 

De elég körbenéznünk, milyen pár- illetve üzleti kapcsolatokat látunk. Milyen stílusokkal találkozunk a közéletben, a médiában, a politikában, stb. Ha valaki tele van gyűlölettel, és ezt nem rejti véka alá, miért lepődünk meg újra és újra a döbbenetes megnyilatkozásain, és később miért mondjuk, hogy jéé, ezt nem gondoltam volna? Ha valaki kizárólag méregdrága holmikban, luxus helyekről, fancy közegből, sokat láttató ruhákban posztol, miért csodálkozik azon, hogy a "normális pasik" nem próbálkoznak nála? Hogy miért csak felszínes kapcsolatai vannak? Vagy az olyan urak, akik kínosan ügyelnek arra, hogy a képeken jól látszódjon, hogy 1,5 milliós óra van a karjukon,  luxus autóban vagy hajón fényképezkednek és folyamatosan üzleti úton vannak a legegzotikusabb helyeken, kérdezik: miért csak a pénzéhes nők találnak meg? Ha valaki vállaltan önző, miért gondoljuk barátunknak és csalódunk újra és újra, hogy csak magára gondol? Miért nézzük el, hogy folyamatosan hazudnak nekünk, és gyártunk szánalmas mentségeket? Vagy akiből bolondot csinálnak, hitegetik, ő pedig magyarázza, hogy "hiszen érthető az ő oldala is", miért lepődik meg, hogy sosem válik valóra a kapcsolat? 

Miért nem tanulunk a tapasztalatainkból? Miért nem engedjük már végre el azt az illúziót, hogy majd mi megváltoztatjuk a másikat? Vagy majd biztosan jobb lesz? Miért várunk a végletekig? Miért nem lépünk? Mikor becsüljük már végre magunkat annyira, hogy ne hagyjuk ezt? 

Tudom, sok a kérdés - és a legtöbb költői. De megy az időnk azzal, hogy bár minden jel, információ adott, de mégis mentegetjük a másikat vagy magunkat. Itt az ideje vállalni a felelősséget, és kimondani: EZ NEKEM NEM JÓ. Vagy ha bennünk van a hiba, változtatni. A stílus maga az ember. Azaz, ha sumákolunk, halogatunk, homokba dugjuk a fejünket, magyarázzuk a másik bizonyítványát, elnézünk, az is mind-mind rólunk árulkodik. 

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Mostanában több coaching folyamatomban merül fel az önfeláldozás kérdésköre. Megosztom Veletek a saját történetemet, remélem tudtok belőle erőt meríteni - vagy legalább elgondolkodni azon, hogy mennyire éri meg megvívni mások harcát. 

Tizenéves koromban elhatároztam, hogy az lesz az életcélom, hogy segítsek másoknak, akit csak lehet, mentsek meg. Igen, mindez felnőtt fejjel már megmosolyogtathat sok embert. De akkor őszintén hittem abban, hogy ez így működik. Az ugye egy másik témakör, hogy ez miért alakul ki egy gyerekben, de a lényeg, hogy azt éreztem, csak akkor vagyok szerethető, ha ennek alapján élem az életem, azaz harcolok mások érdekeiért. Kerestem a lehetőségeket (akkor ez természetesen még nem tudatosodott bennem), alkalmakat, ahol megharcolhatom mások harcát. Mert szegények mennyire egyedül vannak. Mert hát ők gyengék ehhez. Szegények. És akkor is belementem ilyen helyzetekbe, amikor tökéletesen tudtam, hogy én nagyon rosszul fogok járni, de másokon segítek. Ez olyan romantikus hős karaktert alakított ki bennem, és észre sem vettem, hogy újra és újra olyan szituációkban találom magam, amikor “fel kell áldoznom magam”, és más csatáját vívom meg. Ami a "legcsodásabb" ebben, hogy sokszor pont az állt ki utána mögülem, akiért éppen vásárra vittem a bőröm.

Számtalanszor tapasztaltam ezt: gyerekkoromban, ha leszidtak valakit igazságtalanul, kiálltam mellette, és egyszer csak azt tapasztaltam, hogy egyedül maradtam az igazságért vívott harcban - a védenc szépen kifarolt az ütközetből. Rendszeressé váltak ezek az élmények, egészen addig, amíg meg nem értem a felismerésre.

Sosem felejtem el, igazgatóként el kellett küldeném egy férfit - úgy vélem koholt vádak alapján (ebbe már nem volt beleszólásom, csak a kijelentését kellett intéznem).  Rövid időn belül a feleségét is el kellett volna küldenem (és valakit azonnal a helyére tennem), aminek ellenszegültem, tudván, hogy több gyermekük van, és egyszerre 2 munkanélküli szülő borzasztó nehéz helyzetet teremt egy családnak. Napokig kérleltem a GM-et, hogy hadd oldjam meg a helyzetet, csak néhány napot kérek, elrendezek mindent. Persze húzta a száját, nem tetszett, hogy ellenszegülök a “parancsnak”, de végül megoldottam, és learathatták a babért, hiszen természetesen nem derült ki, hogy milyen harcokat vívtam, stratégiákat gyártottam, kalkuláltam, egyeztettem 0-24-ben. Természetesen ezután a GM viszonya már nem volt felém a korábbi, hiszen a harcosokat leginkább akkor szeretik, ha az utasításnak engedelmeskednek, nem pedig akkor, ha Jeanne d’Arcot játszanak. De ami őszintén meglepett, hogy Tímea, akiért éppen a harcot vívtam, utána arcokat vág rám, és rosszindulatú megjegyzéseket tesz rám a kollégáknak. Ki tudja, milyen fals információk juthattak el hozzá, azonban ez őszintén meglepett és kezdtem kijózanodni. Mivel nem azért tettem, hogy hálát kapjak érte, ráhagytam, és nem világosítottam fel. De még mindig nem volt elég a pofonból. Ahhoz, hogy rádöbbenjek, azonnali változtatásra van szükségem, át kellett élnem egy szakmailag és emberileg is  borzasztó megviselő szituációt. Itt sok ember érdekében kellett felvállalnom egy elég erőteljes konfliktust - természetesen beleálltam, hiszen mind emberileg, mind szakmailag így diktálta a lelkiismeretem. A végeredmény: egy lelkileg végtelenül megviselő időszak, hatalmas szakmai megmérettetés, aminek a végén sok ember munkáját sikerült megmenteni (hasonlóan 0-24-es bedobással, akárcsak Tímea esetében) , és a végén a "nagyon szépen köszönjük" helyett magyarázkodnom kellett (volna). Ez volt az utolsó csepp. Ez már eléggé fájt. Életem egyik legnagyobb tapasztalatát, tanítását kaptam ekkor, amiért - bár furcsán hangzik - rettenetesen hálás vagyok. Ekkor tudatosult bennem, hogy SENKIT nem lehet, és nem szabad megmenteni (itt persze nem a szegényekre vagy elesettekre gondolok). Épp egy pszichológus ismerősömmel beszélgettem, aki ledöbbent a történtek hallatán, és azon, hogy én derűvel és teljes nyugalommal mesélem a történteket. “Hogy csinálod?” - kérdezte. Hozzáteszem, ezzel a kérdéssel nem volt egyedül. Körülöttem a szakmailag elismert emberek nem hittek a fülüknek, és annak, hogy én ezt így élem meg. "Egyszer biztos kijön belőled a düh az igazságtalanság miatt." Nem jött. Mert nem volt. Mi több, ennek az eseménynek köszönhetem, hogy kialakult bennem az az egészséges dolog, miszerint fontos vagyok magamnak, és igenis jobban kell szeretnem magam. Hogy ha segítséget kérnek segíthetek, de nem kell mások harcát megvívnom. Nem kell feláldoznom magam. Hiszen ha egy kisebb pofontól megvédem a másikat, lehet, hogy egy nagyobbat már nem visel el, hiszen nem hagytam korábban, hogy megvédje magát. Tehát azzal ártok neki a legtöbbet, ha megoldom helyette - ráadásul teljesen feleslegesen bántom magam. Óriási felismerés volt mindez, ami megváltoztatta az egész életem. Rájöttem, hogy az életemet tényleg én irányítom. Választhatom azt, hogy folyamatosan csalódom az emberekben, hiszen én mindent megteszek értük, és tessék: hálátlanok, sőt velem vitetik el a balhét, de választhatom azt is, hogy hiszek bennük, és ha kérik - illetve tudok -, segítek nekik. De nem áldozom fel magam. Nagy különbség.

Kiskoromban volt édesanyámnak egy lemeze: Én mindenkiben csalódtam címmel. Már akkor sem volt szimpatikus a dal mondandója, és többször visszahallottam ezt édesanyámtól. Sajnos önbeteljesítő jóslatként én is sokáig működtettem ezt, ám amikor rájöttem, hogy mindez összefügg a megmenteni akarással, összeállt a kép. Igen, én futtattam ezt a programot. Márpedig ha ez így van, egyedül én vagyok az, aki felülírhatja ezt. Választhatom ezt, vagyis változtatok, vagy fogadom az újabb és újabb pofonokat. Amíg már eléggé fáj ahhoz, hogy változtassak. Én változtattam. Életem egyik legjobb döntését hoztam meg, aminek gyümölcsét nap mint nap élvezem - és remélhetőleg a coacheejaim is.

Írom ezt mindazoknak, akik még benne vannak az “akkor vagyok szerethető, ha feláldozom magam” periódusban. Fontos tudni, hogy ezáltal nem válunk szerethetőbbekké, mártírokká annál inkább. Ráadásul aki ezt hagyja nekünk, vagyis hogy feláldozzuk magunkat érte illetve az ő harcát vívjuk meg helyette, az nem szeret vagy becsül minket igazán, és nem is fog. Úgyhogy újratervezésre fel!

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Jó coachot, tanácsadót, pszichológust vagy egyéb segítőt találni nem a legegyszerűbb dolog, pedig lassan Dunát lehet velü(n)k rekeszteni. :) Életem során én is számos segítő munkáját tapasztalhattam meg, és mindegyiket más-más szempont alapján választottam. Így utólag már látom, mi az, ami számomra fontos, és mi az, aminek nem érdemes “bedőlni”.

Sajnos munkám során számtalanszor hallom alábbi mondatokat: “már évek óta járok coachoz, pszichológushoz, vagy más segítőhöz, de nem jött még el az áttörés”, vagy “az előző szakemberrel jókat beszélgettünk, de igazából nem történt semmi” illetve “már kezdem feladni, mert egy neves szakértőhöz járok jó ideje nem kevés pénzért, és nem érzem, hogy haladnék, hogy változna az életem”.

Azt gondolom, hogy ha foglalkozunk magunkkal, az meghozza a gyümölcsét - és ahogyan a természetben, ezt itt sem lehet sürgetni. Míg valakinél rövid időn belül jelentős javulást észlelünk, van, akinek több időre, visszajelzésre, vagy adott esetben az élet adta pofonra van szüksége ahhoz, hogy változtasson.

Többen addig mennek egyik szakértőtől a másikig, amíg rá nem találnak arra, aki azt és úgy mondja, ahogy nekik tetszik. Itt erős vonalat kell húznunk aközött, hogy az a szakértő érti a coachee nyelvét, ezáltal könnyebben tudnak haladni, vagy azt mondja, amit a coachee hallani akar - ezúttal már más a helyzet. Ismerek olyan hölgyet, aki addig kutatott szakember után, amíg rá nem talált egy olyanra, aki - a többiekkel ellentétben - megerősítette: boldogok lesznek a párjával. Azóta az úriember már hetedhét országon túl van, a hölgy pedig a nulláról építheti újra az önbizalmát.

Szóval érdemes sorra venni, hogy miket várunk el a coaching folyamattól illetve a coachunktól.

• Elköteleződtünk a változás mellett?

Fontos, hogy a coaching során célokat tűzünk ki, és a coach segít Neked abban, hogy elérd ezeket. Nem ő oldja meg helyetted a problémáid, azonban biztos kézzel támogat Téged abban, hogy végig vidd a folyamatod. Sokan legyintenek, mondván “miért is torpannék meg, minek ehhez segítség?”, pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy sokan feladnák - van, aki már az első nehézségeknél, van, aki a célegyenes előtt -, ha nem lenne mellettük támogató. 

• Megbízunk a coachunkban/segítőnkben?

Nélkülözhetetlen, hogy érezzük, 100%-osan megbízhatunk a segítőnkben, és hogy egyértelműen mellettünk van, a mi érdekünket képviseli. Sajnos ezen a téren hallottam kellemetlen történeteket: volt, aki úgy érezte, előző tanácsadója a párja pártján áll, és igyekszik úgy alakítani a történéseket, hogy az a másik félnek legyen kifizetődő. Szóval itt nincs mese, ha nem érezzük azt, hogy a coachunkban a végletekig megbízhatunk, nincs miről beszélni.

• Hiteles számunkra a coach/segítő?

Ez egy érzékeny terület. Amikor igazgató voltam, speciel sosem választottam volna magamnak executive coachot felsővezetői tapasztalat nélkül. Nem kell, hogy egyezzen a terület (azaz egy volt pénzügyi vezető coachtól, vagy olyantól, aki vezetett már embereket SIKERESEN! simán elfogadtam tanácsot), de fontos volt számomra, hogy tudja, milyen kihívásokkal találkozom nap, mint nap.

Egyszer bejelentkezett hozzám egy tanácsadó trénercég, hogy ajánlatot adnának a vezetői csoport fejlesztésére. Találkoztam is az egyik trénerükkel, coachukkal. Egyszerűen le voltam döbbenve, hogy milyen stílusban kommunikált a vezetői tapasztalatot maximálisan nélkülöző úriember. Amikor az árra került a sor,  azaz hogy milyen csomagkedvezményre számíthatunk, fellengzősen azt mondta: “Marinetta, mi jól keresünk, és szeretünk is jól keresni.” Síri csend. Egymásra néztünk egy vezető kollégámmal, és megbeszéltük, hogy velük biztosan nem szeretnénk dolgozni. (BTW általában akinek természetes, hogy jól keres, ezt nem hangoztatja folyton.)

Hozzáteszem, a hitelesség nem azt jelenti, hogy x diplomája van az adott coachnak. Sokkal inkább azt, hogy eddig miket ért el, milyen terület(ek)en szerzett tapasztalatot, vagy pl. van-e referenciája? Ajánlják-e őt mások? Másokkal miket ért el? Adott szakterületen milyen a megítélése? Mennyire látjuk őt hitelesnek/sikeresnek a saját életében, munkájában? Illetve személyes találkozásnál érezzük-e azt, hogy vele tudnánk haladni? Amit mond, el tudom fogadni. A jót hozza ki belőlem. Mert ezeket szimplán azzal, hogy valaki elvégzett egy képzést, vagy szerzett diplomát, illetve milyen jó tanácsokat ad a barátainak nem lehet pótolni.

• Működik a kémia?

Ez is egy elég összetett dolog. Ha nincs szimpátia, nincs az, hogy érezzük a másik személyiségét, jó az együtt töltött idő - még ha kellemetlen témáról beszélünk is -, akkor az nagyon akadályozó tud lenni. Ellenben egy olyan emberrel, aki előtt meg tudunk nyílni, kihozza belőlünk a legjobb énünket, egyszerűen szárnyalni lehet. Én ebben nem kötök kompromisszumot. Sokszor van, hogy eleinte pislognak a coacheek, hogy milyen témákról beszélek kendőzetlenül, és olyan jó látni rajtuk, amikor kezdenek oldódni. Nem is gondolnánk, de sokan vannak, akik például még senkinek nem beszéltek sem az érzelmeikről, sem a szexuális életükről, hogy mire vágynak, mi hiányzik nekik. Márpedig ez az életünk összes területére kihat.  És ezt kizárólag olyan emberrel tudjuk  őszintén megbeszélni, akiben bízunk, és működik a kémia.

• Ár, idő. Stb.

Huszonévesen jártam egy szakemberhez, akinél egy alkalom 45 percig tartott. Ebben benne volt a megérkezés, hogy leveszem a kabátom, hogy kifizetem és megbeszéljük a következő alkalmat. És mindig azt éreztem, hogy rohannom kell a mondandómmal, hogy haladjunk. Már a 30. percnél az órát néztem, hogy még mennyi időnk van. Volt, hogy úgy éreztem, magamra hagyott a problémámmal, mert letelt az idő, és jön a következő páciens… Borzasztó érzés volt.

Megfogadtam, hogy ha én fogok emberekkel foglalkozni, ezt másképp teszem, és fontos lesz számomra, hogy azt érezzék, nincsenek egyedül.

A másik véglet, amikor úgy tűnik, hogy “lehúznak”. Sajnos erre is számos példát látok. Amikor nem haladunk egyről a kettőre, és feltűnően sokat foglalkozik velünk a szakértő - akár éveken keresztül, van, hogy heti több alkalommal. Tudni kell, hogy a túl sok alkalom van olyan rossz, mint a túl kevés. Kell, hogy kapjunk időt az információ feldolgozásra, hogy beépüljenek a hallottak.

Összegezve: számos megoldás létezik, hogy megugorjuk az elakadásainkat, és fejlesszük magunkat. Amennyiben szakemberhez fordulunk, érdemes végig venni fenti pontokat, és ami fontos: ezekben ne hozzunk kompromisszumot! Ha jól választunk, egy szuper közös utazás veszi kezdetét, ami olykor borzasztó nehéz, de legtöbbször felemelő érzés, és ami legfontosabb: kifizetődő. Sok sikert kívánok hozzá!

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Bella sok csalódást követően levélben jelenkezett hozzám. Elmesélte, hogy mennyi kudarc érte magánéletében, pedig mindig a “menő” csajok közé tartozott, mindig bejött a pasiknak, és mégis… Idén lett 40 éves - ezt beszélgetéseink alatt folyamatosan hangoztatta -, és tavalyi szakítása óta újra egyedül van. Ráadásul úgy érzi, mindent belead a kapcsolataiba, és a végén mégis ő marad hoppon: általában őt teszik lapátra. Ami pedig félelmetes számára, hogy látja egy-egy barátnőjét, akik totálisan beleragadtak ebbe az állapotba, és félő, hogy nem tudnak kilépni ebből.

A személyes találkozásnál meglepődtem, ugyanis egy igazi barna bőrű, fekete hajú, dekoratív szépség ült velem szemben, olyan nő, akiről azt gondolnám, a férfiak törik magukat. “Igen, így is van, az elején alig tudom levakarni magamról a pasikat, de amint párkapcsolatról van szó, rövid időn belül megváltoznak a viszonyok, és teljesen kiszolgáltatottá válok.”

Kiderült, hogy Bella mindig is az urak kedvence volt, alig tud felmutatni olyan időszakot, amikor egyedül lett volna. Fiatalabb korában sűrűn váltogatta a fiúkat, és bevallja, hogy fontos volt számára, hogy a párja tehetős legyen. “Folyamatosan partikra jártunk, az egész baráti kör pénzes volt, így utólag látom, hogy felszínes kapcsolataim voltak. Kinek milyen autója, háza, táskái, ruhája van, hova utazgatnak… Folyamatosan a szuper életünkről agyonretusált képeket posztoltunk a fészre, én meg legtöbbször boldogtalan voltam. De akkor ezt nem éreztem, hajtott a versenyszellem. És most itt vagyok 40 évesen, és nem tudom, mit akarok az életemtől.”

Kiderült, hogy Bellának többször volt abortusza is, mivel aktuális partnere nem akart gyereket, így válaszút elé állították: vagy a kapcsolat, vagy a gyerek. “Ma már tudom, hogy rossz döntéseket hoztam, de akkor úgy tűnt, nincs más megoldás”. Ahogy haladtunk előre a beszélgetésben, kiderült, hogy Bella egy kimondottan értelmes nő, senior könyvelő. Volt idő, amikor saját irodában is gondolkodott, de mindig lebeszélték róla, mondván ne váljon “munkamániás libává”, azt nem bírják a pasik. Így engedvén a mindig mindent tudó barátoknak, pároknak és családnak, 40 évesen teljesen össze van zavarodva, azt se tudja, ki is ő valójában és mit akar az élettől.

Komoly szembenézés volt ez a döntésekkel. Elengedett 2 babát, 1 házasságot, az önbecsülését, és most új alapokra szerette volna építeni az életét. Más lett a prioritás. Teljesen más értékrend. Döbbenetes pillanat volt, amikor Bella kimondta magáról, hogy igenis az anyagiak vezérelték az életét. Hogy azért, hogy megtarthassa státuszát, elviselte, hogy mellőzik, hogy nem tisztelik, hogy megcsalják. Hogy ennek alapján azt gondolhatták / gondolhatják róla, hogy ő egy üres, pénzéhes, buta liba. “És még csak liba sem, mert immáron 40 éves leszek!” Tört ki belőle a kínos nevetés.

Újratervezés. Új célok: önszeretet, értékes kapcsolatok, boldog szerelem, család, gyerek. Önmegvalósítás. Saját vállalkozás. Bella olyannyira belevetette magát, hogy elajándékozta márkás táskáit, ruháit. Levágatta és természetes árnyalatúra festette a haját, elhagyta a műszempillát, a hosszú körmöket, öltözéke letisztultabb, finomabb lett.

A “fancy” edzőtermezést - ahonnan sokat posztolt - felváltotta a futás és a jóga. Elkezdtünk meditálni, imaginálni. Struktúra és lélek költözött az életébe. Mind testileg, mind lelkileg átalakult. Teljesen megváltozott a környezete is: új embereket engedett az életébe, olyanokat, akik a JÓt erősítik benne. Lassan ő is elkezdi hinni magáról, hogy szerethető. Ez nem megy egy csapásra. Tudatos, következetes munka eredménye. De jó úton vagyunk. Bella végre mer egyedül lenni, nem hajszolja a pénzt, az élvezeteket, és ami a legfontosabb: tanulja magát. Ő meglépte, és már most varázslatos a változás, pedig még csak az út elején tartunk. Mindegy hány évesek vagyunk, sosem késő új életet kezdeni.

Ha Te is hasonló helyzetben vagy, és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Vannak, akik folyamatosan ámítják magukat: „de hát szeret, csak nem meri bevallani magának”. A minap voltam fültanúja alábbi párbeszédnek:

• De hát annyira néz engem, érzem, hogy van valami közöttünk, valami bizsergés.
• Ne viccelj már, ő vállaltan a saját neméhez vonzódik!
• Igen, de szerintem nem teljesen meleg. A múltkor is, amikor az irodában köszöntöttük fel, engem úgy megölelt, megpuszilt. Jobban, mint a többieket.
• Mert bizonyára kedvel. Barátok megölelik és megpuszilják egymást...
• Te most a barátnőm vagy? Kinek szurkolsz? Hagyjuk is, ezt senki nem érti, nem látjátok, amit én. Csak azt nem tudom, miért mindig ilyen férfiakat sodor elém az élet. Akik nem elérhetőek. Akik nem merik vállalni az érzéseiket.

Csönd. A barátnő feladta. Erre mit lehet mondani? Sajnos sokan futtatnak olyan programot magukban, ami ellehetetleníti, hogy tisztán lássanak. Vagy ha megcsillan valami a valóságból, azonnal elkendőzik, mondván: ilyen az élet, nincs mit tenni...

Igen. Az élet. A sors. Az univerzum. Mindenki hibás, csak én nem. Én csupán az események áldozata vagyok. Miért ezt kapom? Ezt érdemlem?

Nagy valószínűséggel nem. Mint oly sok esetben, itt is érdemes először a saját oldalunkkal foglalkozni. Hogy miért mindig ilyen helyzetekbe futunk bele. Vagy pontosabba fogalmazva: miért mindig ilyen helyzeteket teremtünk magunk köré? Mert igenis ebben jócskán benne van a kezünk, tetszik vagy sem.

Ha azt érezzük, hogy valami rossz csak velünk történik, mással nem, érdemes a dolgok mögé nézni.

Mit szolgál az adott rossz? A magány. Az elérhetetlenség. A visszautasítás.

Kriszta, egy kimondottan helyes, dekoratív, értelmes, vicces, temperamentumos 36 éves nő, aki elmondása szerint mindig olyan férfiakkal jött eddig össze, akik nem érdemelték meg őt. A beszélgetéseink tartalmasak voltak, Kriszta sokat mesélt a munkájáról, a pályája folyamatosan ível fölfelé – azonban magánéleti fronton nem túl erős. Mindig van valami szerelem a láthatáron, de nem tud egyik kapcsolata sem elmélyülni.

„Nem normális egyik sem!”-  csattant fel nevetve. Amikor ezt hallom, mindig tudom, hogy valami nagy gubanc van a háttérben, amit igenis ki kell goboznunk.

Kiderült, hogy Kriszta szülei korán elváltak, és onnantól kezdve anyuka folyamatosan azt hangoztatta két lányának, hogy ilyenek a férfiak, csak kihasználnak, aztán otthagynak 2 gyerekkel. Az anyának utána már nem is volt kapcsolata, teljesen belekeseredett a magányba.

A két kislányba kiskoruktól fogva belekódolták, hogy a férfi rossz, inkább egyedül, mint hogy kihasználják és eldobják őket. Kriszta átvette anyuka mondatait, gondolatait, és akármilyen kedves fiú is közeledett hozzá, előbb-utóbb kijött belőle a férfigyűlölet. Amikor erről először beszéltünk, teljesen ledöbbent, hogy erre ő így még sosem gondolt. Aztán kiderült, hogy anyuka minden egyes udvarlóját minősítette, kifigurázta, és figyelmeztette lányát, hogy „ez sem lesz jobb, mint a többi. Már most látszik rajta, hogy semmirekellő”. Így érthető, hogy Kriszta előbb-utóbb olyan méltatlanul kezdett viselkedni a férfiakkal, hogy rendszerint kihúzta a gyufát, és még a legjámborabb férfit is képes volt kihozni a sodrából. Ezután pedig sértődötten ő lépett ki a kapcsolatból – és így újra és újra bebizonyosodhatott anyuka intelme: ne akarjon semmit egy férfitól, mert csak csalódni fog.

Így megkapjuk a választ arra, hogy mit szolgál a magány, az elérhetetlenség, a visszautasítás. Azt, hogy nem szeretünk meg annyira egy férfit sem, hogy borzasztóan fájjon, ha elveszítjük, ha becsap, ha elhagy minket. Inkább tartsuk jó távol magunkat tőlük, hogy esélyt se adjunk a sérülésre. Ez anyuka programja, nem Krisztáé.

Amikor Kriszta szembesült ezzel, felvette a kapcsolatot édesapjával. Kiderült, hogy ő rendszeresen hívta lányait, de az anyjuk sosem adta át az üzenetet. Írt is nekik, de a levelek sem jutottak el a lányokhoz. Hatalmas sokként érte mindez Krisztát, hiszen rádöbbent, hogy egész élete anyuka sértődöttségére, keserűségére épült.

És itt kezdődött el az igazi munka. Új világkép, új üzenetek, új programok, új értékrend, új lehetőségek. ÚJ ÉLET. És Kriszta beleállt.

Most azon van, hogy meg tudjon bocsátani édesanyjának. Jelenleg nincs párkapcsolata, mert rendeznie kell a sorait, és először szeretne magával foglalkozni, saját magát rendbe tenni. Boldog. Az ő választása.

Szóval, ha azt tapasztaljuk, hogy valami rosszat folyamatosan működtetünk – például be nem teljesülő kapcsolataink vannak, elérhetetlen férfiba szeretünk bele, stb. -, akkor érdemes megvizsgálni a saját oldalunkat, hogy miért tesszük mindezt. Az a rossz, amit fenntartunk, mit kendőz el? Mitől félünk? És merjünk őszinték lenni magunkkal, mert csak úgy léphetünk a gyógyulás útjára.

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad, és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Bálint azon kevés férfi közé tartozik, aki kimondottan a magánéleti elakadásával keresett meg (általában munkahelyi problémákkal érkeznek hozzám az urak, és csak később fedik fel a valódi okot). Harmincas éveiben járó sikeres könyvelő - szereti is a munkáját -, feltűnően világos szeme és sötét haja és borostás arca különlegessé és feltűnővé teszi megjelenését - pedig ő maga nem szereti a rivaldafényt, nem szereti, ha a figyelem középpontjában áll.

„Teljesen össze vagyok zavarodva, nem tudom, mit tegyek. Szerelmi háromszögbe keveredtem, és képtelen vagyok dönteni, lépni. A barátaimnak nem mondtam el, mert ezt nekem kell megoldanom. De ezt az állapotot már nem bírom elviselni.”

Sokan azt gondolják, hogy az a férfi, aki szerelmi háromszöget működtet, az élet császárának érzi magát. Otthon a feleség/élettárs/barátnő, aki biztos háttérnek számít, van lakás/ház, gyerek, a munkában halad előre, és mellette még egy új szerelem is pezsdíti az életét. Miért is akarna kilépni ebből a kényelmes helyzetből?

Többféle szituáció létezik, a leggyakrabban alábbiakkal találkozhatunk:

• amikor a férfi élvezi ezt a fajta életstílust, kimondottan ilyen helyzeteket keres, akár több viszonyt is fenntart,
• amikor a férfi belesodródik egy ilyen helyzetbe, ahol – akár akarata ellenére – beleszeret valaki másba,
• amikor a férfi már teljesen közömbös jelenlegi párjával, és hagyja, hogy történjenek vele a dolgok, lesz, ami lesz alapon.

Bálint hűséges típusnak tartotta magát, azonban feleségével már évek óta testvérivé vált a kapcsolatuk, úgy éltek egymás mellett, mintha lakótársak lennének csupán. Mindig megbeszélték a teendőket, számlákat, de egymásról, magukról, a házasságukról, tervekről már nem esett szó. Néha még el is utaztak egy-egy helyre, de férfi-női kapcsolat már nem volt közöttük. Maximum egy-egy alkalommal bújtak össze, csak hogy ki legyen pipálva ez a pont is. Bálint teljesen beletörődött ebbe a helyzetbe, azt hitte, ez a normális, hiszen nem veszekednek, mondhatni egész jól megvannak. Megvan a napi rutin: munka, utána sport vagy haverok, és késő este haza. A feleség, Zsófi hasonlóképp élte napjait, így nem hiányolták, hogy többet legyenek együtt. Gyermeket jó ideig nem terveznek, nem érzik, hogy családot szeretnének alapítani.

És beütött valami váratlan: Bálint egy buli alkalmával megismerkedett egy lánnyal, akivel már az első perctől fogva egy nyelvet beszéltek. A férfi érezte, hogy úgy viselkedik ezzel a nővel, mint még soha senkivel: mintha mindig is ismerték volna egymást, és előtte azonnal fel tudott oldódni. Esze ágában nem volt megcsalni a feleségét, de nem tudott szabadulni az érzéstől, amit Kitti váltott ki belőle. Miután a lányt is érdekelte az edzés, Bálint javasolta neki azt a helyet, ahová ő jár, így innentől kezdve rendszeressé váltak a találkozások.

„Beleszerettem Kittibe. Vele otthon érzésem van, mintha mindig is ismertem volna. Mindent meg tudunk beszélni, sokat nevetünk. Hasonló dolgok érdekelnek, hasonló az értékrendünk, úgy érzem, a legjobbat hozza ki belőlem. A feleségemet szeretem, de mint embert, nem mint nőt. Korán ismerkedtünk meg, és elvárás volt, hogy összeházasodjunk. Vele azt hittem, ennyi az élet, már nem számíthatok semmi jóra. Viszont Kittivel más a helyzet. Vele el tudnám képzelni az egész életem, tőle gyereket is szeretnék. Olyan érzéseket vált ki belőlem, amiknek a létezéséről sem tudtam. De nem tehetem meg Zsófival, hogy elhagyom, nem érdemli meg. Sajnálom őt.”

Mint kiderült, Bálint többször próbált beszélni Zsófival arról, hogy nem működik a házasságuk, nem bírja így tovább. A nő mindig hárított, vagy ilyenkor rávette magát egy együttlétre, esetleg „utazzunk el valahova”, azonban sosem változott semmi.

Az alkalmak során egyértelművé vált: pusztán sajnálat miatt nem maradhat együtt valakivel, akivel már évek óta még csak beszélgetni sem tud. Nem menthető a házasságuk. Bálint szüneteltette kapcsolatát Kittivel, mert amennyire lehet, tisztességesen szerette volna végig vinni ezt az időszakot. Ez jó döntésnek bizonyult, hiszen az egy másik történet. Bálint belátta, hogy nem Kitti miatt romlott meg a házassága, hanem már évek óta a nagybetűs nihilség jellemzi kapcsolatukat. Ráadásul nem teheti ki a lányt ezen időszak bizonytalanságainak, fájdalmainak – és ezt megértette a másik fél is.

Elérkezett a nap: Bálint elmondta Zsófinak, hogy válni szeretne. Akarata ellenére bevallotta, hogy van valakije. A másik fél reakciója azonban váratlanul érte: „Értem. Én is megcsaltalak már. Többször is. És volt, akibe én is beleszerettem, de lemondtam róla, miattad. Kezdjük újra, tiszta lappal!”

Újabb fordulat, hiszen Bálint, aki eddig is sajnálatból maradt Zsófival, újabb döfést kapott: Zsófi miatta lemondott egy szerelemről. Döbbenet, hogy nem az maradt meg Bálintnak, hogy többször, akár éveken keresztül csalta a felesége, és ezt csak most vallja be neki (amikor ezzel maga mellett tarthatja), hanem az, hogy ő miatta „áldozta fel az érzelmeit”. Azonban nincs mese, Zsófi ezzel tudott hatni a férfira, aki belement abba, hogy próbálják meg tiszta lappal. Kittivel pedig végleg lezárta a kapcsolatot.

Ezt Bálint mind lehajtott fejjel mesélte el nekem, mint aki önként megy a bitó alá, és most szégyelli magát.

Megbeszéltünk egy újabb időpontot, de tudtam, hogy le fogja mondani. Így is lett. Sajnos ennél a pontnál sokan adják fel. A könnyebb utat választják, hiszen évekig homokba dugták a fejüket, ahol igazából megszokták a sötétet, amit egy idő után a biztonság érzetével tévesztettek össze. Ha kihúzzák a fejüket a homokból, ott hirtelen vakítani fog a fény, hasogat a fülük, az arcukat csapkodja a szél. Annyira új és félelmetes a valóság, hogy inkább visszamenekülnek a megszokott rosszba. Mert az már ismerős.

Bálint fél év múlva keresett fel újra. Nem nézett ki túl fényesen. „Ezt elcsesztem. Elvesztettem Kittit, már szóba se áll velem.” És mi van a házasságoddal? A tiszta lappal? Az újrakezdéssel? – kérdeztem. „Áhh... Az új lendület kb. két hétig tartott. Azután minden a régi lett. Nem tudunk beszélni egymással, már külön is aludtunk – nem mintha addig történt volna köztünk bármi is. És végül Zsófi bejelentette, hogy elhagy. Egy másik férfiért. Igazi lúzer vagyok.”

Nos. Amit látnunk érdemes, az az, hogy magunk feláldozásával soha nem tehetünk senkit boldoggá. A szeretetet, szerelmet nem lehet se kicsikarni, se adományozni. Az érzelmek szabadok. Ezért ha menthetetlenül boldogtalanok vagyunk egy kapcsolatban, ott nem tudjuk boldoggá tenni a másik felet. És amikor láthatóan a másik fél is totál boldogtalan, mégsem engedi el a párját, az kőkemény félelem és önzőség. Így szuperül le lehet élni évtizedeket is, a teljes nihilben. De legalább álltathatjuk magunkat, hogy mi kitartottunk egymás mellett. Ezt azonban úgy is mondhatjuk: boldogtalanságra ítéltük egymást.

Most azon dolgozunk Bálinttal, hogy felépítse önmagát, az önbecsülését, egy olyan férfit, aki tudja, mit szeretne az élettől. Aki nem megy bele „megmentő” kapcsolatokba, ahol kihasználják a jóindulatát és visszaélnek vele. De a legfontosabb: aki boldog tud lenni, aki magát választja. Ez mindig jó döntés.

Ha Te is hasonló helyzetbe kerültél és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Zsuzsa azzal a problémával keresett meg, hogy 39 éves, szülei már nem élnek, egyedüli gyerek, csak távoli rokonai vannak, akikkel sosem tartotta a kapcsolatot. A barátnői már mind férjnél vannak, vagy külföldön élnek, gyereket nevelnek, egyedül Böbe maradt meg neki. Azonban ez a barátság inkább kényszer – hogy ne maradjon teljesen egyedül -, hiszen Böbe egy megkeseredett, negatív karakter, aki folyton mások életvitelének minősítgetésével van elfoglalva, és ömlik belőle a negativitás, a rosszindulat. Valahogy a szerelemben sem volt igazán sikeres Zsuzsa, két komolyabb kapcsolaton kívül nem tud nagyon mit felmutatni. És most, hogy közeleg a 40. születésnapja úgy érzi, semmi értelme az életének, nincs miért felkelnie nap, mint nap.

Zsuzsa nem néz ki 39 évesnek, ad a megjelenésére, a klasszikus, letisztult stílust képviseli. Kedves, jóindulatú, de inkább magába forduló személyiség, aki önbizalomhiánnyal is küzd. Már nehezen tudja elképzelni, hogy valaha boldog lesz. Egy bankfiókban dolgozik, a kollégái megbízható, szolíd embernek ismerik. Minden napját a szokásos rutin szerint éli. Ő magát az orosz novellából ismert „csinovnyikként” látja, aki ha egy nap eltűnne, senki sem venné észre.

Ez megütötte a fülemet. Ha valaki nem olvasta volna Csehov művét, a Csinovnyik halálát: az írás egy groteszk hangvételű történet – bár sok elemzés szerint semmiről sem szól -, ami a hivatalnokok megalázkodását és kiszolgáltatottságát, létük ürességét mutatja be. Szóval ha valaki egy ilyen mű „főhőseként” írja le magát, az nagyon szomorú.

Kiderült, hogy Zsuzsát egyedül nevelte édesanyja, apuka már kiskorában elment tőlük, és pár év múlva meg is halt. Anyukának voltak kapcsolatai, de Zsuzsa azt tapasztalta, hogy nagyobb a békesség, ha anya egyedül van. Akarva-akaratlanul megszerette a csöndet, és ha egyedül maradhatott otthon. Az iskolában sem volt harsány, rendesen tanult, a könyvek jobban érdekelték, mint a fiúk. Egy idő után elkönyvelték őt könyvmolynak, nem számított „menőnek”. Aztán gimire megnőiesedett, néhány fiú érdeklődött is iránta, de anyuka figyelmeztette: „biztos csak AZT akarják”. Így Zsuzsa elbizonytalanodott vonzerejében, nem engedett a kísértésnek, és visszamenekült a tanulásba.

Ahogy teltek-múltak az évek, eléggé berendezkedett erre a magányos létre, csoda, hogy voltak párkapcsolatai. Hozzátette, hogy sokáig kellett neki udvarolni, míg elhitte, hogy tényleg őt akarják, és nem csak „azt”. Aztán a szakítások után valahogy újra megerősödött benne a régi program: jobb neki egyedül. (Mint amikor anyuka lépett ki a kapcsolataiból, és olyan jó volt újra magukra maradni, ahol nincs feszkó, vita, alkalmazkodás.)

Böbével - aki a szöges ellentéte -, néhány éve találkozott egy céges bulin. Ő az a nő, aki mindig harsányan nevet, és nem rejti véka alá a sokszor bántó, minősítő véleményét. Ezért kerülik is az emberek, de Zsuzsának nem sikerült. Ráadásul jó néha valakivel nevetni, pedig azt tapasztalja, hogy egy-egy beszélgetés után úgy érzi magát, mintha leszívták volna az energiáját. De tűri.

Mint kiderült, olykor-olykor felbukkan egy-egy férfi, aki udvarolna Zsuzsának, de ő csak legyint: „úgyse lenne belőle semmi, csak szélhámoskodnak”. Kérdeztem, mi utal erre. „Böbe is mindig mondja, hogy ne pazaroljam az időm ilyen pasikra, csak jól kihasználnak és eldobnak majd egy fiatalabb nőért”.

Jól értem, hogy ezek szerint jobb ez az állapot, hogy úgy érzed nincs miért élned? Ettől ne is vegyük el az időt? Jobb ez a biztos, elviselhetetlen rossz, mint hogy adj egy esélyt valami újnak? – kérdeztem. Ezen láthatóan ledöbbent Zsuzsa. Hogy eddig azt hitte, a fájdalomtól és a felesleges köröktől óvta meg magát, de igazából csak gyáva volt vállalni az érzelmeit, a félelmeit és rettegett az ismeretlentől.

Sokaknak ez egyértelmű és tisztán látható, de aki ebben élt mindig is, annak nem egyszerű megfejlődni ezt az elakadást. Ilyenkor hajlamossá válhat az ember a csőlátásra, és olyan „barátok” bevonzására, akik megerősítik a programunkat, és hogy ne is akarjanak kilépni ebből.

A felismerés után pontosan, világosan megfogalmazódott Zsuzsában, hogy teljesen más életet szeretne. Már nem anyuka, hanem a saját életét szeretné éni, a saját, új programjaival. Viszont ehhez drasztikus változtatásokra lesz szükség. Mind a gondolatait, mind a környezetét illetően.

Nem ment csettintésre. Rengeteg belső korlátot, falat kellett lerombolnunk. Labilis alapokra nem lehet stabilan építkezni. Azonban Zsuzsa felismerte, nincs más út. Vagy beleteszi magát a fáradságos munkába, vagy marad minden úgy, ahogy volt.

Eltelt egy év. Zsuzsa hamarosan 41 éves lesz. Rá se lehet ismerni. Nem feltétlenül a külsejére gondolok – bár hajszínt váltott, levágatta a haját, és kimondottan nőiesebben öltözködik -, hanem a kisugárzására. Az eddigi kedvesség mellé magabiztosság párosul, ami nyerő kombináció. Megtanult nemet mondani a negatív gondolatokra és emberekre, az önkorlátozó hiedelmekre, és igent mondani egy randevúra – hozzáteszem, ezzel a ponttal vért izzadtunk, de SIKERÜLT! Elindult valami teljesen ismeretlen, pezsdítő vonulat Zsuzsa életében, ami további újdonságokat, szokásokat hozott. Elkezdett edzőterembe, társaságba járni, sőt, beiratkozott egy tánctanfolyamra. Megismerkedett új emberekkel. Böbével, aki az egészet „hókuszpókusznak” nevezte és gyakran kigúnyolta az új szokásai miatt, megszakította a kapcsolatot, helyette jöttek új barátok, akik hisznek benne és bátorítják a változás útján.

„El se hiszem, mennyit változott az életem egy év alatt. És milyen szomorú, hogy mennyi évemet elpazaroltam, pedig már mikor meg kellett volna lépnem ezeket a dolgokat.”  Ezt azonban nem lehet sürgetni. Amíg bennünk nem születik meg az elhatározás, hogy márpedig tűzön-vízen átmegyünk és kitartunk a célunk mellett, addig mindig lesz valami, ami letérít az útról. Egy „Böbe”, egy sikertelen kapcsolat, a múlt, a félelmeink, egy rossz gondolat. Akármi. De ha igazán akarjuk, és elköteleződtünk a változás mellett, akkor nincs lehetetlen.

Azért írtam le Zsuzsa történetét, mert nagyon sokan vannak hasonló élethelyzetben. Harmincas, negyvenes, ötvenes hölgyek és urak, akik már nem hisznek abban, hogy változhat az életük. Ez az eset is tökéletesen mutatja, hogy nem az élettől kell várni a változást – kezdjük magunkkal!

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad és/vagy szeretnél változtatni az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

„Velem csupa rossz történt az elmúlt 5 évben, pedig korábban sikeres üzletasszony, boldog feleség és jó anya voltam. De mára mindent elvesztettem, és nem találom a kiutat, már-már úgy érzem, nem bírom tovább és feladom.”

Nagyon nehéz helyzet az, amikor valaki belekerül a negatív spirálba, és folyamatosan kellemetlen helyzetekbe, rossz döntésekbe sodródik. Ez történt Angélával is, aki azzal keresett meg, hogy most érzi úgy: nem bírja tovább, változtatni szeretne az életén. Belevágtunk.

Az első alkalomra még tavaly került sor. Egy gondterhelt, megviselt arcú, görnyedt hátú hölgy ült le mellém, a szemeiben kiábrándultság honolt. Ezen azért lepődtem meg, mert a közösségi médiában róla található képeken egy sugárzó, életvidám nő mosolyog. Nagy volt a kontraszt, hirtelen fel se ismertem.

Azonban elmesélte, hogy nevelőintézetis gyermekként milyen megpróbáltatásai voltak, majd hogyan került egy családhoz, ahol végre szeretetet kapott, de egy tragédia beárnyékolta a boldogságát, és egyetemi évei alatt megismert férjével hogyan alakult ki a „praktikus” kapcsolatuk – szinte teljesen szenvedélymentesen. Angéla a tanulásba menekült a gondok és érzelmek elől, és az üzleti életben valósította meg magát: 37 éves korára több cégnek lett a vezetője. Azonban férje nehezen viselte a másodhegedűs szerepet, a folyamatos veszekedéseket, a hatalmi harcot és a lealázást, és egyszer csak elköltözött, magára hagyva Angélát és gyermekeiket. Beadta a válókeresetet.

„A baj csőstül jön: nem elég, hogy elhagytak, a vállalatcsoportnak, aminek dolgoztam új tulajdonosa lett, így elküldtek. A házunkon hatalmas hitel volt, amit innentől nem tudtam fizetni, ráadásul a gyerekeim engem hibáztattak apjuk miatt, vele akartak lenni. Úgy érzem az élet összes területén kudarcot vallottam. Korábban mindig talpra álltam a nehéz időszakok után, de most teljesen el vagyok keseredve. Jelenleg munkám sincs, pedig az mindig könnyen jött, és vezető beosztásokhoz szoktam, most pedig... A külsőmről ne is beszéljünk, teljesen elhagytam magam, persze, hogy senkinek sem kellek. Már tükörbe se tudok nézni.”

Angéla teljesen össze volt törve. És ezt nem szabad elbagatellizálni azzal, hogy „de légy pozitív, meglásd minden helyrejön, te ennél erősebb vagy, nem féltelek” – mert szegénykém ennyit kapott a „barátoktól”. Ahogy telt az idő, Angi magán is észrevette, hogy egyre negatívabb, a gyerekeivel türelmetlen, a férfiak pedig vagy elkerülik, vagy akivel megismerkedik, az méltatlanul bánik vele, kihasználja, nem kezeli nőként. Elhitette magával, hogy értéktelen, olyan nő, akit nem lehet szeretni. Elhitte, hogy bár ideig-óráig az élet belebegteti a boldogság illúzióját, az sosem valós és rövid ideig tart. Utána pedig mindig jön a rossz. Vagy a még rosszabb. Márpedig fejben ezzel a programmal nehéz boldogságot építeni. Az eredmény: zéró önbecsülés és folyamatos csalódás.

Nem hogy a nulláról, de mínuszból kellett kezdenünk a munkát. Ami viszont biztos volt: már fájt annyira Angélának ez a helyzet, hogy lépjen. Azonnal.

Fel kellett ismerni, hogy az emberek reakciói tükrök. Tökéletesen mutatják a bizonytalanságunkat és a kiábrándultságunkat. Hogy ha az a program fut a fejünkben, hogy „de egyszer úgyis elbukom”, vagy hogy „nem érdemlem meg a jót”, akkor az önbeteljesítő jóslatként fog működni.

Összeszedtük az összes önkorlátozó hiedelmet, mondatot, utasítást, és vagy átalakítottuk pozitív üzenetté vagy kiiktattuk. Eleinte egy beszélgetés tele volt hitetlenkedéssel, negatív hozzáállással, amit nem győztem leállítani. Aztán elkezdtük felépíteni az új, önazonos Angélát. Aki igenis megérdemli a boldogságot. Megérdemli a jót. Aki megéli az érzelmeit. Aki úgy jó, ahogy van, a hibáival együtt. Aki már nem egy elvárt szerepet játszik. Aki mer gyengéd és nőies lenni. Aki kimutatja, ha valami rosszul esik neki, és nem válik áldozattá, mártírrá. Aki már nem harcol, nem akar mindig erős lenni. Aki felismeri és tisztában van az értékeivel, és tudja, min kell még munkálkodnia.

Kőkemény időszak volt, sok sírással, felismeréssel, és igen, volt megingás is, félelem az ismeretlentől - de végigvittük.

Nem volt könnyű, semmilyen szempontból. Azonban legutóbbi találkozásunkkor Angéla nem olyan volt, mint az 5 évvel ezelőtti képeken, hanem sokkal jobb. IGAZ. Valódi, őszinte érzelmekkel, önelfogadással és önszeretettel. Megértette és elengedte a múltat, a sérelmeket. Magára talált. Újra vezető pozícióban van, és rátalált a szerelem is Endre személyében – immáron érzelmekkel és kölcsönös megbecsüléssel, ráadásul a gyerekek is jól kijönnek vele. Sugárzott, és amint belépett a kávézóba, rá szegeződtek a szemek. Mintha egy filmjelenetet néztem volna. El is nevettem magam örömömben és meghatódottságomban, hogy ha valakinek megmutatnánk egy fotón, milyen is volt ez a csodás nő tavaly, nem hinné el, hogy ugyanarról a személyről van szó.

Ennyit tesz, ha szembe nézünk az elakadásainkkal és hajlandóak vagyunk dolgozni magunkon. És hagyjuk, hogy segítsenek. Hogy higgyenek bennünk. És merünk belevágni egy új, igaz, boldogabb életbe. Akkor megéljük, hogy a JÓ is "csőstül jön". 

Ha Te is hasonló helyzetben érzed magad és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

Marinetta

Vannak hölgyek, akik nagyon meg akarják oldani a kapcsolati problémájukat, és sokszor úgy vélik: ők jobban tudják, mire van szüksége a másik félnek. Ezért mindenféle megoldással próbálkoznak: cikkeket, videókat mutatnak a párjuknak, pszichológushoz, különböző gurukhoz küldik őket abban bízván, hogy ők majd "nagyon megmondják" az uraknak, hogy hogyan is kellene viselkedniük egy kapcsolatban és jobban értékelniük a hölgyeket.

A minap olvastam egy zárt csoportban egy elhagyott nő üzenetét: „Kérek mindenkit, hogy küldjön energiát a páromnak, hogy rájöjjön, én vagyok neki az igazi, és az a jó neki, ha mi együtt vagyunk.” Szerencsére volt néhány reagáló, aki megemlítette, hogy tiszteletben kellene tartani a férfi szabad akaratát, döntését, de falra hányt borsó: „Higgyétek el, mindent nekem köszönhet, mellettem fejlődött olyanná, mint amilyen most, csak most valamiért megingott és nem tudja úgy értékelni, amit tőlem kapott.” Alig ocsúdtam fel ebből a történetből, jött a következő: egy hölgy mesélte el – szintén a közösségi médiában -, hogy párját már a sokadik terápiára „vonszolja el”, de még mindig nincs áttörés a kapcsolatukban. A következő cikkben ezt olvasom: „Nem becsüli meg, hogy ilyen szuper nője van, ha én otthagynám, nem kellene senkinek.” No, mondom ez így sok lesz egyszerre, erre újabb fórum, újabb story: „Én évek alatt kikupáltam, semmire nem volt képes nélkülem, erre elhagyott, és most egy másik nő aratja le a babérokat, aki a nyomomba sem ér.”

Miről is van szó? Hogy ezek a hölgyek annyira becsülnék a párjukat? Nem. Tiszteletben tartják őket vagy a döntésüket? Nem.  Elfogadják őket anélkül, hogy meg akarnák változtatni? Nem. Ellenben azt éreztetik velük, hogy semmit sem tudnak maguktól, mindent egy nőnek köszönhetnek, már-már életképtelenek és jelentéktelenek a nagybetűs NŐ nélkül.

Akkor nézzük, mi ebben az alapvető ellentmondás. A nagybetűs NŐ soha nem akarna lealázni és manipulálni egy férfit. Márpedig muszáj szembenézni a ténnyel: a fenti esetek mindegyikében a férfi olyan szerepbe van belekényszerítve, ahol vagy mérsékelten „jóképességű”, vagy kevésbé életképes/talpraesett vagy éppen kiszolgáltatott, de semmiképpen sem egy karakteres, maszkulin, értelmes, védelmező típus. És ezt a szerepet nem lehet szeretni, maximum eltűrni, kibírni, elviselni.

Sokszor hallom, hogy a nagyon irányító hölgyek „kiherélik a férfiakat”. Szó sincs róla. Sajnos a szomorú tény az, hogy ezek a hölgyek válnak férfiassá, pedig pont ez az, amit nem szeretnének. A leuralt urak pedig vagy beletörnek ebbe a helyzetbe – márpedig innen nem lehet királynővé tenni a másik felet -, vagy erőt vesznek magukon, és újra férfivá válnak – legtöbbször egy másik nő oldalán. Aki ezt engedi nekik. Aki nem akarja megváltoztatni őket. Aki nem akar mindent jobban tudni.

Igen, ez sokszor borzasztó nehéz. Hallom is a kérdéseket: „akkor hagyjam, hogy hülyeségeket csináljon?” vagy „akkor fogadjam el, hogy soha nem lesz belőle semmi?” esetleg „akkor maradjunk a megszokott rosszban és éljünk egymás mellett, mint két lakótárs?”.

A válasz: A MI DÖNTÉSÜNK, hogy milyen kapcsolatban szeretnénk élni. Ne azt szeressük, hogy milyen lehetne a mellettünk lévő pasi, hanem azt, amilyen! Ha pedig azt nem szeretjük, nem tetszik, nem fogadjuk el, miért is vagyunk vele? Mit akarunk tőle? Ha azt mondta a kapcsolat elején, hogy ő hetente többször bulizik, vagy nem akar komoly kapcsolatot, vagy gyereket, akkor ezt miért hánytorgatjuk fel 2 hónap múlva? Azt hittük megváltozik? Erre alapozni nem épp bölcs döntés.

Fontos a tisztánlátás. Ha úgy megyünk bele egy kapcsolatba, hogy már az elején azt tervezzük, mit hogyan akarunk megváltoztatni a másikban, a körülményeiben, a személyiségében, szokásaiban, annak legtöbbször kudarc lesz a vége. És ez nem (csak) az ő kudarca lesz. Good to know...

Összegezve: ha azt érezzük, hogy csak mi akarjuk a kapcsolatot, csak mi teszünk érte, mi akarunk megoldani mindent, és folyamatosan noszogatni kell a másikat, ott valami nem stimmel. De ne akarjunk mi lenni az irányítók, akik mindent a kezükbe vesznek és egyedül akarnak megoldani. Érdemes leülni egy őszinte beszélgetésre, hogy ki mit is vár pontosan a kapcsolattól és hogyan érzi magát benne. Mi sosem tudhatjuk jobban, mit szeretne a másik fél, mint ő maga.

Ha Te is hasonló helyzetben vagy és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!

„Nem is tudom, miért nem zárom le ezt a barátságot, hiszen folyamatosan csak idegeskedek Tilda miatt. Már a férjem veszekszik velem, hogy miért hagyom magam.” Egy évvel ezelőtt találkoztam először Timivel. Timi sikeres, 41 éves üzletasszony, nem az a harsány típus. Vörösesbarna haját mindig kontyban hordja, öltözködésben a minőségre törekszik. Rendben van a házassága (gyerekük sajnos nem lehet), azonban úgy érzi, a többi emberi kapcsolatában kudarcot vallott, és egyedül érzi magát. A barátok elszállingóztak mellőle, aki pedig megmaradt, Tilda, inkább ne lenne. Mit jelent ez pontosan? – kérdeztem. „Tilda olyan, aki akkor keres, akkor hív, ha neki kell valami. Ha unatkozik, vagy segítségre van szüksége. És ez gyakran van. Ha én hívom fel, hogy most nekem lenne szükségem támaszra, valahogy soha nem ér rá, más dolga van, máshová kell mennie, mással találkozik. Mondjuk szerintem ezt csak kitalálja, már többször hazugságon kaptam – persze nem mondtam el neki. A férjem egyenesen lehülyézett, hogy bolondot csinálok magamból, és úgy ugrálok, ahogy Tilda fütyül.”

Gyakori jelenség. Bizonyára legtöbben ismerünk ilyen embereket. Sokan energiavámpíroknak hívják őket, hiszen miután találkozunk velük, azt érezzük, hogy teljesen lefáradtunk, vagy idegesek vagyunk, ők pedig feltöltődve távoznak a találkozóról.

De hogy jutunk el odáig, hogy hagyjuk magunkkal ezt tenni éveken, akár évtizedeken keresztül?

„A barátságunk – ha nevezhetem annak – már régóta tart. Eleinte sokat nevettünk együtt, jók voltak a közös bulik, sok időt töltöttünk egymás társaságában. Aztán teltek az évek, nekem munkám lett, majd saját vállalkozásom, más irányba indultam el az életben, más lett a prioritás, kevesebb időm jutott a szórakozásra, és ezt folyamatosan a szememre hányta. Számon kért, ha valaki mással mentem el meginni egy pohár bort, és már jöttek a számonkérő üzenetek, hogy ugyan neki miért nem szóltam?

Az sem vette ki jól magát, ha nekem párom volt, ő pedig éppen szingliként pasizott – azt éreztem, hogy valamiért mindig lehúzza az éppen aktuális fiúm – nem mintha sok lett volna. Bezzeg az ő pasijai mindig fantasztikusak, úgy éreztem elvárja tőlem, hogy irigyeljem. Végül megismertem Ádámot, a férjemet. Érezhette, hogy vele más a viszonyom, kissé tartott is tőle. Talán nem véletlen, hiszen Ádám sose kedvelte, már az első találkozás után megmondta, hogy ez a lány olyan fura, de nem jó értelemben. Azóta se lettek nagy barátok, mert Ádám mindig látja, hogy mennyire kiborulok egy találkozás után. Pedig azóta Tildának is van férje, sőt gyereket terveznek, végképp nem értem, már miben akar versenyezni.”

És csak ömlött a panaszáradat Timiből, bele se fértünk a 90 percbe. Kiderült, hogy korábban voltak más barátai is, de lemorzsolódtak. Volt, aki kimondottan Tilda miatt nem ment el egy-egy közös találkozóra, mert nem volt kíváncsi a rosszindulatú és flegma megjegyzéseire.

Miután Timi a több évnyi felhalmozódott sérelmét elmondta, kissé megkönnyebbült. Láthatóan nagy teher volt ez számára, de mégsem tudta lezárni ezt a „barátságot”. Érdemes észrevenni, hogy ha hasonló helyzetben vagyunk, és van egy hasonló személy az életünkben, a többi barát előbb-utóbb elkopik mellőlünk. És ez igenis a mi felelősségünk. Hiszen ha mi totálisan nem tudunk azonosulni azzal az emberrel, miért vele töltjük az időnket, és miért nem olyanokkal, akikkel hasonló az értékrendünk? Nem, nem azért mert ostobák volnánk, hanem mert nem merünk szembesülni a valósággal.

• Nem a megtestesült gonoszról beszélünk, természetesen a másiknak is vannak jó, szerethető tulajdonságai – itt az a lényeg, hogy ez milyen arányban van a rosszal.
• Igenis, jó érzés, ha valaki azt érezteti velünk, hogy szuperek vagyunk. Hogy szüksége van ránk. Hogy mi tudunk segíteni.
• Igenis, van, hogy az „áldozat” is csak azért találkozik a negatív személlyel, mert éppen nincs más. És ezzel fontos tisztában lennünk, mielőtt nagyon sajnáljuk magunkat!
• Sokszor nem vállaljuk fel valós érzéseinket, nem merünk konfrontálódni, így a másik nem is tudja, mi van bennünk valójában.

Szóval ezeket is figyelembe véve mindjárt árnyaltabb a kép. Érdemes sorra venni, mit ad nekünk az adott kapcsolat, és mennyire megterhelő számunkra. Vallom, hogy kell annyira szeretnünk magunkat, hogy lezárjuk a mérgező kapcsolatainkat. Ettől még nem válunk gonosz emberré, és nem utáljuk a másikat. De már nem akarunk gyomorgörccsel találkozni, beszélgetni a másikkal. Már nem akarunk folyamatosan bosszankodni. Magyarázkodni. Elhallgatni. Már nem. Nincs idő a kínlódásra, az igaztalan kapcsolatokra és a rosszra. A Jóra van csak idő.

Miután ezt átbeszéltük Timivel, sok AHA élménye volt. Belátta, hogy ő is hibázott. Sosem mondta el őszintén Tildának, hogyan érez vele kapcsolatban.  Timi megkapta házi feladatnak, hogy szedje össze a gondolatait, írja le, mit mondana Tildának a kettejük kapcsolatáról. Timi 5 A4-es oldalnyi (kisbetűvel!) sérelmet szedett össze. És Timi meglépte, amire korábban gondolni se mert – elhívta egy kávéra Tildát és mindezt elmondta neki. Természetesen hatalmas sértődés lett belőle, de Timi ezt sem bánta. Elengedte. Felhívott utána, hogy ilyen megkönnyebbülést még életében nem érzett. Persze jöttek utána Tildától a telefonhívások, üzenetek – egytől egyig utálkozó, hibáztató hangnemben -, de Timi egyikre sem reagált. Lezárta. A párja is megdicsérte, mert tudta, hogy ez mekkora lépés volt a feleségétől.

Timi azóta kivirult. Hihetetlen, hogy ugyanaz a nő ült velem szemben, mint az első coaching alkalmával. Kiengedett haj, ékszerek, és ami eddig elképzelhetetlen volt: egy élénkebb rúzs. Egyszerűen gyönyörű volt. Döbbenet, hogy nem csak a rossz párkapcsolat, hanem egy mérgező „baráti” viszony is mennyire megbetegítő tud lenni. Timi ekkor mondta el nekem, hogy folyamatos gyomorgörcse volt az elmúlt években, és egyik orvos sem tudta megmondani az okát. És ez a gyomorgörcs most elmúlt. Újra van kedve társaságba járni, és olyan emberekkel ismerkedik, akikkel jól érzi magát – és akik elvárások nélkül kedvelik őt.

Ha Te is hasonló helyzetbe kerültél, és/vagy változtatni szeretnél az életeden, kérlek látogass el a www.onkep.com oldalra és keress bizalommal!